Nem valószínű, hogy eszükbe jutott az a nyolc évvel korábbi pillanat, amikor Schmitt az olimpia megrendezéséért gyűjtött aláírásokat (ez akkor a Fidesz számára még nem volt snassz, a jövőben, úgy tűnik, az lesz), miközben Kövér egy rá jellemzően óvatlan mondatával, amely arra vonatkozott, hogy szerinte az olimpiát nem akaróknak mit is kellene tenniük magukkal és egy kötéllel, jó alkalmat teremtett arra, hogy előretörjön az MSZP, és megnyerje a választásokat.

Schmitt Pál aláírásgyűjtésére emlékszünk, Kövér mondatára még inkább, az olimpiát viszont, néhány megszállottat kivéve, feledtük szőröstül-bőröstül. Valahogy így van ez a nagy álmokkal, előbb-utóbb – mint az expó annak idején – kikerülnek a kollektív emlékezetből. Talán azért, mert azok az álmok csak ott és csak akkor jók valamire, amikor az akció lehetőségét hordozzák magukban: minél szélesebb tömegeket megmozgatva, annál jobb és hatékonyabb. A parlamenti akció akkor – és ma ez fokozottabban így van – sokkal kevesebbeket érint meg.

Szegény LMP – például! Küzd a parlamenti léttel, miközben maga a párt – értelemszerűen – arra szerveződött, hogy a parlamenten kívüli eszközökkel érje el a bejutást, de odabent a szmájli már nem működik, és nincs is nagyon min derülni. A Jobbik is hiába vergődik a szakpolitika bugyraiban, Vonáék hamar rájöhettek arra, hogy ez kevés – a parlamenten kívüli lét, a gárda egyre kellemetlenebb. Nem véletlen, hogy frakciótársukat, Pősze Lajost gondosan megfeddték, amikor a gárdisták ellen mert szót emelni, odabent pedig már a régi eszközök, a nyers szókimondás (gyere ki a folyosóra...) inkább visszatetszést szül.

Az MSZP viszont ízig-vérig parlamenti párt, hiszen az elmúlt nyolc évben azt, ami a Parlament falain kívülről szállt feléjük, gyorsan lenyomták a mindenre ráhúzható populizmus szólamával. Most meg már csak annyira futja tőlük, hogy Szanyi Tibor a Fidesz médiatörvénye elleni tiltakozásul szájkosárral jelenjen meg a Parlamentben abban a hiszemben, hogy ezzel az akcióval majd eljut az emberekhez.

Nem jutnak el egyelőre sehová, miközben a Fidesz céltudatosan fölépítette a maga rendszerét, amelynek kontrollja már nemigen akad: a kétharmad törvényt hoz, Schmitt Pál kiegyensúlyozva aláír, az ellenzék meg majd a Stumpf Istvánnal és Bihari Mihállyal kiegészült Alkotmánybírósághoz fordul. Eközben a Fidesz megírja a maga alkotmányát, kiírja belőle a népszavazás intézményét, és ahogy azt az egyik alkotmányozó, Pozsgay Imre ígérte, csökkenti az Alkotmánybíróság szerepét.

Így ér körbe minden. Az ellenzék, mire észbe kapna, végleg beszorul a Parlament falai közé, és nem marad más terepe, ahonnan képes lenne az embereket megszólítani. Ebből a helyzetből csak azok jöhetnek ki, akik képesek megtalálni a külső eszközöket. És ehhez most nem olimpiát kell álmodni. Elég csak a Fidesz álmára, az új alkotmányra koncentrálni. Amíg még lehet népszavazást tartani.