Azt nem tudni, hogy Litkai Gergely humorista jövője hogyan alakul, mindenesetre neki is megköszönték az elvégzett munkát, amiről speciel ő sem tud, de nem azokat az időket éljük, amikor az embernek feltétlenül tudnia kell, hogy mihez adja a nevét, gondolatát, s hogy egyáltalán adja-e. Mindennek amúgy is komoly hagyományai vannak a legújabb kori Magyarországon.

Idén januárban, példának okáért, a nemzet miniszterelnöke vette kölcsön Róna Péter közgazdász-publicista szinte egy egész cikkét a beszédéhez, mégpedig egy az egyben, forrásmegjelölés nélkül. Illetve ez így, momentán nem igaz, mert például amikor Róna azt írta, hogy „Ők tudják, mit kíván a tőke és a hatalom, legyen az Bécs, Moszkva, Washington vagy Brüsszel”, Orbán már úgy mondta, hogy „Ők tudják, mit kíván a tőke és a hatalom, legyen az Bécs, Moszkva, Brüsszel, Washington”, azaz lopásról szó sem lehet, hiszen vegyük észre: egyrészt fölcserélte Brüsszelt és Washingtont, másrészt új gondolatként elhagyta a „vagy” szócskát – s ugyanez történt még három szövegrésszel.

Hanem itt másról van szó.

Feltehetően a kormány is rájött arra, hogy sokkal célravezetőbb, ha saját potentátjainak gondolatai helyett másokét használja fel, azok ugyanis megbízhatóbbak, s legalább körvonalaiban érthetőbbek a lakosság számára, sőt adott esetben azt is sejtetik az olvasóval, hogy szerzőjük anyanyelvi szinten bírja a magyart, ami például az Orbán-bulla megalkotójáról korántsem biztos, hogy elmondható, magyar ember ugyanis olyat nem ír le, és Navracsics Tiboron kívül nem is tetszik neki, hogy a Nenyi „elvárás mindenki felé”. Ám ha csak stílusról volna szó.

De itt van, mondjuk, Kósa Lajos, Debrecen polgármestere, akit a kormánypárt kiemelkedő képességű vezetőjének tartanak. Azon már ugye túl vagyunk, hogy Kósa, akit legutóbbi pénzügyi megnyilvánulásai után még párttársai is legszívesebben törvény erejű rendeletben tiltanának el közgazdasági témában bárminemű megszólalástól, hacsak a devizahitelesek likvidálása nem lett országépítő cél, most már irodalmi és kultúrtörténeti témákban is egyre gyakrabban szólásra emelkedik.

Ennek jegyében nemrégiben egy Gogolidézetet tulajdonított ókori görögök mondásának, a napokban pedig Füst Milánt nevezte ki a Caligula helytartója című dráma szerzőjének, amiben nem a tévedés az érdekes, mert az mindenkivel előfordul, hanem hogy amikor az egyik debreceni honlap beszámolt erről, azonnal kicenzúrázták a hírt;

Kósa Lajos nem tévedhet. Nota bene, egyszer érdemes volna vitát nyitni arról, hogy a társadalom mentális állapota és töretlen jókedve szempontjából a teljesen műveletlen vagy a félművelt politikus szórakoztatóbb-e, különös tekintettel arra, hogy utóbbinak beteges kényszere van arra, hogy széles nyilvánosság előtt magához ragadva a szót, ötletszerűen klasszikusokat idézzen, lehetőleg rosszul, továbbá mindez mennyire van kapcsolatban a politikus gátlástalan és arrogáns viselkedésével.

Jó, az is előfordul, hogy a politikus igen szerény, csak az idegen szavakat nem érti. Ezt azért említem, mert most olvasom, hogy Orbán Viktortól azt kérdezték a Hír TV-ben, hogy a legutóbbi pénzügyi tárgyalásai során miként adhatott neki ultimátumot az a José Manuel Barroso, aki az Európai Bizottság elnöke, s aki korábban Gyurcsány hátát lapogatta, mire a nemzeti ügyek kormányfője azt felelte: „van, akinek a korábbi miniszterelnök mozgatja meg inkább a libidóját, a mostani kevésbé…” Most már csak azt kellene tudni, hogy a nemzet miniszterelnöke a libidó szó jelentését nem ismeri, vagy csak nemes egyszerűséggel melegnek gondolja az Európai Bizottság elnökét; igaz, ezen a szinten mindkettő bravúr, akár a nemzeti együttműködés rendszerébe is beilleszthető, mint végre egy nem másoktól elhappolt, saját gondolat.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa