Két pofon a nyilasoknak
Már akkor kedvenc viccem jutott eszembe, mely úgy szól, hogy áll két rendőr egy kocsma előtt, ahol verekedés van. Azt mondja az egyik: - Te maradj kinn és számolj, én meg kihajigálom őket. Bemegy, majd nemsokára kirepül valaki. A kint maradt szerv számol: - Egy. Mire a földön heverő megszólal: – Ne számolj, én vagyok.
1939. február 16-án lépett hivatalba a Teleki-kormány, és február 25-én a reggeli lapok első oldalát már az a nagybetűs cím töltötte be, hogy „betiltották a Magyar Nemzeti Szocialista Párt-Hungarista Mozgalom címen működő politikai pártot”. Keresztes-Fischer Ferenc kijelentette, hogy „adott pártszervezet melegágya volt az alkotmány- és törvényellenes szervezkedésnek”, ezért visszavonták annak gyülekezési engedélyét, lefoglalták vagyontárgyait, s azok értékét a belügyminiszter „az illetékes törvényhatóság ínségakciója javára befizetni rendelte”. A főkapitány – különös tekintettel a párt Rendvédelmi Gárda nevű alakulatára – teljes rendőri készültséget rendelt el.
Ez volt az a történelmi pillanat, amikor országszerte sokan úgy érezték, hogy Horthy új miniszterelnöke, Teleki Pál gyakorlatilag kiosztotta azt a bizonyos „két pofont”. A demokrácia maradékát féltő közvélemény föllélegzését a másik oldal sajtója is visszaigazolta. „Csak látni kellett a Szent István-várossá keresztényesült Lipótváros törzsököseit, miyen boldogan ruccantak át a VI. kerületbe, az Andrássyút 60. elé, személyes meggyőződést akarván szerezni arról, hogy valóban, igazán, kétséget kizáróan feloszlatták a Hungarista Mozgalmat – írta a Magyarság 1939. április 5-i számában a Szálasit helyettesítő Hubay Kálmán. – A Teréz- és Lipótvárosok lakói soha akkora boldogságot nem éreztek, mint amikor saját szemükkel látták a nehéz teherautókat az Andrássy-út 60. előtt, és látószerveikkel érzékelhették, mint rakják fel és szállítják elfelé az irodák szekrényeit, iratait és írógépeit. Kész! Magyarországon megszűnt a nyilasveszedelem..!”
A maradék liberálisok, a polgári demokrácia hívei, de a mérsékelt konzervatívok is úgy érezték, hogy a kormányzó és miniszterelnöke a szélsőjobboldal felé is az erős kéz politikáját fogja gyakorolni, vagyis, a kései utód szavával élve „hazazavarja a nyilasokat”. Hogy ez az illúzió milyen nagy mértékben befolyásolta a választások eredményét is, azt a mérsékelt szélsőjobb nevű fából vaskarika egyik politológusa: Rajniss Ferenc elemezte az A Nép hasábjain: „Nagyon sok nyilas szavazatnak az volt az értelme, hogy a tömegek az ellenzékiséget ösztönszerűen a jobboldalra akarták átlendíteni, hogy a kormányzat ne térhessen el meghírdetett irányzatától. Nagyobb volt a baloldal elítélésének, mint a szélsőjobboldal kormányra juttatásának szándéka az országos választási hangulatban”. Erre látszott garanciát adni az új miniszterelnök személye, aki már korábban is azzal kecsegtette a rend híveit, hogy „le kell verni az országban uralkodó bizalmatlanságot, le kell verni, ha kell, ököllel is” – márpedig, ugye, mi adhatna több okot a bizalomra, mint a beigért ököl? Úgy tűnt, vele nem fordulhat elő olyasmi, ami egyik elődjével, Darányi Kálmánnal megesett, akit felszólítottak, hogy addig adja át a hatalmat a szélsőjobbnak, ameddig önszántából teheti, Darányi pedig nem mondta erre, hogy majd kioszt két pofont, hanem megpróbálta kifogni a szelet a szélsőjobb vitorláiból, és megmutatni: ha kell, megvalósítja ő a követeléseiket.
Hogy Teleki a radikális szélsőjobbtól való elhatárolódás, vagyis a két pofon kiosztásának politikáját követi, azt a nemzetiszocialista párt betiltása után lapjainak (Magyarság, Összetartás) betiltása is igazolni látszott.
Március 8-ig.
Ekkor ugyanis (mint az újraindult Magyarság – sajnos, az igazságnak megfelelően – írhatta) kiderült, hogy „korai volt a liberális halotti tor a nyilasmozgalom felett”. A Nemzetiszocialista Párt betiltása után alig két héttel, Hubay Kálmán a képviselőház 378. ülésén szót kapott, és bejelentette, hogy Nyilaskeresztes Párt néven új mozgalmat alapított, amit a belügyminiszternek és az államrendőrség budapesti főkapitányának hivatalosan is bejelentett, és a párt megalapítása ellen senki (Teleki sem) emelt szót. A néma, feszengő tudomásulvételnél azonban több is történt, ami némileg gyanússá tette, hogy a két pofon február 25-ei kiosztása talán nem volt több színjátéknál. Hubay meleg szavakkal mondott köszönetet a T. Ház mérsékelten jobboldali többségének, mondván, „rendkívül jólesik és egyben bizalmat ad az a tudat, hogy a magyar képviselőház elnöki székéből a nemes pártatlanság szelleme árad felém, amely a magyar törvényhozás tagjait tisztán jó magyarságuk, nem pedig pártpolitikai hovatartozásuk szerint ítéli meg”. S még ez se volt minden, ami a nyilasok legitimációja terén történt. Igaz, azzal nem dicsekedhettek, hogy a miniszterelnök ellátogatott volna programegyeztetés céljából a nyilasfrakcióhoz, de azzal igen (és Hubay Kálmán el is mondta a parlamentben), hogy „a Főméltóságú Úr kegyes volt a Nyilaskeresztes Párt három képviselőjét, beleértve magamat is, fogadni és a legkegyelmesebben meghallgatni előterjesztésünket, melyet a nemzetiszocializmus célkitűzéseinek megvilágítására előtte tettünk!”
A viccek poénjának elcsattanására néha várni kell. A Főméltóságú Úr például 1944. október 15-én mondhatta volna el, amikor a nyilasok kiakolbólították a hatalomból, hogy „ne számolj, én vagyok”. De erről mostanában hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
