A hirdetmény szerint, például, Héjjáné és Ajtainé „nem ment el az ingyenebédért”, Rekiczkiné az élelmiszercsomagért, Tóth Lajos pedig már eleve az ebédjegyet se vette fel, miként még száznegyvenen sem, és akkor itt van még Asztalosné, aki „nem vitte el a gyógyszerutalványt”. Jó, további „82 igénylő meg se jelent a munkakiközvetítésen, 65 ember nem vállalta el a neki felajánlott munkát, míg 22 esetben ittasság miatt szűnt meg a munkaviszony”.

Ez az a pont, amikor jeleznem kell, hogy – valószínűleg egyedül ebben az országban – nem értek a szociális kérdésekhez, másokkal ellentétben nekem fogalmam sincsen arról, miként lehetne felszámolni a szegénységet, de legalább igazságosan és mindenki számára elfogadhatóan segíteni az elesetteken, ámbár van némi gyanúm, hogy ahol egy életre méltatlan és megalázó helyzetbe kerülnek emberek, ott nem lehet igazságot osztani, mert nincsen.

Budapest, 2010. június 14. Domokos László fideszes parlamenti képviselő részt vesz az Országgyűlés plenáris ülésén. A Fidesz-frakció Domokos Lászlót jelöli az Állami Számvevőszék (ÁSZ) elnökének. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Hanem ez a szégyenpad.

Hogy az elöljáróság úgy gondolja, ha kiszerkeszti Héjjánét meg Tóth Lajost, hogy nem mentek el az ebédért, elvéve így másoktól az ingyenételt, eztán majd lehajtott fejjel járnak az utcán a szégyentől, s fűtől-fától bocsánatot kérnek, arról nem is szólva, hogy aki nem jelent meg a közcélú munkán, sőt egészen be volt rúgva, azt a város mély megvetése kíséri egy életen át, ő maga tán még el is bujdosik.

Azt én nem tudhatom, hogy a szégyenpadnak miféle nevelő hatása van, mindenesetre ha csak az elmúlt hetet veszem, láttam szégyenpadot társasházi lépcsőház faliújságján, hogy kik nem fizetnek közös költséget; internetes fórumon, hogy mely orvosok kérnek szemérmetlen összegű hálapénzt; egy klikkeléssel odébb, hogy kik az ország legnagyobb adósai, megint odébb mindazon fő-, al- és mellékvállalkozók neve, akik nemhogy nem fizetnek az elvégzett munka után, de megmondták, hogy nem is fognak, s persze a média, a nyilvánosság ellenőrző funkciójának a jegyében.

Magam minden évben, húsz álló éven át, midőn már végképp nem jutott eszembe más téma, gyújtó hangú cikkeket írtam a képviselői költségtérítésekről, hogy szégyen és gyalázat, hogy egyes (az összes!) képviselők számla nélkül, bemondásra vesznek fel havonta súlyos százezreket (az adófizetők pénzéből!), majd nevetnek (mit nevetnek, röhögnek) a markukba, ám egyetlen egyszer se fordult elő, hogy bárki is szégyellte volna magát, sőt még büszkék is voltak a leleményükre, s volt is történelmi igazságuk: lám, a végén csak-csak eljött az igazság órája, s az lett kiszerkesztve, aki nem vett fel semmit, holott járt volna neki. Vagy mondjon valaki egyetlen korrupt vezetőt, potentátot, országos embert, aki a lebukása után jelét adta volna a legkisebb mértékű szégyenérzetének, kivéve azt a minősített esetet, amikor a sajtó jelenlétében bilincsbe verve megérkezik a Gyorskocsi utcába a járőrkocsival, mert akkor mindegyik pokrócot kér a fejére.

Ennek a világnak van most vége. Ezt onnét tudni, hogy például Domokos László, a közelmúlt Békés megyei Fideszelnöke, aki legutóbb Lázár János parlamenti frakcióvezetőnek, egyszersmind Hódmezővásárhely polgármesterének a hathatós támogatásával lett a magyar állam pénzügyi- gazdasági ellenőrzőszervének, az Állami Számvevőszéknek az elnöke, maga is kipróbálhatta a szégyenpadot. Ott volt a neve mögött az újságban, hogy „három parlamenti ciklus alatt összesen 15 millió forintot vett fel adómentesen lakhatása támogatására, holott Budapesten és szarvasi választókerülete közelében is van lakása. A pénzt a saját bevallása szerint is nem lakásbérlésre költötte; most az ÁSZ elnökeként elvileg a hasonló visszásságok felderítése lesz majd a feladata.” Ha tanácsot adhatok Asztalosnénak, sürgősen rohanjon a gyógyszerekért.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa