Az ellenzéki balekok bevették: ez kell ahhoz, hogy ne akadályozhassameg egy történelmi szereplő vagy annak rokonsága az illetőről szóló dokumentumok nyilvánosságra hozatalát. Ám ilyen személyiségi jog nincs. Ilyenre senki nem is hivatkozott. Az ürügyként használt Biszku-filmben szereplő dokumentumok jó ideje hozzáférhetők, régóta tudjuk, miként kevesellte Biszku a „fizikai megsemmisítések” számát. Tizenhét éve kinyomtatva olvasható, amit Biszku szemérmetlenül tagad, hogy ti. a szovjet vezetőkkel személy szerint tárgyalt arról, kiket akasszanak fel Nagy Imre mellé.

Biszku azonban nemcsak hazudni tud még magas kora ellenére, hanem pontosan hivatkozni is az általa megvetett jogállam törvényeire. Ezt írja: „Az alkotók az elkészült filmet – amely olyan, a film számára készült felvételeket is tartalmaz, amelyeken nem mint közszereplő jelenek meg – nekem nem mutatták be, annak nyilvánosságra hozatalához nem adtam a hozzájárulásomat.” Márpedig a Ptk. szerint „Képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához – a nyilvános közszereplés kivételével – az érintett személy hozzájárulása szükséges.” Egyelőre még.

Biszku tiltakozását azzal hagyták figyelmen kívül, hogy nyilvános közszereplésnek nyilvánították azt az interjút, melyet a megtévesztett hajdani közszereplő egészen más célokra adott, mint amire felhasználták. Ha ez az értelmezés helytálló, akkor hazugság, hogy szükség lenne személyiségi jogaink bármiféle szűkítésére. Ha nem helytálló, akkor viszont az a hazugság, hogy a filmet jogszerűen mutatták be, s akkor törvénysértést támogatott mindenki, aki szorgalmazta vagy egyenesen követelte a bemutatását a Biszku által nem engedélyezett interjúrészletekkel (melyek egyébként történelmi ismereteinket a világon semmivel nem bővítik, és semminek a megértéséhez nem visznek közelebb).

Egy biztos: az ügy szempontjából mindegy, hogy Biszku kezéhez mennyi vér tapad, mennyi a nyugdíja, s hogy helyes lenne-e a megtorlásért felelős politikai vezetők jogi felelősségre vonása, vagy nem. Azoktól a személyiségi jogoktól, melyekről itt szó van, csak egyetemlegesen lehet megfosztani a magyar múlt, jelen és jövő közszereplőit. Ha Biszkut, akkor ezentúl mindenkit korlátlanul át lehet verni, minden politikus ki lesz szolgáltatva a gátlástalan manipulátoroknak. És persze a köz is.

Nem igaz, hogy a személyiségi jogok tiszteletben tartása akadályozza múltunk feltárását. Ellenkezőleg. A múlt szereplőinek most sincs semmiféle joguk ahhoz, hogy a rájuk vonatkozó közérdekű dokumentumokat letiltsák. Csak ahhoz van joguk, amihez a legelvetemültebb tömeggyilkosoknak is: a hallgatáshoz. Közérdek, hogy ezzel a jogukkal minél kevesebben minél kevésbé éljenek. Minél többen minél többet meséljenek el nekünk a múltjukból. Erre annál kisebb esélyünk van, minél inkább tartaniuk kell attól, hogy az önkéntes megszólalásukat szándékaikkal ellentétesen használják fel. Az oral history gyűjtemények a kortárs történelem kincsesbányái. Működésük alapfeltétele, hogy a benne szereplők meghatározhassák, mikor, milyen feltételekkel hozható nyilvánosságra, amit elmondtak. Én is vesztettem el már emiatt kutatási és hivatkozási lehetőségeket. Az ilyesmi frusztrálja az embert, de akit valóban a múlt érdekel és nem a kurzuspropaganda, az tudja, mennyit nyerünk holnap azzal, amiről jogtisztelő polgárként kell lemondanunk ma. És fordítva.