A romák „agyon vannak kutatva. Voltam olyan cigány településen, amelyet több mint egy évtizede megszálltak a szociológusok”, fakadt ki Sólyom László köztársasági elnök egy tavalyi konferencián, utalva rá, hogy felmérések helyett most már inkább megoldásokat, végrehajtott programokat látna szívesen.

Az államfő zsörtölődése nem szegte kedvét a kutatóknak. A minap az Akadémiai Kiadó gondozásában, Kirekesztve címmel jelent meg Virág Tünde szociológus könyve az ország peremén lévő falusi gettókról.

A cigánytelepek kriminalizált világa időről időre téma a sajtóban. A szerző ezzel szemben a térbeli-társadalmi jelenségekre koncentrál, amelyek „folyamatosan újratermelik a tereket, ahol azok a társadalmi csoportok élnek, amelyekkel a többségi társadalom nem, vagy csak erősen szabályozott formában kíván érintkezni”.

A definíció szerint a települések azon csoportját nevezzük gettósodó térségnek, ahol a munkaerőpiacról való tartós távollét etnikai kirekesztettséggel párosul, és a tartós szegénység hatására már a gyermekvállalási szokások is megváltoztak (lényegesen több gyerek születik az átlagosnál). Legalább százezren élnek ilyen térségekben. Bár túlnyomórészt cigányokról van szó, a szerző hangsúlyozza: a könyv elsősorban nem a romákról, hanem a szegénységről, a kirekesztettségről szól.

A mind reménytelenebbül szegregálódó települések és térségek kialakulásához vezető folyamatok nagyjából ismertek.

Munkalehetőségek megszűnése, elmaradt infrastrukturális fejlesztések, területi hátrányok, elhanyagolt közintézmények, iskolázatlanság... A hetvenes–nyolcvanas években még a cigány és nem cigány családoknak egyaránt módjuk volt arra, hogy elköltözzenek a szegényedő falvakból. Ezeknek a településeknek a lélekszáma egy ideig csökkenő tendenciát mutatott, majd a rendszerváltás után hirtelen növekedésnek indult. Alacsony státuszú, munkajövedelemmel nem rendelkező, túlnyomórészt roma népesség kezdett beköltözni az olcsó, és a lakosság összetételének átalakulása miatt egyre olcsóbbá váló ingatlanokba.

A téma egyik szakértője pár éve interjút adott lapunknak. Kifejtette, hogy már nem lát esélyt a perifériára szorított, nyomorban tengődő térségek felzárkóztatására, ezért nem tanácsolhat mást: meneküljön, ki merre lát. Végül nem járult hozzá, hogy nyilatkozata nyomtatásban megjelenjen. Úgy érezte, ezzel megtagadná mindazt, amit legjobb szakmai meggyőződéséből egész életében képviselt.

Virág Tünde viszont úgy látja, a szegregált települések lakóit fölösleges ilyen tanácsokkal ellátni. Pontosan tisztában vannak a helyzetükkel, menekülnének ők, ha tudnának. De nem tudnak. A helyi állapotokhoz viszonyítva módosnak számító családok sem tehetik meg, hogy máshova költöznek. Akkor sem, ha házukat és minden vagyontárgyukat pénzzé teszik.

Álláslehetőség nincs, a közszolgáltatások színvonala rendkívül alacsony. Csapdahelyzet ez, amiből ritka a sikeres kitörési kísérlet. Vannak fiatalok, akik munkát vállaltak az ország szerencsésebb, nyugati felében, de – akár többéves munkaviszony után – a válság első jeleire a „vidéki”, azaz az ország északkeleti, hátrányos helyzetű területeiről érkező munkavállalókat bocsátották el.

Mégis: a statisztikák elemzése, a baranyai és borsodi falvakban végzett, terepmunkán alapuló kutatások összevetése azt mutatja, hogy a homogén társadalmi környezetet és kilátástalanságot sugárzó statisztikák mögött a valóságban meglehetősen heterogén a kép. A kirekesztettség széles skálán mozog, a helyi társadalom sokkal inkább rétegzett, mint azt a kívülálló gondolná – állapítja meg Virág Tünde.

A gettósodó falvakban végzett terepmunka során, az inaktív, munkanélküliként besorolt csoportokat vizsgálva kiderült, hogy sokak – a környékbeli adottságokhoz alkalmazkodva – több-kevesebb rendszerességgel dolgoznak. Nem is tehetnének mást, hiszen csak és kizárólag szociális segélyekből nem lehet eltartani egy családot. A gyógynövények gyűjtése, a gombaszedés és az ehhez hasonló szezonális foglalatosságok persze csak a segély kiegészítésére, a túlélés biztosítására alkalmasak, egzisztencia megteremtésére nem.

Az úgynevezett napszámosmunka is a szürke- vagy feketegazdaság szférájában mozog. A két világháború között a napszámosok írásos szerződést kötöttek a gazdával, ma informális, szóbeli egyezségek születnek, amelyekhez a legális állástól eltérően nem jár semmiféle szociális védelem. Mégis, a napszámosmunka egyfajta létbiztonságot teremt: a jól dolgozó, megbízható embereket a helybéli vállalkozók – ha nem is magasabb bérrel – folyamatos munkalehetőséggel jutalmazzák.

Virág Tünde úgy látja, az iskolarendszeren belüli különbségek tovább nőnek. Alapvetően hibásnak tartja azt a domináns felfogást, hogy valamenynyi iskola számára ugyanazokat a feltételeket kell biztosítani: a leghátrányosabb helyzetű térségekben működő oktatási intézmények szerinte különleges bánásmódot (és többlettámogatást) igényelnek.

A könyv megállapítása szerint a „gettóiskolák” állapota is siralmas. A százmilliós nagyságrendű fejlesztéseknek köszönhetően néhány helyen javultak az oktatás körülményei, ám ezek a beruházások esetlegesek, általában a polgármesterek és az iskolaigazgatók motivációitól függnek. Ennek következtében a térség ambiciózus polgármesterei iskolakomplexumokat építenek oda, ahol már alig vannak gyerekek a faluban, máshol a túlzsúfolt, düledező iskolák felújítására –a nemtörődöm, alkalmatlan helyi vezetők és az érdekérvényesítésre képtelen lakosság miatt – még pályázatot sem adnak be.

Kertesi Gábor és Kézdi Gábor közgazdász – felmérve a politikai kockázatokat – jó néhány éve azzal az elképzeléssel állt elő, hogy a szegregáció csökkentése érdekében jelentősen korlátozni kellene a rendszerváltás egyik vívmányának tekintett szabad iskolaválasztást. Virág Tünde nagyon is támogatja a javaslatot, de hangsúlyozza: az eljárás úgy tisztességes és csak úgy lehet eredményes, ha ezzel párhuzamosan az adott iskolában emelkedik az oktatás színvonala és javulnak a tárgyi feltételek. Máskülönben nincs értelme ilyen szabályozókat bevezetni, a szülők meg fogják találni a jogi kiskapukat.

A szociológus megbecsülni sem képes, hogy mennyi pénzre lenne szükség a gettósodott térségek (közoktatást is magában foglaló) integrációjára. Elmondható viszont, hogy – más területekhez hasonlóan – itt is egyszerre van jelen a pazarlás és a pénzhiány. Akad olyan iskola, ahol a gyerekek interaktív táblák és laptopok segítségével tanulnak, miközben az épületben kályhával fűtenek, mert a gázszámlát nincs miből kifizetni.

Virág Tünde szerint a felzárkóztatásra szánt központi normatívák sok esetben nem jutnak célba, a finanszírozási és pályázati rendszer pedig nem igazodik az igényekhez. Ma is rengeteg iskolára ráférne a felújítás, az ehhez szükséges pénz megszerzése sem könnyű. De még mindig egyszerűbb tízmilliókat szerezni látványos építkezésekre, mint jóval kisebb összeget arra, hogy az iskola két új tanító nénit alkalmazzon. Persze – jegyzi meg a szociológus – van magyarázat: a beruházások és az eszközbeszerzések főként az Európai Unió támogatásával történnek, a pedagógusok bére viszont az állami és önkormányzati költségvetést terheli.

Létbiztonság napszámos munkából?