Nem nagy öröm, hogy nem osztozom a magyarok többségének a hangulatában, mert akárhogy is, ez az én országom is. Gyanítom, hogy akármilyen kedélyváltozással, de ebben a városban és falun fogok köszönni a szembejövő ismerősöknek. Hogy volt 1944-ben? Nem repestem a haza keblén, és nem tudom, hogy a lakosság mekkora hányada szavazott volna amellett, hogy a deportáltak ne jöjjenek vissza a házukba. És a fordulat éve? 1948–1949? Nyári szünidőre hazamentem egy vidám, sokarcú osztályból, szeptemberben ahogy belépek, mindenki ül a helyén, és mozgalmi dalokat énekel. Három elátkozottat kivéve, én ezekhez léptem oda, ők lettek a barátaim. A sokaság akkor is éltette a bölcs vezért, és akkor is az az egy mindent felfaló kisgömböcpárt ünnepelte és nevezte magát forradalminak, mivelhogy megdöntötte a többpártrendszert, és felépítette az egypárturalmat. Egy nép, egy birodalom, egy vezér, születésem évében, 1933-ban ez volt a német köztársaságban a plurális demokrá ciát felszámoló, a politikai ellenfeleket bebörtönző, a teljes sajtócenzúrát bevezető jelmondat. Ezt szerették az oroszok is, miután Sztálin a sok irányzat között rendet csinált, kivéve a lágerbe zártakat és az otthon rettegőket.

A homogenizáció, az eszmei-politikai egység megteremtése, a Gleichschaltung elég gyorsan megy, szinte hónapok alatt, ha a társadalom nem irtózik az államapavallástól, ha a tejbegrízt és a fenekest is onnan felülről várják, félik és tartják normálisnak. Újra állampárt? Egy új, lazább totalitarizmus? Demokratúra? Mismás a demokráciából és a diktatúrából? Vezéri állam parlamentáris keretek között? Nem könnyű vállalkozás, nemcsak győzni lehet vele, de arcra esni is. Ha megint diktatúra, akkor megint demokratikus ellenzék. A rituálisan felmagasztalt vezért a szent beavatottság dicsfényébe kell helyezni. Egy ellenzékinek tartott román természettudóstól hallottam ezt a mondatot: Azért a nagy conducator sem tudhat mindent. A felfuvalkodás szokásos vége közismert: kipukkanás. Előbb azonban dagadás, dagadás. Magyarország folytatja szokásos imbolygását Nyugat és Kelet között. Szerződés vagy önkény? Civilizáció vagy barbárság? Melldöngetés vagy önfegyelem? Kelet-Európában nem gyöngül a moszkvai stílusú, putyinista kísértés. Van-e hajlandósága a megválasztott politikusoknak a fair play-re? Be tud illeszkedni ez a legújabb magyar képződmény az európai konzervatív palettába sajátos színkeverék gyanánt? Ez talán menne egy darabig, amíg elő nem áll egy vaskos botrány. A botrány pedig terem, mint a gomba. Amíg a lendület tovább nem sodorja a fenyegetőzőket a tettekhez, amíg el nem kezdődnek a perek, amelyek természetesen politikai perek lesznek, ha lesznek, és koncepciós perek, amit az is bizonyít, hogy a kézben tartott bűnüldözés igazságszolgáltatása csak a vesztest üti. A legújabb választások tanúsága szerint sem a szlovákoknak, sem a lengyeleknek nem tetszik a radikális nacio nalizmus. Nem kölcsönöztek gusztust a centrális erőtérhez Orbán módra, étlapjukon a hasonló fogásokat mellőzték. Ugyanígy a szerbek és a románok is, okosabbak annál, hogysem egy főokosra bízzák testestül-lelkestül magukat.

Mi is válaszúthoz érkeztünk: jobbrabalra szertefut, a középső célra jut. Tisztelt jobboldal, tanuljon az európai régi konzervatív pártoktól, ezeknek erényei közé tartozik a pallérozott modor, az udvariasság a vetélytársakkal szemben, és a viszolygás minden vezéri pöffeszkedéstől. Az egyes szám első személy patetikus-katonás használata kerülendő. A vendéglátó tanító a legalacsonyabb székre üljön, mondták a bölcs rabbik.

A párthoz hasonló, katonai szervezettségű, feltétlen alárendeltségekre épülő kormányzat zászlólengető tömeggyűlésekkel, hézagtalanul engedelmes adminisztrációval, az elhajlók gyors félreállításával, az ellenőrző szervek feltétlen lojalitásának biztosításával figyelemre méltó kísérlet a régimódi parancsuralom korszerűsített restaurációjára. Nem könnyű, igazán nem könnyű, valahogy ki kell kapcsolni az európai kartársakat, sarokba szorítani a belső ellenzéket, felsorakoztatni a nagy nemzeti álom mellé az értelmiség hajlandó részét, a másikat pedig szembesíteni a megélhetés nehézségeivel, a szigorú főnökség alá rendelt képernyőn pedig időnként megmutatni az ügyeletes démonokat testes férfiak között összebilincselt csuklóval. Ez esik jól az embereknek? Lesznek olyanok is, akiket szolgaszájjal lehet ellenségnek, átoknak nevezni, akik berzenkednek, okoskodnak, akik nem képesek felfogni ennek a vadonatúj forradalomnak a mélyen rejlő tanítását.Mint például a jogállam centrális erőtérré való átgyurmázása. Forradalmak zsarnokságok ellen törnek ki, de hol volt itt a zsarnokság? A parlamentben, ahol a képviselők egy része bedugta a fülét és kitolongott a teremből, ha a vezér elődje szólt. A zsarnokot félni szokták, de vajon kitől féltek ezek a honatyák? És milyen titkos tablettát szednek humor és társalgókedv ellen? És milyen ajzószerrel fokozzák hitüket abban az alapeszmében, hogy a világ olyan, amilyennek ők hinni szeretnék, és hogy ellenkező pisszenés nélkül igazodik a főnök víziójához? Majd jön a hamvazószerda, de előbb csak farsangoljanak. Kedves egészségükre!