Kölcsönös felelősség: a magyar demokrácia szétesésének íve

A demokráciaromboló hatalomgyakorlás elleni fellépésnek a kilencvenes évek elején volt igazán hitele és ereje. Akkor, amikor olyan ellenzék állt mögötte, amely még nem gyakorolt hatalmat demokratikus keretek között.

Mostanra, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, elfogyott a hitel és az erő. Most már minden normasértő hivatkozhat arra, hogy az ő kárára is sértették a normát, és senki sem hivatkozhat arra, hogy kormányzó erőként példázatosan tiszteletben tartotta és megerősítette valamennyit, melyet ellenzékben számon kér(t).

A normasértés fokozatait lehet és fontos is megkülönböztetni, de az enyhébb normasértés nem ad hitelt a súlyosabb elleni fellépésre. Aki a normasértésre normasértéssel válaszol, felelős lesz a viszonválaszért.

Szép példa erre az Országos Választási Bizottság parlament által delegált tagjainak ügye. A parlamentáris demokrácia fundamentuma az országgyűlési választás, a rendszer hitele a választások tisztaságán múlik, ezért aligha van fontosabb norma annál, mint hogy a választások körüli vitákat olyan testület döntse el, melyben a vetélytársak egyaránt megbíznak. A rendszerváltás utáni első évtizedben ez így is volt, az OVB-be az Országgyűlés konszenzussal delegálta a tagokat, akiket a mandátumuk lejártáig nem lehet a tisztségükből elmozdítani. Ezt a normát az Orbánkormány a mögötte álló parlamenti többséggel 2001-ben felrúgta, csak a Fidesz jelöltjeit delegálta az OVB-be. Az MSZP–SZDSZ-többség 2006-ban helyreállította, 2010 elején viszont újra felborította a konszenzus rendjét, az ellenzék csupán egy jelöltet állíthatott. Most a Fidesz továbblép, a demokrácia hitelét biztosító normát végérvényesen eltörli, a visszahívhatatlanság garanciáját elsöpri, az OVB-ben döntő többséget biztosítana a mindenkori kormánytöbbségnek.

Mondhatjuk, hogy a Fideszhez képest az MSZP–SZDSZ páros bűne kisebb. Nem ők kezdték, elviselték egy cikluson át a Fidesz által egyoldalún megválasztott delegátusokat, a két kínálkozó alkalomból csak az egyikkel éltek vissza, akkor is egy kicsit kevésbé, mert legalább egy jelölést engedélyeztek az ellenzéknek. „Csak” megsértették, de nem tagadták meg a konszenzus elvét, nem kívánták a törvény erejével mindörökre megsemmisíteni a demokrácia hitelét adó garanciákat. Ezek a különbségek fontosak az elemzőnek, a történésznek meg a polgárnak is, amikor valamiért választania kell két rossz közül. De ettől még a „kisebbik rossz” panasza hiteltelen és erőtlen marad. Amilyen jogos, éppoly szánalmas. Az előző parlamenti többség rakta tele az OVB-t búcsúzóul olyan (részben kiváló) emberekkel, akikről politikai ellenfelei előre megmondták, hogy nem bíznak bennük (tök mindegy, miért). Tudniuk kellett, hogy ezt a méltánytalanságot az új többség csak a demokrácia súlyos és maradandó sérülésével számolhatja föl, s ezt a fölszámolást a méltánytalanság nagyon sokak szemében igazolni fogja. És tegyük hozzá önkritikusan: a kormánytöbbség egyéb hasonló bűneivel ellentétben ez a februári OVB-választás a demokratikus sajtó ingerküszöbét sem érte el.

Ha visszanézünk a médiaháborúkra, a csonka kuratóriumokra, az államfőválasztásokra, a zsebek üvegesedésére, az egyoldalú alkotmányozásokra, a kétharmados törvények feles kicselezésére, a vizsgálóbizottságokra, az egész parlamenti gyakorlatra stb., stb. – csupa-csupa hasonló ívű történetet látunk. Így rázódik szét a mi boldogtalan demokráciánk egész normarendszere.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.