Az viszont, hogy a munkát szereti, jó (bár adóreformja nem éppen a közvetlen termelésben foglalkoztatottaknak kedvez); az, hogy bántja az igazságérzetét a „spekulációval" - nem munkával - szerzett pénz, az is, de hogy a kettőt szinte kibékíthetetlen ellentétben látja egymással, az nem hogy nem jó, azzal nem tudok mit kezdeni. A „termelő kapitalizmus" és a „spekulatív kapitalizmus" dichotómiája közgazdaságilag értelmezhetetlen. Puszta politikai fogás.

És ha az, akkor a továbbiakban óvnám is őt ennek az ismételgetésétől, mert megeshet, hogy beül egy időgépbe és 1946-ban száll le, amikor Rákosi Mátyás és a Magyar Kommunista Párt a „spekulánsok” (állítólagos áruhalmozók, árfelhajtók) elleni hadjárattal vezette be a honi kapitalizmus teljes szétverését. Annak idején a magyar dolgozó nép zöme nagy vevő volt erre, még pogromra is futotta az erejéből imitt-amott.

De ez régi történet, amelyet egy további régiséggel fűszereznék. Amikor Orbán azt mondja, hogy „a globálisan keringő pénz mennyisége többszörösen meghaladja a termelés értékét”, felfedezi a spanyolviaszt. Amióta (1971) elvágták a dollár és az arany közötti köldökzsinórt, mert kiderült: az amerikaiak bankóprésből finanszírozzák a vietnami háborút, azóta ez így van. Az viszont igaz, hogy az évezredforduló tájékától a pénzügyi világot olyan, kifejezetten spekulációs célokat szolgáló „termékek” népesítik be, amelyeken átkozottul sok pénzt lehet keresni vagy veszteni. Az ingatlanokon elhelyezett „subprime” (az irányadó jegybanki kamatlábat alulmúló) jelzálog például ilyen volt; akik kibocsátották, messze túlbecsülték a fizetőképes keresletet, hangsúllyal a jelzőn. Rosszul spekuláltak. (Illetve: esztelen, az egész gazdaság egészségét rombolni képes kockázatot vállaltak.)

Téved azonban, aki a spekuláció fogalmát erre szűkíti. Tudniillik, amikor az Orbán által nagyrabecsült munka világában (vö. „termelő kapitalizmus”) egy cég megpróbálja fölbecsülni a termékei iránt mutatkozó keresletet, akkor ugyancsak spekulál. Annyit bocsát ki, amennyit eladni remél, és: vagy talál, vagy nem talál. Ha nem talál, elsüllyed, mert nyakán marad az áru. Ebben a nézetben a spekuláció nemhogy ördögtől való volna, hanem éppenséggel a tőkés világ leglegitimebb üzletága. De azt is ilyennek minősíteném, ha egy pénzügyi befektető elkezd egy valuta ellen „spekulálni” (nagy tételben vesz vagy elad), mert az ilyen esetekben nem az ő gonoszságával van baj, hanem általában a célba vett eszközzel. Aki megszaglintja, hogy (például) egy valuta önnön túlértékeltsége és/vagy a kamatszint folytán egy nemzetgazdaság versenyképességét folyamatosan rontja, az teljes joggal „támadja” a szóban forgó valutát, és keres akár milliárdokat azon, hogy a célpont a nap végén összeomlik. Soros ezt tette 1992-ben az angol fonttal.

Világunk egy szempontból azonban valóban rohadt. Egy roszszul spekuláló bankot sokkal előbb szanálnak közpénzekből, mint egy rosszul spekuláló termelő vállalatot. Ha Orbán Viktor ezt akarta volna mondani, minden szavát aláírnám.