Fotó: Kurucz Árpád

_A Lengyel Egyesült Munkáspárt maradékaiból szerveződött lengyel Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) két évtizede jobban kezdett, mint a hasonló gyökerekből táplálkozó MSZP. Noha százalékosan az első ottani szabad választásokon (1991) alig múlta felül az MSZP előző évi teljesítményét, a több tucat lengyel párt közül mégis másodiknak jött be. Két évvel később pedig az ugyancsak a pártállamból örökölt szövetségessel, a Parasztpárttal együtt már kormányt is alakíthatott. Annak idején a lengyel tömegeknek „tele lett a hócipőjük” azzal a bizonyos – az ország gazdasági szénáját rendbe rakó, de egzisztenciális bizonytalansággal és további elszegényedéssel járó – sokkterápiával. (Melyet minálunk majd Bokros Lajos ismétel meg, immár szocialista mezben.) A „kommunizmust” – nos, azt nem akarták, de a biztonságot, amelyet az elátkozott múlt nyújtott, annál inkább. Ennek lett a haszonélvezője a középbalnak mondott koalíció. Kinek lábjegyzet, kinek nem: ekkor még a hajdani, hihetetlenül tarka Szolidaritás-mozgalom liberálisnak ismert fele nem tartott a posztkommunistákkal; ennek később, sokkal később jött el az ideje.

A lengyel SLD választási győzelme egy évvel előztemeg amagyarMSZP-ét; akkor futott be Budapestre először a „varsói gyors”. Ugyanez az előzés az ezredforduló után ismét megtörtént; ott 2001-ben, minálunk 2002-ben. Itt azonban már lélegzetelállító különbségek adódtak.

Az SLD első kormányzati ciklusa (1993–97) nem volt kevésbé turbulens, mint rendszerváltó elődeié. Három miniszterelnököt is elfogyasztott. Miközben (politikai) válságról válságra bukdácsolt, a Szolidaritás – immáron utoljára – összeszedte magát, és ’97-ben szinte eredeti alakzatban („nemzetiek”, konzervatívok és liberálisok, mintha az Antall-féle klasszikus hármast láttuk volna újjászületni) megint választást tudott nyerni. És Jerzy Buzek, aki jelenleg az Európai Parlament elnöke, miniszterelnökként a teljes ciklust ki tudta szolgálni, fontos reformokat hajtott végre, bevitte az országot a NATO-ba, és egyáltalán nem volt rossz kormányfő. De a lengyel választó, aki napi rendszerességgel értesült a Szolidaritást feszítő ellentétekről, illetve a hatalom ajtaján kopogtató új pártalakulatokról (a Kaczynskiak pártja, Tusk pártja, Lepper pártja, Giertych pártja), teljesítményét olyannyira nem jutalmazta, hogy a 2001-es választásokon a szó szoros értelmében kiejtette a parlamentből a hajdani Szolidaritás mindkét politikai erejét. A rendszerváltó pártoknak végük lett. Viszont az SLD, megint csak a Parasztpárttal szövetségben, földcsuszamlásszerű győzelmet aratott.

Magyarországon az 1998–2002 között kormányzó Fidesz azonban egyáltalán nem jutott ugyanarra a sorsra, mint jobboldali lengyel partnerei, sőt… A Fidesz 2002-es veresége „éppen hogy” típusú volt, a párt a színen maradt. Magyarország akkor és ott ráállt a kétpólusú pályára, miközben a lengyel jobbszél átmenetileg kiüresedett, és csak az maradt függőben, hogy ki nyomul be sikeresebben a tátongó résbe. Sok jelentkező volt.

Történetünk voltaképp itt kezdődik. Lengyelországban ugyanúgy egy volt vezető pártállami funkcionárius (Leszek Miller) vette át a kormányrudat, mint Magyarországon (Medgyessy Péter). Ez a ciklus mindkét esetben „botrányosra” sikeredett – bár az idézőjel használata többszörösen indokolt. Medgyessynek volt egy felfújt személyes botránya (D–209) és egy súlyos politikai konfliktusa a partner SZDSZ-szel, Millernek viszont korrupciós ügyek egész láncolata nehezedett a vállára. Kiderült, hogy a szocialistáknak ezernyi gyanús kötődése van a rendszerváltozás szerencselovagjaihoz, a gyorsan meggazdagodott emberekhez; nem áll távol tőlük a nepotizmus. Noha ez utóbbi őelőttük is minden egyes kormányzatnak a sajátja volt, a „billog” rajtuk ragadt. A szocialista kormánynak és személyesen az egészen különös Rywin-botrányba belezavart Millernek a népszerűsége szédítő, Magyarországon nem ismert ütemben csökkent. Három év alatt 41 százalékról 6-7 százalékra. A bajok markáns tünete volt, hogy Marek Borowski, a szejm korábbi elnöke (vö. Szili) a korrupció és a nepotizmus elleni tiltakozásul, a párt tisztaságának védelmében kilépett az SLD-ből, és új pártot (Szociáldemokrata Párt, nem az első) alapított. Ezzel párhuzamosan Miller – aki bevezette Lengyelországot az Európai Unióba – lemondott, s csakúgy, mint Magyarországon Gyurcsány, a ciklus (durván) utolsó évére egy kipróbált pénzügyér-közgazdásznak, Marek Belkának adta át a hatalmat. A Belka-kormány tette a dolgát, de ez a szocialistáknak körülbelül annyit tett népszerűség-javulásban, mint Bajnai Gordon az MSZP-nek. 2005-ben a lengyel „szocik” 11 százalékot szereztek, parlamenti helyeik háromnegyedétől meg kellett válniuk. Két évvel később, amikor a hajdan roppant népszerű államfő, Kwasniewski vezetésével a szocialisták és az otthontalan liberálisok választási koalícióba szerveződtek (LiD – Baloldal és Demokraták), ennél mindösszesen 2 százalékkal sikeredett jobbra a teljesítmény. Azóta a szocik környékén alig látni liberálist, a jelenlegi miniszterelnök, Donald Tusk pártjában viszont annál többet.

A lengyel szocialisták válsága gyakorlatilag 2004 óta tart, és nem látszik véget érni. Már 2005-ben esélytelenek voltak nem egy, hanem mindjárt két ellenféllel szemben. A lengyel jobboldal minden levegőt elszívott előlük. A Kaczynski-párttal (PiS) és későbbi kormányzati szövetségeseivel szemben hatástalan volt minden, egyenlőséget, méltányosságot, közéleti tisztaságot, új morált ígérő jelszó; populizmusban a konzervatív nacionalisták végképp verhetetlenek voltak. A liberális-konzervatív Tusk-párttal (PO) szemben pedig kilátástalannak bizonyult társadalmi békére, szakértelemre, gazdasági tehetségre hivatkozni. Öt évvel azelőtt, hogy az MSZP „feltalálta” volna Mesterházy Attilát, a lengyel SLD a pártállamhoz semmiben nem kötődő fi atalokat állított szervezete élére: először Olejniczakot, aztán a mind a mai napig regnáló Napieralskit. Ezeket a döntéseket a párttestületek, ha nem is nagy lelkesedéssel ugyan, de elfogadták, hasznuk azonban kevéssé mutatkozik. Jellemző, hogy pár hónapja, amikor az SLD vezetőséget és államfőjelöltet választott a kongresszusán, kiderült, hogy a küldöttek favoritjai változatlanul ugyanazok az emberek, akik, ha szabad így mondani, bevezették a bukásba a pártot: Oleksy, Miller, Kwasniewski és a szegény Szmajdzinski. (Ő lett volna az államfőjelölt, ha nem ül föl Lech Kaczynski államfő Szmolenszkbe tartó gépére.) Ugyanezt a szindrómát le lehet fordítani magyarra. Az MSZP ma, időben jóval közelebb a hatalom elvesztéséhez, mint az SLD, ugyancsak nosztalgiapárt. Tekintélye, igazi vonzereje azoknak a politikusainak van, akik a pártállam idején vezető funkcióban voltak, vagy akkor „jöttek fel”, illetve akik a kormányzás éveiben a csúcson voltak.

„Felépíteni” az újgenerációsokat Lengyelországban fél évtized alatt sem sikerült. Minálunk még csak egy hatalmas kérdőjel van, de a lengyel példa azért intő. Ha van egy olyan nagy, markánsan középjobb párt, mint Tuské, amelyik a két év alatt leszerepelt Kaczynskikéhoz képest nem akar morális forradalmat, nem „bolsizik” reggeltől estig, nem kívánja kulturálisan is újrarendezni az országot, nem kér a katolikus egyház és a vallásos-jobboldali szélsőségesek támogatásából, vezetője alapjában véve megnyugtató, sőt olykor szeretni való is – nos, akkor a baloldalnak iszonyúan nagy energiát kell mozgósítania avégett, hogy ezzel szemben alternatívát tudjon felkínálni. Az MSZP-nek a lengyel szocialistákhoz képest az az előnye, hogy a Fidesz egyelőre kissé jobban emlékeztet Jaroslaw Kaczynski PiS-ére, mint Tusk PO-jára (bár újabban látni elmozdulást). Hátránya viszont, hogy parlamenti erőben a Fidesz messze jobban áll, mint a PO.

Virulens idea, hogy a mi tájainkon a baloldal azért gyöngül, és kerül kilátástalan helyzetbe, mert nem „eléggé baloldali”. Az ebből elegendő mennyiséget ugyan senki sem tudja bemérni, de két dolgot nem lehet vitatni. Az egyik, hogy akár eléggé, akár nem eléggé, a párt ütés sehová sem visz. Leszek Miller Lengyelországban 2007-ben, a választási vereség után Lewica (Baloldal) néven új pártot alapított, aztán nagy ünneplések közepette viszszatért az SLD kebelébe, mondván, erő csak ott van. A másik, hogy ma, amikor – a szó elvi értelmében – a baloldalt a nagy gazdasági-pénzügyi válság olyan tőkeellenes argumentumokhoz juttatta, mint a második világháború óta soha, egyetlen esemény sem, paradox módon szinte teljes a bénultság. Igaz ugyan, hogy a jobboldal krémje hirtelen fölfedezte magában a tőkeellenes irányultságot, s az olyanok, mint Nicholas Sarkozy, még a szélső populizmustól sem riadnak vissza, megmosolyogtató, hogy a marxi teóriák „trendi” ifjúsági vitaklubokba szorulnak vissza, illetve csak azokban bukkannak elő. Lengyelországban létezik, sőt immár országos hálózattal rendelkezik a pártállam bukása után fölnőtt fiatalok Krytyka Polityczna (Politikai Kritika) nevű klubja, amelyik „marxizál”, élesen antiklerikális és szinte szélsőségesen racionális. Engem sok vonásában a hajdani Fideszre emlékeztet.

Magyarországon még ilyen sincs. Sőt… De lehet, ha megint megérkezik a „varsói gyors”.

Kapcsolódó cikkek: Az LMP placebópárt | „A visszatérés hosszú és keserves” | köpeny | Mind bele fogunk dögleni ebbe. Mi meg a plázák | test a testből