Népszabadság - Móricz Simon

A környező tanyákon élő embereknek a vasút jelentette az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. A kisszénási állomás vasúti gyűjtőpont volt egészen tavaly decemberig. Négy Békés megyei település, Nagyszénás, Kardos, Csabacsűd és Kondoros közigazgatási határa találkozik ezen az isten háta mögötti helyen. Korábban itt ágazott el két szárnyvonal: az egyik Kondoros, a másik Nagyszénás felé haladt tovább. Az itt élő emberek inkább Kondorosra jártak, mert az van közelebb –nemigen értik, hogy ha már mindenképpen be kellett valamelyiket zárni, miért a kondorosi vonalat zárták be. A vasúti váróban üldögélő ember, aki a nevét nem árulja el, tudni véli: azért, mert valamikor, még a múlt rendszerben, ki akarták kövezni a Kondorosra vezető földutat. Az útépítés elmaradt, az anyagot „elvitték máshová”, de a minisztériumi térképeken úgy szerepelt, hogy Kisszénás és Kondoros közt szilárd burkolatú út van, úgyhogy ha megszűnik a vasút, kijárhat oda a busz.

Megnézzük a kondorosi utat a saját szemünkkel: derékig ér a sár, a tavaly őszi esők kezdete óta mélyen fölvágta a talajt a traktorok vastag gumikereke. Egy fiatal családot keresünk, akik a kisgyermekükkel élnek az egyik tanyában, de nincsenek otthon. A férfi Kondoroson dolgozik. A szomszéd azt mondja, quaddal (négykerekű terepmotorral – a szerk.) járnak, azon hordja a gyereket is a kondorosi óvodába, mert más jármű nem képes elmenni ezen az úton.

– Öt esztendővel ezelőtt még 120-130 ember élt a kisszénási tanyákon – igazít el Nyemcsok János, Nagyszénás polgármestere. – Valaha nagyon népes tanyavilág volt erre, mert a terület kiválóan alkalmas a legeltetéses állattartásra. Az állattartás mára veszteségessé vált, és a szárnyvonalak bezárásának hírére nagyon sokan elköltöztek a kisszénási vasútállomás környékéről. Három kilométerre onnan, a kiscsákói megálló közelében lakó Tóth Ferenc és felesége azonban nem tud, de nem is akar elmenni sehová. A hetvenes éveiben járó férfi a legnagyobb télben, vagy a legmélyebb sárban is hetente háromszor bemegy Nagyszénásra kenyérért. Amikor találkozunk velük, ketten cipelik a biciklit, amelyet tolni sem lehet a nagy sárban, amíg ki nem érnek a kövesútig. Ott az idős férfi fölül a gépre, és bekerekezik Nagyszénásra, a boltba.

Sáros galéria! Kattintson a képre!

Amikor nagyon hideg van, Tóth Ferenc vonattal indul élelemért, hiszen a nagyszénási vonalon még jár a vonat.

– Az a baj, hogy nem mindegyik áll meg a kiscsákói megállónál – panaszkodik az idős ember. – A reggeli járat megáll, a későbbiek nem, csak a délután háromórás. A közbeeső vonatok elvisznek három kilométerrel tovább, Kisszénásig. Jöhetek vissza gyalog! Könyörögtem a vonatvezetőnek: alig van ember a vonaton, ugyan, álljon már meg a kedvemért. Kérdeztem tőle: ha reggel 8-kor megveszem a kenyeret, mit csináljak Nagyszénáson délután 3-ig? Azt felelte, nem állhat meg, mert nem engedi a menetrend.

A Csongrád megyei Csanyteleken a lakosság 30 százaléka él földutak mellett – a Tisza közelében olyan a talaj, hogy esős időben ezek mind járhatatlanná válnak.

– A felvilágosult Károlyi grófok jót akartak a zselléreiknek, amikor úgynevezett csápos településszerkezetet alakítottak ki – magyarázza Forgó Henrik polgármester. – A település nagy része sortanyákból áll: messze vannak egymástól az utcák, mert a házak mellé 4-5 hold földet adott az uradalom, hogy a zsellérek meg tudják termelni a családjuknak az ennivalót. A teljes csanyteleki úthálózat hossza 70 kilométer, ebből 40 kilométer mellett ma is életvitelszerűen laksok faluban sikerült szilárd burkolattal ellátni a teljes úthálózatot – Csanyteleken azonban az akkori önkormányzat nem fordított erre kellő gondot. Az uniós csatlakozás óta viszont szigorú feltételek mellett pályázni kell a pénzügyi támogatásra.

– 2007-ben kétmillió forintot költöttünk arra, hogy megterveztettük, engedélyeztettük és megpályáztuk három különösen rossz állapotban levő földes utca felújítását – meséli a polgármester.

– Nem nyertünk, mert nem tudtuk forgalomszámlálási adatokkal és baleseti statisztikával bizonyítani, hogy a szilárd burkolatra igenis szükség van. Egy, az év jelentős részében járhatatlan úton nem lehet a nagy forgalommal igazolni, hogy szükség lenne a megjavítására, és a szénásszekerek sem rohannak egymásba olyan utcán, ahol a terepjáró is elakad.

A háromból két utca felújítását újra megpályázták, mert azóta történtek balesetek. Az utca vége éppen egy veszélyes kanyarban vezet ki a falun átvezető csongrádi országútra, ahol több vigyázatlan gépkocsi belerohant már az egyik házba. A rendőrség adott egy igazolást, hogy baleset esetén szükség volna szilárd burkolatú terelőútra. Úgy tűnt hogy most végre van esély – legalábbis erre két utcára. Híre jött azonban, hogy a mostani pályázati fordulóban a gyűjtőutakat favorizálják a döntéshozók – Márpedig a jelenlegi állapotukban ezek az utcák alkalmatlanok gyűjtőútnak.

– Mi következik ebből? Az, hogy nálunk már sohasem lehet út? – fakad ki a polgármester, majd hozzáteszi:

– Mielőtt az Európai Unióhoz csatlakoztunk, fel lett hímezve a zászlóra jó néhány jelszó: például az esélyegyenlőség megteremtése – mondja Forgó Henrik. – Nálunk nem hogy a mentő nem ér oda 15 percen belül egy infarktusos beteghez, ennyi idő alatt még egy traktort sem könnyű találni, amely behúzná a beteghez a rohamkocsit.

A nehezen megközelíthető helyeken jellemzően a szegényebb emberek laknak. Özvegy Bende Balázsné és a kislánya, Nórika olyan tanyában él, amelyhez egy agyagból épült gátszakasz mentén lehet eljutni. Nemcsak a gát két oldalán áll a víz, hanem a tetején lévő útba mélyedő kátyúkban is. Az udvaron ásott kút, csaknem kicsordul belőle a talajvíz.

– Amíg élt a párom, és ilyen sok víz volt, felszerelte a nagy szivattyút, és átnyomatta a vizet a gát túlsó oldalára –mondja az asszony, és hozzáteszi: minden tönkremegy ebben a sárban. A motor, a biciklik, de még a lábbelik is. A fia nemrég megpróbált eljutni a faluba a traktorral, de az is elsüllyedt a sárban.

Bende Balázsnénak nemrégiben halt meg a férje. Közösen vették a tanyát, hitelből, a rokkantnyugdíjas asszony azóta egyedül törleszti a részleteket. A férfi rákbeteg volt, 47 évesen hunyt el.

– Amikor már nagybeteg volt, és vinni kellett kemoterápiára, a mentő nem bírt kijönni érte a tanyáig. Attól féltem, hogy itt hal meg, a szemem láttára. Beágyaztam a Zastavába, és a gátoldalban szépen, lassan kiaraszolgattam vele. Még engem szidtak össze, hogy ilyen beteg embert nem szabad ülve szállítani.

Nórikának minden nap váltóruha és váltócipő kell, amikor megy az iskolába. Egyszer elcsúszott a sárban, és csaknem elé esett egy arra haladó autónak. Édesanyja azóta minden reggel elkíséri.

– Mióta meghalt a párom, még jobban féltem a kislányt. Csak akkor nyugszom meg, ha látom, hogy bement az iskolába.

– Nem tudnának jobb helyre költözni? – kérdem.

– Most már biztosan nem. Nem valószínű, hogy az életemben innen följebb kerülök – feleli Bendéné, és hozzáteszi: a környéken élőknek is hasonló a helyzetük. A szomszédból például öt gyerek jár iskolába, a férj súlyos cukorbeteg, szívbeteg. Egy másik szomszédot agyvérzés ért nemrégiben.

A szomszédasszony, Darnai Lászlóné is megerősíti, hogy nagyon nehezen élnek.

– A gyerekek öt órakor kelnek, fél hatkor el kell indulniuk ahhoz, hogy a sáron keresztülvágva a fél hetes busszal el tudjanak menni az iskolába.

– Nem Csanytelekre járnak iskolába?

– Nem, hanem a szomszédos Felgyőre. Egy ideig Felgyőn laktunk egy bérelt házban, de vissza kellett költöznünk a saját tanyánkba – mondja Darnainé, majd azzal folytatja:

– Hat kiskorú gyermekünk van, havi 96ezer forint családi pótlékot kapunk rájuk. Én 25 ezer forint gyest kapok, a férjem 27 ezer forint rokkantnyugdíjat. Ennél többet költünk a gyógyszereire. A múlt héten voltam bent a jegyzőnél. Mondtam neki, hogy nagyon feljött a belvíz és a házunk omladozik. Tíz éve élünk itt, talán az utak, vagy a tanyák felújítását elvárhatnánk az önkormányzattól. Egy évig, amíg Felgyőn laktunk, betörtek az itteni házunkba, ellopták a villanykapcsolókat, sőt, még a vezetéket is kitépték a falból. Azt is intézni kell a DÉMásZ-szal és a családsegítővel, hogy kapjunk újra áramot, előre fizetős, kártyás villanyórával.

– A villanyórát is ellopták? – kérdem.

– Volt olyan időszak, amikor meghibásodott a villanyóra. Mi bejelentettük az áramszolgáltatónak, de nem jöttek ki időben, úgyhogy a tartozásunk „felkamatozott” 400 ezer forintra.

Darnainé a jegyzőre irányítja indulatait:

– Azt felelte, arról ne is álmodjak, hogy majd ők fogják újraépíteni a tanyánkat. Azzal indokolta, hogy nem a csanyteleki iskolába járnak a gyerekek, hanem a felgyőibe.

– Talán a gyerekeknek nem volna muszáj hajnali ötkor kelniük, ha a helyi iskolába járatnák őket – kockáztatom meg.

Darnainé azt mondja, Felgyőn jobb a viszony a tanulók és a tanárok között.

– Csanyteleken nem a tanárok dirigálnak a gyerekeknek, hanem a gyerekek a tanároknak. Nekem nincs semmi bajom a cigányokkal, de olyan fokban eluralkodtak itt a faluban a roma problémák, hogy úgy láttuk jobbnak: inkább Felgyőre járjanak ezután is.

Forgó Henrik számára ismerős a probléma. Szerinte egyik-másik környező településhez képest kifejezetten alacsony a romák aránya Csanyteleken, az iskola pedig eredményesebb: ezt a tanulmányi versenyeken elért eredmények és a kompetenciavizsgálatok is bizonyítják. A magyarázat szerinte az lehet, hogy a csanyteleki önkormányzat jobb anyagi helyzetben van, több segélyt tud adni, mint a környező települések. Ezért a legrosszabb körülmények közé is rendre visszatérnek sokgyermekes családok. Forgó Henrik úgy tudja: Felgyőn alacsony a gyermeklétszám, veszélybe kerülhet az iskola fenntartása – hat gyermek szinte főnyeremény egy ilyen helyen. Talán ezzel állhat összefüggésben, hogy bár Darnaiék visszaköltöztek a kifosztott csanyteleki tanyájukba, mégis ennyire jónak találják a felgyői iskola színvonalát.

„Míg Nyugat-Európában az utak 96 százalékát, Magyarországon csak 38 százalékát fedi szilárd burkolat. A különbség ennél is nagyobb a külterületeken, hiszen míg Nyugat-Európában szinte minden mezőgazdasági út burkolt, addig Magyarországon csak alig egyharmaduk. (…) A külterületi mezőgazdasági utak önkormányzati tulajdonban vannak, az önkormányzatok szűkös forrásaikat elsősorban a belterületekre összpontosítják, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium pedig nem foglalkozik a külterületi földutakkal. Az utak javításához és újak építéséhez a közlekedési, a fejlesztési valamint az önkormányzati ágazat együttműködésére lenne szükség.” Részlet a Magyar Agrárkamara stratégiai tanulmányából (Szaktudás Kiadó Ház, 2008)

Kapcsolódó cikkek: Márciusi horoszkóp | Miért kellett magánnyomozó egy férfi holttestének felkutatásához? | Mire figyelj, nyájas politikai programolvasó? | Sandra Bullock aranyból, sárból | Titokzatos gravitáció