Ettől kezdve a kabinetnek esélye sem volt programja megvalósítására. Ez olyannyira igaz, hogy Gyurcsány Ferenc előbb „bársonyos reformokat" hirdetett, majd egy lényegében „állagőrző" programot tett közzé.

Ha akkor előre hozott választást tartanak, akkor a Fidesz valószínűleg kétharmados győzelmet arat. Az MSZP hatalmas szavazatveszteséggel ugyan, de simán megszerzi a második helyet. Még az is lehet, hogy a mai napig létezne az SZDSZ, mint önálló politikai entitás. Ez esetben 2008 őszétől a Fidesznek kellett volna elhárítania a gazdasági világválságból adódó súlyos veszélyeket – persze ezt senki sem tudhatta előre, így erre nem lehetett stratégiát alapozni. Ám az MSZP kormányon maradt, hogy mentse a menthetőt, ehelyett azonban még többet vesztett, és most kevesebbje van, amit megmenthet.

A 2008 és 2010 tavasza között eltelt két év nyertese a Jobbik. A Jobbik felfutása nem határok nélküli, valószínűleg nem fog választást nyerni, se most, se máskor. Ám egyelőre a Jobbik diktálja az iramot a többi politikai erő számára. Tamás Gáspár Miklós már egy 2007. augusztusi cikkében felhívta a figyelmet a szélsőjobboldal dominanciájára a szimbolikus politika terén. Innen érkeznek a témák, a megközelítési módok, a stílus. Sokan vevők erre, mert a magyar társadalomnak elege van, nagyjából mindenből. A világválságból, a megszorításból, a reformból, a korrupcióból, a közszolgáltatások színvonalából, az adókból, a bürokráciából, a kormányból, a régi pártokból, a biztonsághiányból, meg abból is, hogy egyesek felhívják a figyelmét arra: az ország sorsáért a maga erejének mértékéig mindenki felelős.

Elszakadt az ékszíj, és egyelőre sikeres offenzívában van a Jobbik, amely felrúgja az eddig többé-kevésbé (bár egyre kevésbé) betartott íratlan szabályokat, amelyeket nem az igaztalanul szidott politikai korrektség „rémuralma” tartott fenn, hanem az emberi méltóság elemi tisztelete. A durva politikai beszédmód bevezetésében a Fidesznek múlhatatlan „érdemei” vannak, emlékezzünk csak a Gyurcsány Ferenc elmeállapotát illető aranyköpésekre, vagy a volt miniszterelnök borderlineszindrómáját „tudományosan” elemző cikkre – Orbán Viktor ugyanebből a suttogó propaganda szintjén részesült a túloldalról. A Jobbik újítása, hogy ezt a beszédmódot egy egész társadalmi csoportra terjesztette ki, másrészt – s ez egyre fontosabbá válik – a teljes magyar politikai osztályra is. Az „ancien régime” elutasítása amúgy is kitapintható, és a Jobbik megszólalásai csak erősítik a protestet. A Jobbikra szavazva kiadható a düh, a harag, a csalódottság. Lehet írni viszonylag mérsékelt szakpolitikai programot, de attól még a Jobbik politikusai úgy beszélnek a romákról, ahogy, emlegetik az elcsatolt területek visszaszerzését, továbbá európai parlamenti képviselőjük és egyik képviselőjelöltjük fórumot tart a terrorcselekményekkel gyanúsított Budaházy György támogatására.

Szó sincs arról, hogy a Fidesz választási győzelme veszélyben forogna, ám vannak régiók és egyéni választókerületek, ahol a Jobbik borsot törhet a fideszes vetélytársak orra alá. Az sem elképzelhetetlen, hogy a Fidesz és a Jobbik vezetőinek nyílt (és őszinte) nyilvános vitája közepette is vannak olyan szavazók, akik szeretnék összeboronálni a két pártot, szívesen a koalícióképesség közelébe erősítenék a Jobbikot. A Fideszt támogató publicisták és orgánumok harcba indultak, hogy megállítsák a Fidesz-szavazók elszivárgását a Jobbik irányába, nyilván véletlenül, éppen egyszerre. Orbán Viktor – ésszerűen – a kormányzáshoz szükséges erőt állította országértékelő beszéde középpontjába. A Fidesz vezetőinek fontos, mekkora többséggel kormányozhatnak, és egyáltalán nem mindegy, milyen erővel bír majd az az ellenzéki párt, amely felszálló ágban érkezik a parlamentbe.

Már csak azért sem mindegy, mert a leendő kormánypárti politikusoknak van igazságuk abban, hogy nem tudhatják pontosan, mit vesznek át. A költségvetésben nincsenek hamis számok, ám kérdéses, hogy a megszorításoknak kitett rendszerek (önkormányzatok, egészségügy, közösségi közlekedés, oktatás) meddig bírják a prés alatt. Ott van továbbá az adó- és/vagy járulékcsökkentés terve, ami csökkenti a költségvetés bevételeit. Vajon van-e arra pontos ütemezés és kalkuláció, hogy az egyébként kívánatos bürokráciacsökkentés elegendő kiadásmérséklést hozhat-e a másik oldalon?

Eléggé valószínű, hogy a Fidesz – arra hivatkozva, hogy a költségvetési hiány amúgy is nagyobb lesz a tervezettnél – új kondíciókról állapodik meg a Nemzetközi Valutaalappal, feltéve, ha meg tudja győzni a hitelezőket arról, hogy más politikával négy év alatt messzebbre jut, mint ameddig a Bajnai-kormány politikájával lehetne. Ily módon kismértékben szélesedne a következő kormány mozgástere, és akkor már csak abban kell reménykednie (az országgal együtt), hogy a válság V alakot vesz fel, nem következik újabb visszaesés. Nagy kérdés továbbá, meddig tart a társadalom türelme az új kormánnyal szemben? Az elszámoltatás mellett például az európai uniós elnökség megfelelő PR-jával is időt nyerhet a Fidesz, hogy beteljesítse a hozzáfűzött, nem is annyira konkrét ígéretekben, mint inkább érzésekben kifejeződő elvárásokat.

Elképzelhető, hogy a magyar társadalom beárazta a következő kormány tevékenységét: elkötelezett hívei mindenképpen támogatni fogják, és még akkor sem lesz tömeges a kiábrándulás, főként pedig nem lesz egységes átállás egy másik párthoz, ha a kabinet nem váltja meg a világot napok alatt. Itt tér vissza a Jobbik-probléma. Ha ugyanis elmarad a Fidesz közelében gyakran emlegetett „jó kormányzás”, valamint a választók nagy része ezt csalódásként éli meg (a mondatrész tehát két feltételezést is tartalmazott), akkor a virulens szélsőjobboldal összegyűjtheti azokat a választókat, akik megbánják, hogy hallgattak Orbán Viktorra, és nem szavaztak áprilisban a Jobbikra. Hangsúlyozni kell: ez a magatartás aligha volna jellemző a teljes Fidesz-táborra. A támogatottsági arányok azonban jelentősen eltolódhatnak, különösen, ha a baloldali és liberális választók továbbra sem térnek viszsza a pályára.

Ma tehát sokkal több a kérdés, mint a válasz a közeljövővel kapcsolatban. Egyelőre az elemzők is tanulják az új pártrendszert, verziókat fogalmaznak meg, próbálnak rájönni, melyik a legvalószínűbb. A nemzetközi példák és a magyar választók eddigi magatartásának ismerete alapján mégis komolyan hihetjük, hogy a Jobbik térnyerése nem tart örökké, sőt, a folyamat visszafordulhat. Ehhez azonban tényleg „jó kormányzásra”, valamint hiteles mérsékelt ellenzékre van szükség – mindkettőhöz viszont nagy elszánás és még több munka kellene.

Örkény keserű szarkazmusával: „addig, azt a kis időt, ki kell bírni.”