Egy hónapi munkával akár 35–40 ezer forintot is lehetett ott keresni! Özönleni kezdtek a rokkantnyugdíjasok, akiket az orvosi bizottság nem talált eléggé rokkantnak, ezért csak havi 28 ezer forint rehabilitációs járadék jár nekik, de valami okból ők azt keveslik. Ezek az emberek valójában nem is rokkantak. Vagy ha mégis, abba rokkantak bele, hogy elvesztették az állásukat, és nem kapnak helyette másikat. Ennél fogva a rehabilitációjuk is könnyű lenne, mindössze annyi kellene hozzá, hogy találjanak maguknak munkahelyet.

Ezt a problémát látszott megoldani az elburjánzó szociális foglalkoztatás. Emberek ezrei találtak újra magukra, kerültek vissza egy munkahelyi közösségbe, szabadultak meg a fölöslegesség érzésétől és annak rémétől, hogy kikapcsolják lakásukban az áramot. 2009 augusztusában ennek a példátlan tékozlásnak vetett véget a kormány egy rendelettel. Ugyanaz az orvosi bizottság, amely korábban rehabilitációra jogosultnak minősítette a szociális foglalkoztatók munkavállalóit, a kormányrendelet hatására egy tollvonással elvette tőlük ezt a jogot.

Kétszáznegyvenezer rehabilitációs járadékos van az országban, és legalább további kétszázezer olyan rokkantnyugdíjas, aki nem érte el a nyugdíjkorhatárt, és azonnal visszamenne dolgozni, ha volna hová. Laikus józan ésszel nehéz felfogni a „szociális szakmán” belül erről szóló vitákat. Például azt, hogy a zárt intézetben élő elmebeteget fejleszthetőnek tartják, jár neki az állami pénzből fedezett foglalkoztatás, miközben a rokkantnyugdíjba kényszerült munkanélküliek ebben a tekintetben nem számítanak fejleszthetőnek. Más tekintetben persze igen – az állam egy másik zsebéből évente átképezteti őket valamilyen, úgyszintén használhatatlan szakmára.

A legfurcsábbnak azt tartom, hogy a szakmai vitákban alig jut szerephez az a szempont, hogy a munkaképes munkanélküli (szociális segélyezett, nyomorúságos összegekből tengődő rokkantnyugdíjas, ilyen-olyan járadékos) akar-e dolgozni. Mint a szociális foglalkoztatók gyors felvirágzása jelezte, tömérdek munkanélküli van, aki nem segélyt, hanem munkát akar – akármilyen kevés bérért is. Ezek persze nem olyan emberek, akik azonnal beültethetők holmi nemzetközileg versenyképes állásokba – de fejleszthetők, mert motiváltak, képesek tanulni. A visszakapaszkodáshoz azonban el kell kezdeni valahol, hogy az embereknek egyáltalán esélyük legyen a nyílt munkaerőpiacon – ha másra nem, erre mindenképpen jó (volt) mindenféle program, amely a munkaképesek számára munkavégzéshez köti az adófizetők pénzéből folyósított jövedelmet.

Magyarország legnagyobb gondja, hogy körülbelül egymillió munkaképes ember beszorult a szociális ellátó rendszerbe. Ha a „szociális szakma” doktrinerségén és a helyi politikai sárdobálókon múlik, ott is maradnak örökre.