Hogyan lehet hasznot húzni a cigányok nyomorából?

Virágzó üzletág épült a szegénységben élő romák köré: a hálózatot korrupt hivatalnokok, szélhámos vállalkozók és maffiamódszereket alkalmazó uzsorások alkotják. Az észak-magyarországi megyékben szerzett tapasztalatairól beszél egy cigány értelmiségi házaspár, Berki Judit és Szomora Szilárd.

Pár évtizede élénk fantáziájú tervezők asztalhoz ültek, hogy Nógrád megye keleti fertályán megalkossák Bátonyterenyét. A papíron jól mutató elképzelés megvalósításába hiba csúszott. A két névadó településrész, Nagybátony és Kisterenye máig nem ért össze. Kilométerek választják el egymástól. A Kádár-korszak viszonylagos jóléte után a város csak mostanában kezd ébredezni a sokkból, amit a rendszerváltáskor a munkahelyek elvesztése okozott. Sikerek és kudarcok egyvelege. Uniós támogatással uszoda épült, amit az elmúlt télre bezártak – fűtésre már nem volt pénz. Az idén talán sikerül nyitva tartani.

Berki Judittal és Szomora Szilárddal, a szűk roma értelmiségi réteghez tartozó diplomás házaspárral a tanodában beszélünk meg találkozót, nem messze a hajdan szebb napokat látott nagybátonyi vasútállomástól. Sok cigány él errefelé. A régi parasztházból átalakított tanoda azért létesült, hogy a roma gyerekeknek segítsen leküzdeni a családi-szociális háttérből fakadó hátrányokat. A tanodát működtető roma civil szervezetet több mint tíz éve alapította a házaspár. Az egyszerűség kedvéért mindketten szociálpolitikusnak nevezik magukat, de csak azért, mert a magyar nyelv még nem találta fel azt a szót, ami legalább megközelítő pontossággal kifejezné, mivel foglalkoznak. Nehéz is lenne egyetlen fogalomba belegyömöszölni. Járják a cigányok lakta északmagyarországi falvakat: telepfelszámolási, szegénység elleni vagy tehetséggondozó programokban vesznek részt. Pályázatokat írnak, jogszabályokat véleményeznek, adományokat gyűjtenek. Pedagógusok, érdekvédők és pszichológusok egy személyben. Tényleg a legjobb ennél maradni: szociálpolitikusok. Az egész társadalomban fertőző szélsőjobbos propaganda hatására kezd olyan kép kialakulni, mintha a romák eleve bűnözőnek születnének, és még a gazdasági válságért is a segélyekre szoruló, parazitának bélyegzett cigányság lenne a felelős. Berki Judit és Szomora Szilárd viszont bőséges tapasztalatokat szerzett arról, hogyan károsítják meg, fosztják ki és tartják félelemben a kiszolgáltatott romákat. A módszerek változatosak.

Miközben az a látszat, hogy az állam a lehetőségekhez képest bőkezűen osztja a támogatást, a költségvetés valójában spórol is a romákon. A cigánysorok lakói általában nem jutnak hozzá azokhoz a szolgáltatásokhoz, amelyek elvileg minden magyar állampolgárt megilletnek. Berki Judit egy cigánytelepen élő férfi esetét hozza fel példaként. Az illetőnek „súlyos asztmatikus betegsége” van, ráadásul ízületi problémákkal küzd. Rendszeresen kellene járnia kórházi kezelésre, de úti költségre, gyógyszerre nincs pénze. Betegsége ellenére alkalmasnak találták arra, hogy részt vegyen a közfoglalkoztatásban. Ránézésre közölték vele, hogy „maga simán el tud itt sepregetni”. Dolgozott is hónapokig. Hirtelen rosszul lett, negyvenfokos lázzal vánszorgott haza. A mentő nem volt hajlandó kijönni, egy falubeli roma saját kocsijával vitte be a megyeszékhelyre. Még aznap sürgősen megoperálták, utána egy hétig feküdt az intenzíven. Túlélte.

A telepi cigányok – folytatja Berki Judit – annyira elárvultak, hogy külső segítség nélkül a napi élethez szükséges teendők ellátására is képtelenek. Sokuknak az elemi irataik is hiányoznak. Se személyi, se taj szám, se adókártya. Igazolványok nélkül teljesen társadalmon kívülre kerülnek, végképp esélytelenné válnak arra, hogy valaha is munkát találjanak.

Szomora Szilárd bólogat: – Időnk jelentős részét azzaltöltjük, hogy hivatalokba kísérgetjük az embereket, próbálják pótolni a papírokat.

Más kérdés, hogy az érvényes okmányokkal rendelkező romák – mivel fogalmuk sincs, hogy minek mi a következménye – potenciális áldozatai a szélhámosoknak. Szomora Szilárd találkozott olyan koldusszegény cigány férfival, aki papíron húsz roncsautó tulajdonosa. Roma ismerősei bírták rá, hogy vegyen a nevére vacak, kiszuperált járműveket. Az ismerősök kifizették a vételárat, a kocsikat szétszerelték, és alkatrészenként értékesítették. A férfi roncsonként néhány ezer forintot kapott, jutalmul. A forgalomból való tényleges kivonásnak azonban vannak bizonyos költségei. A becsapott férfi rendre kapja a felszólításokat az adóhatóságtól, félmilliós tartozást halmozott fel. A háza sem ér ennyit.

A más javára felvett banki hitelek és fiktív cégalapítások mellett hosszú éveken át a „szocpolos” lakásépítés volt a komoly biznisz. A vállalkozók kölcsönözték az önerőhöz szükséges összeget, beszerezték a szükséges engedélyeket, olcsó alapanyagokból felhúztak valami házfélét, és – még mielőtt végeztek volna – odébbálltak a milliós állami támogatással. A tulajdonosoknak is lepottyant pár százezer forint: elhitték, hogy végre rájuk mosolygott a szerencse. Aztán rádöbbentek, hogy a házuk befejezéséhez ennek a többszörösére lenne szükség.

Akadtak önkormányzatok, amelyek megragadták az alkalmat, hogy újabb elszigetelt telepeket, romagettókat hozzanak létre. Akár falutól távol eső, mocsaras területet is megfelelőnek találtak, hogy kellő alapozás nélküli házak épüljenek rajtuk. A cigány építési vállalkozók visszaéléseihez az önkormányzatok és a bankok nem cigány tisztségviselői falaztak – ad hangot gyanújának Szomora Szilárd.

A roma érdekvédő szervezetek hiába küldözgették a vészjelzéseket, a közelmúltig kellett várni arra, hogy a parlament bezárja a törvényi kiskapukat. És ezzel még nem oldódott meg semmi. Ezerszámra éktelenkednek az országban a selejtes, felébe-harmadába hagyott szocpolos házak, amelyekre elméletileg nem lenne szabad kiadni a végleges lakhatási engedélyt. Ennek hiányában viszont a családokat a hajléktalanság fenyegeti. Pillanatnyilag az önkormányzatok, a jogvédők és a lakók is jobbnak látják, ha nem bolygatják az ügyet.

– Minden hónap huszadikakörül aggódni kezdek, hogy mibe keverednek ezek a szerencsétlenek. Addigra végképp elfogy a pénzük, bármilyen hülyeségbe könnyű belerángatni őket – veszi vissza a szót Berki Judit. Persze a pénz esetenként rögtön mások zsebében köt ki. A kis falvakban többnyire csak egyetlen bolt található, amit jellemzően valamelyik helyi potentát vagy hozzátartozója működtet. A városok szupermarketjeiben jóval olcsóbban lehet megvenni ugyanazt, de odáig valahogy el is kellene jutni. A buszjegy drága, a cigányok inkább a falusi közértre hagyatkoznak. A vásárlás azzal kezdődik, hogy törlesztik az előző hónapról maradt adósságot, majd újabb hitelt kérnek.

Havonta néhányszor fontossá válnak a máskor lenézett, messzire elkerült cigány közösségek. Mindenki tudja, mikor jön a családi pótlék, a segély, a közmunkáért járó fizetség. Ilyen napokon menetrendszerűen megjelennek a kereskedők. Cigányok és nem cigányok felváltva. Először azok, akik disznót tartanak, és feketén árulják a húst. Aztán a zöldségesek. Legvégül azok, akik szőnyeget, ágyat, bútort vagy használati tárgyakat akarnak eladni.

Az a vád, hogy a cigányok rögtön „elkocsmázzák és elgépezik” a segélyt, nem alaptalan, de Berki Judit szerint igazságtalanul általánosító. Jóval többen vannak, akik alkohol helyett élelemre és ruhára költik kevéske pénzüket. Csakhogy bár mennyire is takarékoskodnak, nagy valószínűséggel adódnak olyan helyzetek, amikor kölcsönre szorulnak. Kölcsönt pedig egyedül a 80-90 százalékos (és még magasabb) kamatot felszámító uzsorásoktól remélhetnek. Aki egyszer hozzájuk fordul, soha többé nem szabadul az adósságspirálból.

Újabb adalék ahhoz, hogy mennyire hiteles a romák feltétlen összetartásáról kialakított mítosz: az uzsorások szintén cigányok. A roma kisebbségi önkormányzatok vezetői képtelenek fellépni velük szemben, ehhez sem jogkörük, sem erejük nincs. Esetleg éppen úgy elszenvedői az uzsorakölcsönnek, mint azok, akiket képviselniük kellene. A károsultak nem mernek a rendőrséghez fordulni, ha mégis megteszik, a fenyegetések hatására visszavonják vallomásukat.

Nem véletlen, hogy uzsoraügyletek miatt csak elvétve indul eljárás. A maffiamódszerekkel dolgozó uzsorások nem válogatnak az eszközökben. Házuk felgyújtásával, családjuk kiirtásával fenyegetik adósaikat, és a fizikai erőszaktól sem riadnak vissza. Szomora Szilárd elmondása szerint a lakóhelyüket változtató, településről településre, az ország egyik feléből a másikba költöző roma családok nem pusztán a jobb megélhetés reményében vándorolnak. Az uzsorások elől menekülnek.

– Valóságos hálózat alakultarra, hogy az utolsó filléreket is elszedje a minimális pénzből tengődő cigányoktól – állapítja meg Berki Judit. – Nem is hinnénk, milyen jól meg lehet belőlük élni. Közben mindenki megveti őket. Nincsenek emberek, akiket jobban utálnának ebben az országban.

Cigánytelepen
Cigánytelepen
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.