Az lehetséges, hogy régen volt, de a hatalmi technika, ami a lelkesítő jelszavakat termelte, a mai napig él. Ennek a technikának most három jellemzőjét említjük: a közbiztonság pártpolitikai kisajátítását, a statisztikai szemléletet és a részleteket mellőző általánosítást.

A tekintélyelvű hatalomgyakorlás öröksége annak a hamis látszatnak a fenntartása, miszerint a jó közbiztonság a politikai hatalom teljesítménye, amivel megajándékozza a lakosságot. Diktatúrában ez nem több reklámfogásnál, amit a bűnözés alacsony szintje még hitelesít is, és így alkalmas annak elfogadtatására, hogy a biztonságért érdemes feláldozni a szabadságot. Demokratikus viszonyok között azonban forrása lesz a terméketlen politikai csatározásoknak, és akadálya a társadalmi öszszefogásnak.

Ezt az akadályt a bűnmegelőzés nemzeti stratégiájának 2003-ban országgyűlési határozattal elfogadott nagy ívű programja sem tudta elhárítani. Az a stratégia ugyanis csak a bűnmegelőzés bürokráciáját hozta létre, de nem járulhatott hozzá két további feltétel megvalósításához: az önkormányzati reformhoz és a rendőrségi modernizációhoz.

Ez kormányzati kudarc, de legalább annyira oka a parlamenti ellenzék felelőtlensége. A vezető ellenzéki párt ígérete, hogy majd jövök és rendet teszek, ugyanolyan avítt hatalmi reflex, mint az a kormányzati arrogancia, amelyik azt képzelte, hogy a közigazgatással úgy lehet bánni, mint Kádár János idején.

A statisztikai szemlélet

Nézzük a már-már elfeledett tervgazdálkodás másik örökségét, a statisztikai szemléletet. A feudális hagyományokat ápoló hatalmi kultúra számára a statisztika ajándék. Egy piramis csúcsán kevés ember nagyon sok ember munkáját tudja ellentmondást nem tűrő módon minősíteni néhány arányszám segítségével (bűnözés alakulása, felderítési eredményesség).

Az a csekélység, hogy ezek a számok sok mindenre alkalmasak, csak a munka minőségének megítélésére nem, homályban marad. A adatoknak van még egy tulajdonságuk, jótékonyan elfedik a kellemetlen részleteket.

A bűnözés csökkenéséről szóló diadalmas beszámolóknak nem kell foglalkozni a nyomorúságban élő falusi szegények félelmeivel. Nincsenek áldozatvizsgálatok, a grafikonok nem ábrázolják a kisebb településeken lakók biztonságérzetének romlását, s azt a türelmetlenséget, amelyet éppen félelmük diktál.

A bűnügyi statisztika mindamellett óriási adathalmaz, semmi akadálya annak, hogy egyes részei a kormányzat sikerét igazolják, más összefüggéseiből viszont az ellenzék következtessen a közbiztonság gyalázatos állapotára. Szegény statisztika! Így lesz a társadalmi folyamatok megismerésének nélkülözhetetlen eszközéből hitvány bűvészkellék.

Jobb nem is ismerni a valóságot?

De akarjuk-e egyáltalán megismerni a valóságot? A diktatúrák örökségei közül a legveszedelmesebb az a változatos eszköztár, ami felhasználható a tények eltagadásához. A bűnözés adatainak titkosítása a legkézenfekvőbb megoldás, amivel Magyarország 1964 óta nem élt. A közbiztonság jellemzésére azóta áll rendelkezésünkre az egységes bűnügyi statisztika.

Ennek volt köszönhető a kriminológia hazai fejlődése is. Az erényből könnyen lehet hátrány, ha a statisztikai adatszolgáltatáshoz nem kapcsolódik a helyi közbiztonság gondos elemzése, a lakossági vélemények nyomon követése, amelynek az európai országok többségében már kialakult gyakorlata van, ám azt idehaza mind ez idáig nem sikerült meghonosítani.

Rafinált módszerek a valósággal való szembesülés elkerülésére

A valósággal való szembesülés elkerülésének azonban vannak a titkosításnál is hatékonyabb és rafináltabb módozatai. Az egyik ilyen a bonyolult jelenségek végletes leegyszerűsítése. A bűnözés drámai eseményei szinte önmagukat kínálják ehhez a dramaturgiához, amihez a jogtiprók folyamodnak.

Ők azok, akik a génekben, a rasszban, a politikai meggyőződésben vélik felfedezni a bajok gyökerét, amikor „cigánybűnökről” vagy „nemzetárulásról” harsognak. Nem csak jelképeikben, hanem megoldásaikban is a fasizmus világát idézik, amikor egész embercsoportoktól vitatják el az elemi emberi jogokat.

A jogvédők és a kirekesztés

Csakhogy a jogvédők sem hajlandók a teljes igazság terheit vállalni. Az ő valóságkerülő technikájuk a kisebbségi lét nyomorúságát egyetlen okra, a kirekesztésre, a többségi társadalom előítéletességére vezeti vissza, elfeledkezve arról, hogy a méltóság helyreállításáért indított perek alkalmatlanok az emberi méltóság igazi ellenségeinek legyőzésére, a nyomor és a tudatlanság felszámolására.

A kisebbségek, hátrányos helyzetűek, elesettek érdekvédelme minden társadalomban, így a demokratikusban is, fölöttébb kívánatos. Hazánkban azonban – néha az az ember érzése – valóságos iparág szakosodott erre a nemes feladatra. Mintha egyesek ugrásra készen várnák a vélt vagy valós jogsérelmet, hogy aztán – gyakran dicstelen szereplési kényszertől vezérelve – megvédjék azokat (is), akik egyáltalán nem kérnének ebből.

Akit meglopnak

Több százezren élnek hazánkban, zömmel kis falvakban, olyan idős emberek, akik egy dolgos élet után napról napra szembesülnek a megélhetési bűnözés sértetti szerepével (magyarul meglopják őket). Akinek az utolsó baromfiját is ellopják, annak ugyanezek a jogvédők csak azt tudják tanácsolni, hogy legyen türelmes, hisz az elkövetőik társadalmi beilleszkedésüknek még csupán korai szakaszában vannak.

Ugyanezen valós vagy potenciális sértetti csoport csak akkor érzi méltányosnak a szomszédja szociális segélyben részesítését, ha azok legalább némi erőfeszítést mutatnak az öngondoskodásra – például kertjeik megművelésével. Persze a jogvédők ilyenkor rögtön védelmükbe veszik a kertészkedni resteket azzal, hogy a szociális segélyre való jogosultsághoz (tényleg) nem feltétel a saját munkavégzés.

Akik ilyen esetekben hangosan fellépnek, nem jutnak el ahhoz a felismeréshez, hogy ténykedésük biztos módja a jogállam eróziójának. Ugyanis nem lehet csodálkozni, ha a falusi ember az általa igazságtalanságnak megélt helyzetet általánosítja és az állam más szabályaira is csak legyint.

Logikus, de rossz válasz a gárda

De ne csodálkozzunk azon se, ha az ilyen mindennapos jogsértéseket eltűrni kénytelen népesség ezekre a valódi feszültségekre rossz válaszokat adó gárdistákat, szélsőséges politikai irányzatokat tekinti magához közelebb állóknak. Igaz, akkor ismét jöhetnek a jogvédők, hogy íme, volt okuk farkast kiáltani, hiszen ragályként terjed a fajgyűlölet. Lássuk be végre: egyre kisebb a hitele annak a közpolitikának, amely a szegényeknek csak azt tudja tanácsolni, hogy legyenek türelmesebbek a náluknál még szegényebbekkel szemben.

És merjük kimondani azt is: az az átlagrendőr, akinek minden harmadik-negyedik előállítottja roma származású, csak nyakatekert okoskodásnak, kimagyarázásnak éli meg a „cigánybűnözés” létéről szóló terméketlen és öncélú vitát, amit magában úgy zár le, hogy belép a „Tettrekész rendőrök” szakszervezetébe.

Nincs a vérükben a bűnözés

Ugyanakkor világos és egyértelmű: cigánybűnözés nincs, és ostoba, aki azt állítja, hogy „ezeknek a vérében van” a bűnelkövetés. De keveset, úgyszólván semmit sem tudunk azokról a konfliktusmegoldó technikákról, szocializációs mintákról, sorshelyzetekről, amiben tényleg mások a cigány és a nem cigány családok.

És persze sokkal hitelesebbek lennének a jogvédők, ha néha-néha hallanánk azokról az erőfeszítésekről, amelyeket védettjeik alaposabb megismerése, felemelkedése érdekében tesznek. Mert a parttalan, a következményekkel nem számoló jogvédelem infantilizál. Az úgymond túlvédett réteg számára is elég a rasszizmus emlegetése, a mentő körülmények szajkózása – nem tesz magáévá normát, mentalitást, nem tanul meg önön sorsából kitörni, így ezzel marad örök megvédett.

Hol keressük tehát az elvesztett közbiztonságot? Sehol máshol nem érdemes, csak a mindennapok valóságában. Nagyon pontos bajmegállapításra van szükség!

A szerzőknek a csaknem negyven esztendős szakmai pályafutásuk során módjuk volt megtapasztalni, hogy a valóság elferdítése (statisztikai manipulációkkal) vagy az egyoldalú tájékoztatás (a tényeknek a politikusok általi átértelmezése) számtalan baj forrása.

A kiút a józan szembenézés

A kiút – bármilyen keserű is – mindig az igazság torzításmentes feltárása és a tényekkel való józan, következetes szembenézés. Ilyen példa értékű az a kiváló kutatás, amit Solt Ágnes, az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa végzett a legeldugottabb cigány településeken (Élet a reményen túl. Szegregált telepen élők mentálisvizsgálata).

De ha nincsenek érett civil közösségek, nincs felelős kormányzás és nincs értékeket elismerő tudományos közélet, akkor az ilyen kutatások nemtelen támadások kereszttüzébe kerülhetnek. A szélsőségesek azokban keresnek érveket embertelen, hazug eszméikhez, a hivatalnokok pedig, akiknek felelősségük lenne a tudományos eredmények programmá alakítása, sértődött hiúsággal keresnek mondvacsinált módszertani érveket, hogy cselekvésképtelenségüket leplezzék.

Azért írtuk a cikket, hogy kiálljunk a tehetség és a kutatói bátorság mellett. Továbbá azért is, mert tanultunk Solt Ágnes munkájából. Először azt, hogy nem lehet jó a közbiztonság abban az országban, ahol a legapróbb falvak legszegényebb lakói nem érezhetik magukat biztonságban. Másodszor azt, hogy a helyi közbiztonság ügye a települési önkormányzatok felelőssége, ezért lenne szükség tehetős, demokratikusan működő autonómiákra. Harmadszor azt, hogy a rendőrségi védelem mindenkit megillet, de ez csak önkormányzati rendőrség létrehozásával érhető el.

A jogvédőknek és a hivatalnokoknak valami hasonló tanulási folyamatot javasolunk. A nyomorból és a tudatlanságból kivezető út nehezen járható és hoszszú lesz, de látványmozgalmakkal nem helyettesíthető.

A cigány önkormányzatok találják meg a maguk hiteles vezetőit, akik tudják azt, amit Solt Ágnes tanulmánya fényesen igazolt: egy kisebbség saját kultúráját is csak akkor tudja ápolni, ha követi az emberiség egyetemes normáit.

Az ezen a héten végre jogerősen is betiltott gárdistáknak nem üzenünk semmit, nekik pusztán azt kellene megtapasztalniuk, hogy a demokratikus jogállamban az alkotmányos alapértékek megsértőire büntetés vár.

Finszter Géza egyetemi tanár, az MTA doktora, az MTA Rendészettudományi Bizottságának elnöke.

Korinek László egyetemi tanár, akadémikus, a Magyar Rendészettudományi Társaság elnöke.