Jézus hagymázas magyarosítása
„Ha nem ismerjük a vallási összefüggést az Ószövetséggel és a Krisztus korabeli zsidóság hitvilágával, akkor a kereszténységet sem érthetjük meg. (…) Valódi, nem is csak kultúrtörténeti, hanem üdvösségtörténeti kapcsolat fűzi egybe a katolikusokat a zsidó vallási közösséggel és a választott néppel” – hangsúlyozta Erdő Péter, a katolikus püspöki kar elnöke 2007-ben, lapunknak adott húsvéti interjújában. A bíboros szerint az átlagos hívők is tisztában vannak azzal, hogy Jézus zsidónak született.
Akadnak azonban olyanok – főként persze szélsőjobbos-antiszemita körökben –, akik képtelenek feldolgozni a számukra traumatikus tényt, és másfajta származáselméleteket kreálnak. A leginkább elterjedt rögeszme „pártus hercegként” határozza meg Jézust. Ehhez társul a sumér–szkíta–pártus–hun–magyar rokonságba vetett hit, amiből egyenesen következik, hogy a magyarokban is a pártusok vére csörgedezik. És innen tényleg már csak egy apró lépés eljutni oda, hogy „Jézus magyar volt”.
Tévedés azt gondolni, hogy az efféle nézetek csupán szűk, politikailag torzult csoportokban lelnek táptalajra, míg a katolikus egyház tanításait követő hívekről nagy ívben leperegnek. A Nógrád megyei Mátraverebélyre látogató zarándokok közül például olyannyira sokan kérdezősködtek Jézus (és Mária) származásáról, állítólagos magyar gyökereiről, hogy a nemzeti kegyhely Szentkút című lapja úgy érezte, foglalkoznia kell a témával.
Székely János püspök-teológus nemrégiben két oldalon keresztül cáfolta, hogy Jézus pártus herceg (Szűz Mária pedig ősi anyaistennő) lenne. Jézusnak Mária és József a héber Jesu nevet adta, ami az ősi Je(ho)sua rövidebb formája. Mária rokona volt Erzsébetnek, aki „Áron leányai” közül való volt, vagyis a zsidó papi nemzetség tagja – sorolta az érveket a teljesség igénye nélkül Székely püspök.
Jézust a születése utáni nyolcadik napon a zsidó törvényeknek meg felelően körülmetélték. A jeruzsálemi templom belső udvaraiba csak zsidó ember léphetett be. Ha a legkisebb kétség felmerült volna, hogy Jézus és Mária nem zsidó, akkor nem engedték volna be őket. Jézust sokan „Dávid fiának” nevezték. Ha nem lett volna igaz a dávidi nemzetséghez való tartozása, akkor azt azonnal szemére vetették volna az ellenséges farizeusok és írástudók.
A püspök-teológus megállapítása szerint ebből a néhány adatból is nyilvánvalóan látszik, hogy Jézus és Mária zsidó volt. Ugyanakkor: „a kereszténységnek ez a konkrét történelmisége nem csökkenti, nem sérti az egyes nemzetek fontosságát, kulturális hagyományait. Ellenkezőleg, a krisztusi beteljesedés, az evangélium a világ minden kultúráját felemeli, megtisztítja, beteljesíti.”
Jézus „magyarosításának” szándéka amúgy nem új keletű törekvés, és nem is csak a katolikusok tiltakoznak ellene. Grüll Tibor történész az ezredfordulón a Hit Gyülekezetéhez kötődő hetilapban, a Hetekben elemezte a „magyarok hamis evangéliumát”.
A magyar őstörténetre vonatkozó, délibábos elképzeléseket neves szakemberek nyelvészeti szempontból a korábbi évtizedekben is sokszor cáfolták, de – hívta fel a figyelmet a történész – a sumér–magyarológia vallástörténeti aspektusaival nem nagyon törődtek a kutatók. Érthető – vélekedett Grüll –, hisz kinek van kedve több száz oldalas, tudománytalan, teológiailag botrányos, horoszkópokkal és okkult szimbólumokkal tömött szövegeket akár csak el is olvasni?!
A dilettáns elméleteket szerinte mégsem lehet szó nélkül hagyni, mert ezek célja egy olyan vallási rendszer kidolgozása, amely köszönő viszonyban sincs a kereszténységgel. Sőt annak leglényegesebb tanításait tagadja. Híveinek tábora pedig nemhogy csökkenne, inkább növekszik.
Hasonló benyomásokat szerezhetett Pápai Lajos győri megyés püspök is, aki 2003-ban szót emelt a „pogány misztikát és a keresztény hagyományt zavarosan ötvöző” tanok ellen. Nehezményezte, hogy a keresztény értékrenddel ellenkező újpogány nézetek jobboldali lapokban és műsorokban is teret kapnak. A győri püspök attól is tartott, hogy az általa kifogásolt, vallásról vagy Jézusról szóló írások megzavarhatják azokat a katolikusokat, akiknek „hitükről nincsenek értelmiségi szintű ismereteik”.
Arról, hogy az újpogány tanok elleni küzdelem korántsem került le a katolikus egyház napirendjéről, a püspöki kar közelmúltban nyilvánosságra hozott – az ország összes katolikus templomában felolvasott – körlevele is tanúskodik. A dokumentuma fogyasztói szemlélettel, az élvhajhászással és a hedonizmussal említi egy sorban, hogy „ma az újpogányság szelleme is erősödik”. A jelenséget a püspöki kar nagyon veszélyesnek tartja: a kereszténynek tűnő vallási nyelvezet „könnyen megtévesztheti még a vallásukat gyakorló hívőket is”.
