Mozgássérült alaptörvény

Most októberben húszéves a rendszerváltás idején megváltoztatott, eredetileg 1949-ben megfogalmazott magyar alkotmány. Noha készítői - az alkotmány előszövege szerint - ideiglenesnek szánták, már két évtizede érvényben van. Az ország élete nagyot változott. Meggyőződésem szerint itt az ideje elgondolkodni, miként érdemes az ország alaptörvényét megváltoztatni. Az alkotmányból ugyanis sok minden következik. Így például az is, amit - tágabb értelemben - alkotmányosságnak hívunk. Nem mindegy, hogy a magyar alkotmányosság milyen értékek mentén teszi legálissá az ország működését.

Én az elmúlt húsz év olyan problémáit emelném ki, amelyekre az alkotmány, s az alkotmányosság eszméje megoldásokat kínált, s amelyek mégis - legalábbis megítélésem szerint - nem igazán oldódtak meg, sőt folyamatosan elhatalmasodva jelen vannak az ország életében.

Az, hogy milyen problémákat emelek ki, viszont már értékszempontokkal függ össze. Nézetem szerint a polgárosodás folyamata, illetve annak minősége kulcskérdés a magyar társadalom, a magyar állam, az ország múltja, jelene és jövője szempontjából. Így tehát én azokat a kérdéseket exponálom, amelyek - szerintem - a magyar polgárosodás minőségét érintik, s amelyekre vonatkozólag az alkotmány normatív intenciókat tartalmaz.

Azonban nem elégszem meg azzal, hogy a halmozódó konfliktusforrásokat megjelöljem. Megoldási javaslatokat is teszek.

Megoldási javaslataim értékszempontból liberális, demokratikus tartalmúak. Nem sértik a Magyar Köztársaság alkotmányának létező értékrendjét. Az elmúlt húsz év alatt felmerült problémák fényében kívánnak konstruktív módon hozzájárulni az alkotmány, az alkotmányosság életképesebbé tételéhez.

A magyar alkotmány húsz évvel ezelőtti módosítása nagyon fontos és jelentős esemény volt, és képes volt törvényes keretek között tartani a diktatórikus rendszer minőségi megváltoztatásának folyamatát. Megteremtette törvényes feltételeit és kereteit annak, hogy az ország egy szélesedő piacgazdaság keretében többpárti politikai demokráciává alakuljon át, ahol is a hatalom gyakorlásában érvényesül a súlyok és ellensúlyok szisztémája, a hatalmi ágak szétválasztásának elve, és az emberi jogok garanciális rendszere. Az azóta eltelt időszak módosításai (így például az ombudsmani szerepek beépítése az alkotmányos rendszerbe, az európai uniós csatlakozásból adódó pontok) bővítették, illetve kiegészítették a demokratikus jogállam működési rendszerét.

Így tehát úgy vélem, hogy történeti értelemben az 1989-es, illetve az azóta végrehajtott alkotmánymódosítások alapvetően pozitív szerepet játszottak a demokratikus jogállam megteremtésének folyamatában, azaz a magyar alkotmány - minden értelmezési vita, minden lehetséges esztétikai hiányosság ellenére - alapvetően jól működött, és jól működik.

Mindazonáltal az elmúlt húsz esztendő jó néhány olyan problémát felvetett, amelyre az alkotmány nem tudott kielégítő megoldásokat javasolni, illetve amelyek talán új megfogalmazásokat és megközelítéseket tennének szükségessé. Amikor a problémák kifejezést használom, akkor nem olyan típusú kérdésekre gondolok, amik alkotmánymódosítást igényelnek ugyan, de alapvetően mégiscsak racionalizálási, illetve technikai problémák (ilyen lehet például az önkormányzatok számának csökkentése). Ezek igen lényeges kérdések lehetnek, de nem érintik azt az alapfunkciót, aminek betöltésére és szabályozására, illetve normakijelölésére az alkotmány íratott, nevezetesen, hogy biztosítsa a szuverén, polgárosodásban érdekelt Magyar Köztársaság demokratikus működési rendjét. Ezért én most azokra a problémákra helyezném a fő hangsúlyt, amelyeknek lehet alkotmányos, alkotmányossági vetülete, de az elmúlt húsz év során kiderült, hogy képesek erodálni a magyar társadalom demokratikus politikai kultúráját és a magyar polgárosodás minőségét.

Így tehát a következő problémákat kívánom felvetni:

a) a szólásszabadság kérdése,

b) a kontraszelekció,

c) az autoritáshiány,

d) a választójog,

e) a közteherviselés.

A szólásszabadság minden demokráciában fundamentális jelentőségű. Természetesen a magyar alkotmány is szól erről, és a többi szabadságjog mellett ezt is garantálja (61. paragrafus).

Az elmúlt húsz évben azonban az is kiderült, hogy a korlátlan szólásszabadság képes erodálni is a magyar politikai kultúra demokratikus tartalmú működését. S itt nem csak arról van szó, hogy a magyar alkotmány a szólásszabadsággal egyidejűleg garantálja az élethez, s az emberi méltósághoz való jogot is (54. paragrafus), illetve a jó hírnévhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jogot is (59. paragrafus). Ha ugyanis ezek a jogok ellentétbe kerülnek egymással, akkor a független magyar bíróságok előtt a személynek módja van arra, hogy jogorvoslatot keressen, s függően attól, hogy a bíróság a keresetét megalapozottnak találja-e vagy sem, számára kedvező vagy kedvezőtlen döntéseket tud elérni.

A problémát tehát nem abban látom, hogy a magyar alkotmány egyidejűleg és egyszerre garantál egymással esetleg ellentétbe kerülő jogokat, mert a bírói működés módot ad ezen ellentmondások esetenkénti feloldására, korrigálására.

Az igazi probléma abban áll, hogy amíg személyek az őket ért sérelmek miatt kereshetnek jogorvoslatot, addig közösségi stigmatizáció esetén nagyon nehéz ugyanezt az utat bejárni.

Az elmúlt húsz év tapasztalata az, hogy a magyar alkotmány értékrendjével szemben működő, kollektív stigmatizációra épülő beszédmód a szólásszabadság által nyújtott lehetőségeket kihasználva, fokozódó mértékben nyert teret. Egészen pontosan, amikor a kollektív stigmatizáció kifejezést használom, alapvetően a rasszista beszédre gondolok, aminek elsődleges tartalma az, hogy magyar állampolgárok meghatározott csoportjait más magyar állampolgárok megbélyegezzék olyan ismérvek alapján, amelyek vélelmezett vagy valós faji sajátosságokhoz kötődnek. (Amikor a "rasszista" kifejezést használom, akkor természetesen nemcsak vélt vagy valós biológiai ismérvekre gondolok, hanem arra is, amit kultúrrasszizmusnak nevezhetünk, ahol is negatív kulturális tartalmakat társítanak meghatározott faji, illetve vallási csoportokhoz.)

Tisztában vagyok azzal, hogy e tekintetben hosszú évek óta komoly viták zajlanak, de eleddig a magyar politikai elit tökéletesen impotensnek bizonyult a probléma kezelését illetően. Úgy vélem, hogy itt érdemes lenne az alkotmányt módosítani, s külön kitételként a nyilvános raszszista beszéd tilalmát beiktatni. Helyes lenne, ha egyes emberek nemcsak személyükben fordulhatnának bírósághoz az őket megalázónak vagy sértőnek érzett kifejezések miatt, hanem az alkotmány úgy tiltaná a rasszista beszédet, illetve beszédtartalmakat, hogy a magyar államnak ez ellen hivatalból fel kelljen lépnie. Ezek az ügyek természetesen éppúgy bíróság elé kerülnének, ahol is az állam nyerhetne, illetve veszthetne is, de azért azt tisztán kell látni, hogy egy demokráciában az emberi méltóság védelme nemcsak személyek méltóságát jelenti, hanem közösségek méltóságát is. Azt már csak kiegészítésként jegyezném meg, hogy az ilyen típusú ügyekben be lehetne vezetni az esküdtbíráskodási rendszert is (sajtóvétségek esetében ez 1914-ig a magyar jogrend része volt), hiszen a rasszista beszéd minősítésénél rendkívül fontos lenne, hogy ne csak egy bíró (vagy bírák), hanem az esküdtek személyében amolyan "kis közvélemény" is bevonódjék a megítélés rendszerébe.

Szűrös Mátyás a Parlament erkélyén 1989. október 23-án
Szűrös Mátyás a Parlament erkélyén 1989. október 23-án

Úgy vélem tehát, hogy a szólásszabadság tekintetében vitathatatlan normaként működő alkotmányos korlátot kellene állítani a rasszista beszédnek.

Megjegyezném, hogy én az elmúlt húsz év tapasztalata alapján mondom ezt, s úgy vélem, hogy az alkotmányozás folyamatának flexibilisen kell működnie, azaz reagálnia kell a problémákra. Természetesen a rasszista beszéden kívül más kollektív stigmatizációk is lehetségesek és vannak is, de az elmúlt két évtized azért arról szól, hogy ez az egyik legnagyobb veszély a demokratikus politikai kultúra működését illetően.

Az alkotmány szól arról, hogy bizonyos tisztségeket, közhivatalokat párt tagja vagy tisztségviselője nem tölthet be (3. paragrafus). Ez rendjén való. Mindazonáltal az elmúlt húsz év tapasztalata arról szól, hogy a magyar állam működésébe rendkívül erősen és fokozódó mértékben beépültek pártszempontok, amik kihatásában azt eredményezték, hogy sok esetben magas tisztségek viselői képesek pártkatonaként viselkedni. Más szempontból ez azt jelenti, hogy a professzionális követelmények helyett sok esetben a politikai lojalitás vált, illetve válik mértékadóvá. Elegendő itt talán az alkotmányban külön fejezetként (4. fejezet) szereplő Alkotmánybíróságra utalni. Kétségtelenül igaz, hogy az alkotmánybírákat az országgyűlési képviselők kétharmadával lehet megválasztani, ami annyit jelent - legalábbis az alkotmány szabályozása szerint -, hogy az Országgyűlésben képviselettel rendelkező pártok egy-egy tagjából álló jelölőbizottság tesz javaslatot személyükre (32/4. paragrafus).

Paradox módon, így a magyar alkotmány legfőbb őrei garantáltan politikai kinevezettek. Kezdetben ez nem okozott akkora problémát, az elmúlt húsz év tapasztalata alapján azonban azt látjuk, hogy jó néhány esetben egyes alkotmánybírák az őket jelölő pártok politikai logikája szerint viselkedtek, amiből viszont logikusan következik, hogy nem a jogi professzionalizmus volt esetükben a döntő kritérium.

De ez természetesen csak egy példa volt. Azt figyelhetjük meg, hogy az államigazgatási, illetve az önkormányzati szinten nagyon sok esetben a különféle apparátusok feltöltése esetében kevéssé érvényesül a rátermettség és a professzionalizmus. A jelenség nem kizárólagos erejű, de - megint csak az elmúlt két évtized tapasztalata alapján - sodró erejű folyamat. Mindebből az következik, hogy a demokratikus magyar állam működése sok esetben nem kielégítő. Ez nagyon nagy probléma, mert az állampolgárok hite és bizalma egy rendszerben akkor működik, ha azt tapasztalják, hogy a személyes teljesítmény és a professzionalitás a legfontosabb kritérium egy-egy közhatalmi pozíció betöltésére. Ez a bizalom és hit azonban nagyjából-egészében romjaiban hever, ami a magyar polgárosodás egészére is rombolóan hat.

Úgy vélem tehát, hogy a különféle közhatalmi pozíciók tekintetében a politikai vazallus logikának valamiféle alkotmányos ellensúlyt kellene teremteni. Természetesen ezt nem lehet homogén módon elképzelni, de úgy vélem, hogy érdemes lenne alkotmányosan a különféle jelölésekbe más intézményes elemeket is beépíteni. Így például az Alkotmánybíróság esetében el tudom képzelni azt, hogy a jelölteket véleményezze az a testület is, amelyik a főbírót véleményezi (ezt egyértelműen bele kellene írni az alkotmányba). A magyar állam gerincét képviselő köztisztviselői kar esetében pedig - a magyar akkreditációs bizottság mintájára - létre lehetne hozni egy olyan szervezetet, amelyik meghatározott pozicionáltsági szinten felül véleményezi a köztisztviselők professzionális alkalmasságát.

Azt gondolom tehát, hogy mind az alkotmánybírói jelölés folyamatához, mind a köztisztviselői kar meghatározott szinten felüli jelöléséhez az intézményesült professzionális nyilvánosságot is a jelölés részévé kellene tenni.

Minden politikai rendszernek szüksége van az autoritásra; pontosabban szólva arra, hogy legyen a rendszerben olyan elem, amelynek tekintélye, autoritása nagyjából-egészében megkérdőjelezhetetlen. A magyar alkotmány ilyen pontnak látja a köztársasági elnököt. Ő az, aki - nevesítve - "kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett" (29. paragrafus).

Az elmúlt húsz esztendő tapasztalata azt mutatja, hogy ez a pártpolitikán felül álló politikai szerep leépült, és a köztársasági elnök egyre kevésbé tudja magát össznemzeti szerepben láttatni.

Ez a demokratikus politikai közösség működése szempontjából erős autoritásdeficitet hoz létre, mert ha a nemzet egységének alkotmányos képviselője is pártpolitikailag értelmeződik, illetve értelmezhető, akkor pontosan az a cél nem teljesül, amit az alkotmány a szerepnek szán.

Úgy tűnik, hogy ez a probléma az adott keretek között megoldhatatlan, hiszen az államelnököt végső soron képes az egyszerű parlamenti többség is megválasztani (29/b paragrafus), ami viszont az elnököt - személyes kvalitásaitól függetlenül - pozicionálja a pártpolitikai mezőben.

Bármit ír tehát az alkotmány, ez így volt, így van és így lesz.

Éppen ezért úgy vélem, hogy érdemes lenne újragondolni az államforma kérdését. A jelen alkotmány szerint Magyarország köztársaság (1. paragrafus).

Én úgy látom, hogy egy ilyen autoritásdeficit feloldása elvileg lehetséges azáltal, hogy megváltoztatjuk az államformát, és Magyarország monarchia lesz.

Mielőtt bárki meglepődne ezen a gondolaton, hadd tegyek egy kis elvi, illetve történeti kitérőt.

Az elvi kitérő arról szól, hogy Tocqueville az amerikai alkotmányos rendszer erejét részben abban látja, hogy az egyesítette magában a politikai berendezkedés monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elveit. Szerinte az amerikai elnök korlátozott időre gyakorlatilag királyi jogkört gyakorol, a legfelsőbb bíróság élethossziglani kinevezései az arisztokratikus elvről tanúskodnak, a szenátus, illetve a kongresszus a demokratikus elv érvényesüléséről szól. Most különösebben nem akarom elemezni Tocqueville gondolatát, hanem csak megjegyzem, hogy az elvek kombinációján érdemes elgondolkodni.

A történeti kitérő nem arról szól, hogy a magyar történelem hagyományaihoz hogyan illeszkedik a monarchia, hiszen - mint tudjuk - a hagyományok olyan konstrukciók, amelyeket mi magunk alkotunk, következőleg nagyon eltérő dolgokat tarthatunk hagyománynak, s ráadásul, amit hagyománynak tartunk, az nem feltétlenül pozitív tartalmú egy demokratikus világban.

A történelmi kitérő itt inkább arra vonatkozik, hogy az Európai Unió nagyon is demokratikus, polgárosult jogállamai közül jó néhány monarchikus keretben működik. Nagy-Britanniától Dániáig, Luxemburgtól Hollandiáig, Spanyolországtól Svédországig a monarchikus államformát lelhetjük fel -, miközben ezek az államok azonos elvek szerint működő, számunkra sok esetben példaértékű polgári társadalmak és demokráciák. Nem ördögtől való tehát a monarchia gondolata; attól függ minden, hogy milyen az a monarchia.

Úgy gondolom, hogy a monarchia egy politikai közösségen belül képes megteremteni azt az autoritást, ami a demokratikus működés és a végrehajtó hatalom politikai kritikája mellett biztosíthatja azt a kritériumot, amit az alkotmány ma a köztársasági elnökhöz társít, nevezetesen a nemzeti egység közpolitikai, ámde pártpolitikán felül álló kifejezését. Ez természetesen csak akkor működik, ha a monarcha uralkodik, és nem kormányoz, azaz: szerepe szimbolikus.

A monarchának a köztársasági elnökkel szembeni előnye, hogy nem választják, hanem öröklési rendben működik, tehát legitimitása nem a pártpolitikai viszonyoktól függ. Vélhetően nem kerülne többe a költségvetésnek, mint a köztársasági elnök fenntartása. Nem elsődlegesen a személynek, hanem az intézménynek szól a tisztelet és az autoritás. A monarchia külsőségei pedig megadják azt a történelmi patinával ellátott spiritualitást, amire minden politikai rendszernek és közösségnek szüksége van.

Itt most nem térnék ki arra, hogy egy államforma-változtatásnál melyik dinasztia kerülhetne helyzetbe, hiszen elvi problémákról beszélünk. Az bizonyos, hogy a köztársasági elnök intézménye nem váltotta be a hozzá fűzött alkotmányos reményeket. (Megjegyzem: megítélésem szerint az elnöknek nemcsak a nemzet, hanem az állam egységét is reprezentálnia kellene. Az állam egységének kifejezése - sajnálatos módon - kimaradt a rá vonatkozó alkotmányos passzusból.)

Tehát azt hiszem, hogy a szükséges, ámde hiányzó autoritáskomponens okán érdemes lenne kinyitni az államformáról szóló vitát, mert még akkor is, ha nem változtatunk államformát, egy ilyen diskurzusnak talán meglenne az a hozadéka, hogy felszínre hozza a köztársasági elnöki intézmény autoritásbeli megroggyanásának okait és lehetséges orvoslásának módozatait.

Megítélésem szerint a választójog, illetve a választások alapelvei tekintetében a magyar alkotmány abszolút demokratikus alapra helyezkedik. A választójogi törvény, ami ezen alapelvek szerint készül, nyilván módosításokra szorulna, amelyek alapvetően technikai természetűek, s érinthetik a változó demográfiai viszonyok miatt a választókerületek beosztását, de persze érinthetik a képviselők létszámát is. Mindez közvetlenül nem vonatkozik az alkotmány által leszögezett alapelvekre.

Ám azért itt van egy olyan pont, ami nem része az alkotmánynak, de érinti a választójogi törvényt, s látszólag technikai jellegű, valójában pedig alapvetően befolyásolhatja a magyar alkotmány által garantált demokrácia minőségét.

Arra gondolok, hogy az alkotmány által leszögezett általános, egyenlő választójog alapján közvetlen és titkos szavazással működő rendszer nem az elvek, hanem a technika tekintetében újragondolásra érdemes. Ebben a rendszerben ugyanis a választópolgárnak, ha szavazni akar, egyetlenegy dolga van, nevezetesen hogy elmenjen a választóhelyiségbe, és ott leadja a voksát.

Az elmúlt két évtized tapasztalatai azt bizonyítják, hogy Magyarországon egyre markánsabb a politikai közbeszédnek azon vonulata, amelyet közönségesen populizmusnak vagy demagógiának hívunk. Nyilvánvaló, hogy azért érdemes ezeket a szövegeket a köztérbe elengedni, mert számosan vannak az országban, akik választójogosultak ugyan, de különösebben semmifajta személyes invesztációt nem gyakorolnak a tekintetben, hogy megszerezzék azokat az elemi politikai-gazdasági ismereteket, amelyek megítélhetővé teszik ezeket a szövegeket. Úgy vélem, hogy az általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazást egy demokratikus rendszerben nem lehet korlátozni. Ezzel szemben érdemes szellemi erőfeszítéseket tenni a tekintetben, hogy miként gátolható a gazdaságilag irracionális, illúziókeltő közbeszéd, illetve politikai textusok terjedése.

Szerintem egy lehetséges megoldás az, hogy a választójog alapelveit érvényben tartva, a demokratikus rendszerben legitimációt biztosító választások mechanizmusába beépítenénk a regisztrációs mozzanatot, ami annyit jelent, hogy - észak-amerikai mintára - a szavazóknak ahhoz, hogy élni tudjanak a jogukkal, előzőleg regisztráltatniuk kelljen magukat. Vélelmezem, hogy erre a többletaktusra azok vállalkoznának, akiknek politikai érdeklődése és motiváltsága van olyan erős, hogy képesek életükből egy-másfél órát áldozni politikai önkifejezésük érdekében. Akárhogy is nézem, ez szűrő. De úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok esetében ez a szűrő működik, anélkül, hogy a demokrácia lényege sérülne.

Miért ne alkalmaznánk Magyarországon is?

Alappal vélelmezem, hogy ha a demagógia aktív keresleti oldalát sikerül jogsérelem nélkül korlátozni, akkor a bőséges és egyre bővülő kínálati oldal is sorvadásnak indul.

A közteherviselés minden polgári társadalom egyik alappillére. Nem csak gazdasági okok miatt. A közteherviselés eszméje többet jelent ennél. Azt mutatja, hogy a politikai közösség minden tagja elvileg kiveszi a részét a közösség fenntartásából, s ha a közteherviselés gondolata párosul az arányosság és méltányosság eszméjével, akkor ez erősíti a társadalmi igazságosság kohéziót teremteni képes gondolatát. Nem véletlen, hogy az alkotmány 70/1-es paragrafusa ezt hangsúlyosan és kötelező jelleggel tartalmazza. A megfogalmazás egészen pontosan így szól: "Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles (kiemelés tőlem - G. A.) jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni." Az alkotmány tehát nem megengedően fogalmaz, hanem - tisztában lévén az ügy fontosságával - kötelező jelleggel írja elő az arányos közteherviselést.

Az elmúlt húsz év tapasztalata azonban azt mutatja, hogy ez a helyes és fundamentális elv elég kevéssé érvényesül. Magyarországon kulturálisan megbocsátható normaként működik az adóelkerülés gyakorlata, aminek az a következménye, hogy a társadalmi igazságosság visszaigazolhatósága igen gyenge lábakon áll. Nagyon sokan nem fizetik be az adót, adóhátralékosok vagy éppen bizonyíthatóan adócsalók.

Azt hiszem, hogy ezen a ponton ki kellene egészíteni az alkotmányt. Magyarországon a XIX. század végéig, XX. század elejéig érvényben volt az a törvény, ami az adóhátralékosokat kizárta a választójogból. Persze az országnak akkor még nem volt írott alkotmánya.

Úgy vélem, hogy a bizonyítottan adóhátralékosok esetében indokolt lenne az, hogy meghatározott időre kizárják őket a politikai jogok gyakorlásából - ahogy ez egyébként megtörténik olyan bűncselekmények esetében, ahol a bíróság az elítéltet eltiltja a közügyekben való részvételtől. Miután a politikai joggyakorlás szabadságát az alkotmány deklarálja, ezért annak is alkotmányos passzusnak kell lennie, ami a közteherviselés elkerülését időleges politikai jogfosztással szankcionálja. Hangsúlyozom, hogy minden bizonyítottan adóelkerülő személyt továbbra is megilletnek emberi jogai, de a politikai jogok tekintetében más a helyzet, hiszen milyen alapon kíván a közügyekben részt venni az, aki dokumentáltan adócsaló vagy adóhátralékos.

Egy ilyen elgondolás érvényesítése - megítélésem szerint - nem erősítené az adómorált, de hozzájárulna ahhoz, hogy a magyar politikai közösség nagyobb bizalommal tekintsen a magyar alkotmányra.

Nem volt célom, hogy egyfajta jogi professzionalizmus mentén viszonyuljak a magyar alkotmányhoz. Erre sem képzettségem, sem tudásom nem jogosít fel.

Célom volt azonban az, hogy néhány szenzitív ponton áttekintsem: a magyar alkotmány milyen megoldásokat kínál az elmúlt húsz évben látványosan felmerülő és a magyar polgárosodás menetét alapvetően érintő problémákra, s az is, hogy e tekintetben alternatív megoldásokat javasoljak.

Az általam javasolt megoldások nagyon vázlatosak, bennük a gondolat, és nem a kidolgozottság a lényeg. Értelemszerűen minden itt szóba jött problémára lehetnek más javaslatok is, és részben jogászi szakfeladat az én elképzeléseim további kimunkálása.

Mély meggyőződésem, hogy az általam felvázolt problémák hangsúlyosan léteznek, s az is, hogy előbb-utóbb alkotmányos megoldásokat kell keresni rájuk. Ha ugyanis a jelen alkotmány keretei között hagyjuk burjánozni őket, akkor előbb-utóbb nemcsak az alkotmányosság eszméje, hanem a demokratikus, polgári ethosz magyarországi helyzete kerül veszélybe. S annál nagyobb tragédia nem történhet egy alkotmánnyal, mint ha az emberek üres, számukra nem sokat mondó papírnak látják az állam alaptörvényét.

A szerző történész

1989. október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a Parlament erkélyéről deklarálja a Magyar Köztársaságot
1989. október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a Parlament erkélyéről deklarálja a Magyar Köztársaságot
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.