Nem tudtam eldönteni néhány másodpercig, hogy udvarias akar lenni, vagy tényleg a húszas kell neki: nem volt sem ápolatlan, sem borszagú, a körmei alatt sem húzódott vastag koszcsík.

Bizonytalanságomat látva rákérdezett: ugye húszas van benne és nem zseton, így mindjárt egyértelművé tette az előző kérdését. Felbosszantott, hogy majdnem félreértettem, így kissé ellenséges hangon megkérdeztem, amit addig sosem szoktam a kéregetőktől.

- Mondja, maga miért nem dolgozik inkább?

Vártam, hogy előhoz egy jól betanult szöveget arról, hogy próbált, de itt vidéken, ezen a környéken a szakmájában nincs állás, s nincs ismerőse sem, aki beprotezsálná valahová, így maradt az utca meg a kéregetés. De a válasza meglepett.

- Nincs kedvem - mondta egykedvűen, és állt tovább teljes nyugalomban.

Erre nem tudtam mit felelni, úgyhogy a pakolásba mélyedtem.

- Most akkor odaadja? - mutatott a végén a kocsira.

- Nem tudom - vallottam be őszintén. - Mégiscsak nő vagyok, ön pedig, férfi. Száz éve még maga tartott volna el engem, vitte volna utánam a kosaram, és felvette volna a zsebkendőmet, ha leejtem! - magyarázkodtam a meglehetősen kínos szituációban.

- Ugyan már, ne legyen ilyen konzervatív! - válaszolta fölényesen, iskolázott stílusban. - Nadrágot hord, rövid a haja, autót vezet, és a hagyományokról értekezik nekem? Maguk rég emancipálódtak, úgyhogy nyugodtan ideadhatja azt a húszast!

Nem huzakodtam tovább. Hűvös mozdulattal átadtam neki a bevásárlókocsit. De ez sem ment könnyen: zavaromban összevissza irányítottam a gumikerekeket. Ő laza mozdulattal átvette, aztán fél kézzel, magabiztosan tolni kezdte visszafelé a kocsit.

Köszönetképpen biccentett a fejével.