Belevágtam a zongorába ököllel.

Nem szép az ilyen, nem helyes. Zongorázni szépen kell, cizelláltan, pontosan. De mégis: néha muszáj a húrokba csapni. Néha muszáj, hogy elvésszen a fej.

Írtam egy publicisztikát pár hete, mely ilyen volt. Ököllel a húrokba vágó. A lap, melyet húsz éve szolgálok, nem hozta le.

Átküldtem négy-öt barátnak. Ők kérdezték, továbbíthatják-é még kettőnek, egynek. Mondtam, persze hogy. Három hét teltével mindenki olvasta az írást, akivel összefutottam. Fölkerült a szélsőjobboldali portálokra, akár valami zászló. Most lehozta a szélsőjobboldal hangján szóló Magyar Hírlap. Pofaképem ki lett a címlapra lökve. Az orgánumban, hol húsz éve szorgoskodom, ilyen megtiszteltetés még nem ért soha.

Most hívtak a jobboldali hetilaptól, melynek főszerkesztője szerint, aki alpári módon zsidózik, az nem antiszemita. Azt kérték, beszélgessek őnáluk Bayer Zsolttal, régi kollégámmal, cimborámmal, barátin, újfent.

Nem, feleltem röviden.

Nem. Nem lettem náci, kedves jobboldaliak. Az nekem nem állna jól. És nem is magam miatt nem. Én nem félek, énértem nem is kár már. Nem rólam van szó, nem rólam van szavam.

Én azért csaptam a húrok közé, mert a hazámat féltem. És mert ettől a jobboldaltól féltem mindenekelőtt. Én ezt a jobboldalt nem utálom. Én ezt a jobboldalt gyűlölöm.

De azt kell látnom, hogy ezt a gyűlöletes oldalt a másik oldal segíti hatalomra. Gyávasággal, kulturálatlansággal és mindenekelőtt: a korrupcióval. Tolvajokkal nem lehet üldözni a rablót.

Elfáradtam. Mindenki takarodjon a francba! Ez van bennem, ezt tudom írni csak. Ezt éreztem, mikor ominózus cikkemet írtam, és ezt érzem ma is. Lehet túlzó, általánosító - de akkor is: mindent újra kell kezdeni, elölről.

Ezt érzem, és ezt gondolom.

Azt írtam: a nácikra kell szavazni. Igen. De én ezt a saját lapomba, a saját olvasóimnak írtam. Nem is én írtam. A kétségbeesés íratta ezt velem. Akik az elmúlt években beleolvastak közleményeimbe, jól tudják: soha nem lennék képes ilyet cselekedni.

Erre a jobboldalra, amelynek - hogy mást ne mondjunk - ilyen napilapja van. Amelyik előzetes egyeztetés nélkül hoz le közleményt. Amelyik azt írja, hogy engem nem talált meg? Engem? Én vagyok ennek az országnak legkönnyebben megtalálható, nem hogy hírlapírója, de embere. Aki engem nem talál meg, azt azonnal el kell az újságírás környékéről is tiltani.

Ez a napilap nem hazudik. Ez a napilap magyar jobboldali. A magyar jobboldal pedig nem hazudik. Az a hazugság maga.

De másik oldal már-már nincs.

Azt akarom: legyen. Mert muszáj. Mert ez a hazám érdeke.

Játszottam, skáláztam, muzsikáltam, danoltam, tehetségemtől telőn, de sokat. Le se fütyülte senki. Most belecsaptam, mit tegyek, gorombán. Erre odafigyeltek.

Ököllel a zongorát verni nem jó. Nem szép. Nem helyes. De oda kell figyelni rá. El lehet gondolkodni rajta. Miért hülyült meg ez az ember? Miért veri ököllel a zongorát?