Mennyi egy szegény család jövedelme? Ha egyik szülő gyesen van, a másik a minimálbérnek megfelelő összeget keresi, és megkapják a családi pótlékot, akkor összjövedelmük 27100 + 58000 + 48000, együtt 133100 forint. Alacsony jövedelmük miatt jogosultak a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre, évi kétszer 5800 forintra, ami 3 gyerek után átlagosan havi 2900 forint; valamennyi lakhatási támogatásra (nagyon szerencsés esetben havi 5000 forint); és mind a 3 gyerek az óvodában-iskolában ingyen étkezik. Azaz, ha dolgoznak és mindent megkapnak a szociális ellátórendszertől, amire jogot formálhatnak, akkor 141 000 forint a jövedelmük. A létminimumhoz pedig 230000 forint kellene. Ha munka helyett csak a rendelkezésre állási támogatásnak (RÁT-nak) nevezett munkanélküli-segély van, ami havi 28500 forint, akkor közel 30000 forinttal nagyobb a rés. Persze, az éhezéstől-fázástól menekülve ezt a lyukat többé-kevésbé legális eszközökkel tömködni igyekszenek, de ez sokaknak nem sikerül.

Ugyancsak KSH-adatok alapján mintegy hárommillió ember él a létminimum alatt, kisebb-nagyobb hiánnyal. (Az utóbbi 2 évben a szám kicsit emelkedni látszik.) A fogyasztást persze a minimum alá szorítják, de így sem sikerül mindig kigazdálkodni a havi rezsiszámlákat. Ha egyszer elmaradnak, indul az adósságspirál. Kevés hiteles adat van, de a legmegbízhatóbb információink szerint 2009 tavaszán 750 ezer családnak volt hitelhátraléka, (ők nem mind szegények), 260 ezer családnak díjhátraléka, 41 ezernél már kikapcsolták a villanyt, és a lakásukat vesztők, kilakoltatottak száma a korábbi évi néhány százról több ezerre (egyesek szerint 10 ezer fölé) nő. Röviden: amely gyerekes családokban nincs kereső vagy csak egy kereső van, és az ő keresete lényegesen az átlag alatt van, azok szegények. Bármilyen takarékosak, sok mindent nélkülözniük kell, és könnyen felborul a háztartások egyensúlya.

Hogy mindemögött mi van? A magas és növekvő, 2009 nyarán már 10 százalékos munkanélküliség, a nemzetközi összehasonlításban alacsony keresetek tekintélyes száma, a növekvő egyenlőtlenségek, a mind szűkmarkúbb jóléti rendszer, és mindezek nyomán az intolerancia, ezen belül a növekvő cigányellenesség. A kormányzat - akár érthetőnek is nevezhető módon - fő figyelmét a gazdasági válság kezelésére fordítja. Ezenközben azonban mindinkább elfelejti, hogy itt emberek is élnek, pontosabban szeretnének emberhez méltóan élni, de legalább valahogy megélni.

Ezt a szűklátókörűséget a gyermekek és gyermekesek esetében különösen fájdalmasnak látjuk. A "Legyen jobb a gyermekeknek" nemzeti stratégia nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy sürgető ügyről van szó. Ha 2007-ben az előzetes elképzeléseknek megfelelő lendülettel elindult volna a program, akkor is legalább 25 év kellene ahhoz, hogy érzékelhető előrelépés legyen a legnagyobb mai problémák kezelésében, azaz a mainál kevesebb legyen a piacképtelenné "képzett" fiatalok száma, és a szülők valamivel jobb feltételek között nevelhessék a következő generációt.

A lendületes kezdés helyett azonban, néhány javító szándékú lépés ellenére, több olyan fejlemény van, amely az eredeti induláshoz képest rontja a helyzetet. A továbbiakban csak azokra a történésekre koncentrálunk, amelyek a gyermekes családokat is érintik.

A stratégia megvalósítása érdekében javasolt fontosabb eszközök a jövedelmi- és lakáshelyzet javítása, valamint a szolgáltatások szerepének radikális átértékelése. A jövedelmi helyzet romlása a társadalom rosszabb helyzetű rétegeinél szorongató. A jövedelmek növelésének fő útja a tisztes keresetet biztosító munka lenne. Sajnos a derűlátó, sikert sugalló hivatalos jelentések ellenére az Út a munkához program erre alkalmatlan. A közfoglalkoztatásban a munkanélküliek többnyire legföljebb az év harmadában dolgoznak, általában hatórás munkában, azaz keresetük 3-4 hónapon át mintegy 44 ezer forint. Ezzel "megszolgálták" az év többi részében a havi 28 500 forint RÁT-ot. Vagyis a közfoglalkoztatás révén hivatalos jövedelmük átlagosan mintegy havi 4000 forinttal nő. Eddigi nem hivatalos, azaz szürke-fekete munkával szerzett keresményük a szigorítások miatt legalább ennyivel csökken, mert a segélyvesztéstől való szorongás miatt valóban kevesebb a feketemunka. A közmunkát a másutt teljesen esélytelen, de munkaképes emberek mégis gyakran örömmel fogadják a 3-4 havi nagyobb kereset, meg az egyébként ellenséges közhangulat miatt is. Ám a helyi önkormányzat által szervezhető közcélú és közhasznú munkákból sincs elég. Az ezekért folyó verseny növeli a településeken belüli feszültségeket, diszkriminatív döntések tömegét teszi lehetővé, és alkalmanként kiszorítja a közmunka olcsóságával nem versenyképes szolgáltatókat.

A pénzbeni szociális ellátások összege csökken, indexelés hiányában vagy vissszavonások miatt. A családi pótlék összege 2008 óta változatlan, 2010-ben sem lesz emelés. Ez a kisebb jövedelműeknél, akik árindexe az átlagosnál magasabb, már 10 százalék fölötti értékvesztést jelent - egy háromgyerekes családnál havi 4-5000 forintot. A családi pótlék korhatárának 20 évre csökkentése a középosztálynak azt a részét sújtja érzékenyen, ahol anyagi gondok ellenére szorgalmazták a gyerek továbbtanulását, és azokat a szegényebbeket, ahol a gyerek bukdácsolva, túlkorosan próbál szakmát szerezni. A nyugdíjminimum öszszege ugyancsak 2008-ban emelkedett utoljára, és 28 500 forint marad 2010-ben is. Ezért 3 év alatt ugyancsak 10 százaléknál nagyobb mértékben csökken a nyugdíjminimumhoz kapcsolódó ellátások, a gyes és a rendszeres segélyek reálértéke. A 2006-ban bevezetett családi segélyezés 2010. január elsejével megszűnik, s ezzel radikálisan csökkenhet a gyermekesek jövedelme. (A változtatásról hatásszámítás nincs.) Az adómódosítások mérlege nem egyértelmű. Előzetes számítások szerint a különböző, gyakran ellentétes hatású jövedelemadó-módosítások kedvező hatása az átlag fölött keresőknél jelentkezik, míg az áfaemelés legsúlyosabban azokat érinti, akik minden jövedelmüket elköltik - azaz a kisebb jövedelmű többséget. A gyedfeltételek szigorítása a rövidebb munkaviszonnyal rendelkezőket érinti. Összetételüket nem ismerjük, csak a magas iskolai végzettségűek mind későbbi gyerekvállalása miatt sejthető, hogy ők a kevésbé iskolázottak. A gyes 2 évre csökkentése azokat sújtja, akik szakképzettségük és lakóhelyük miatt nagy valószínűséggel nem találnak munkát. Az esetek egy részében 90 százalékot pótolhat majd a gyesből a segély, ha a gyermek napközbeni ellátása nem megoldott. Ám nagy a különbség aközött, hogy egy méltósággal vállalható és kiszámíthatóságot jelentő állampolgári jog, avagy egy sok kérelmezéssel és ellenőrzéssel járó, bármikor megvonható helyi döntés a jövedelem alapja.

A válság hatásainak enyhítését célzó kríziskezelő programok e problémák egy kis részére időleges megoldást kínálhatnak. Sajnos, a rendelet alkotói nem vették tekintetbe, hogy a válság nagyon sokféle katasztrófát okozhat. Azt a meggondolást sem fogadták el a döntéshozók, hogy az egyszeri pénzsegély szakszerű emberi segítség, szociális munka nélkül többnyire kevés.

A nem piacképes rétegeket szolgáló lakáspolitika eszközeit - azok korrigálása helyett - alternatívák kidolgozása nélkül felszámolták. Kis jövedelmű családok számára semmilyen intézményes lakáshoz jutási út nem maradt. A lakások megtartását segítő közműdíjkedvezmények, illetve az adósságok értelmes kezelésének lehetősége lassan bővül, és számos elvi és technikai problémával küzd. A "védett fogyasztók" hivatalos védettsége is kevés a profitorientált szolgáltatók intoleranciára idomított végrehajtói számára, ahogy ezt a hozzánk eljutó kétségbeesett levelek mutatják. Négy gyermeket nevelő anya leveléből: "...a részletfizetést elutasították. Mire elküldtem a védett fogyasztói dokumentumot, addig megjelentek, hogy öt percem van, hogy az órát kikössék, mert ha nem, jön a munkagép és az utcáról vágja el a vezetéket. Kértem őket, várjanak hétfőig, hadd szereltessem át a gáztűzhelyemet palackossá, mert Kamillának speciális táplálásra van szüksége. Ekkor nyúltak a telefonjaikért, hogy jön is a munkagép." A gázt végül az óra kikötésével kapcsolták ki.

Egy másik négygyermekes anya tapasztalata: "...tavaly lecseréltük a villanybojlert átfolyós vízmelegítőre, de tegnap lekötötték a gázórát, ezért most 10 literes fazékban melengetem a vizet fürdéshez. Hiába érkezett be a védett fogyasztói határozat és a kitöltött formanyomtatvány, hiába volt az a sok e-mail, hogy tárgyalok az OTP-vel a Hitelmentő program kapcsán."

Egy szociális munkás írta: "tegnap a t...i gyermekotthonban voltam és szemem láttára kötötte ki a szolgáltató alkalmazottja a gázt az otthonból. Így a 40 férőhelyes gyermekotthon és a körülbelül 20 fős utógondozói otthon lakói meleg víz és főzési lehetőség nélkül maradtak."

A nemzeti stratégia teljesítése szempontjából leginkább a szolgáltatások fejlesztésének elmaradása vagy épp visszafejlődése aggasztó. Itt szerves, tartós, szemléletváltoztató fejlesztésre lenne szükség, amely csak hosszú távon hozhat eredményt. Jelenleg szinte törvényszerűen - azaz kevés kivétellel - annál kevesebb és annál rosszabb szolgáltatáshoz jutnak a gyerekek-családok, minél rosszabb a helyzetük vagy minél szegényebb településen élnek. A gyerekek szükségletei pedig épp fordított irányba mozognak. Képességeik korai és későbbi fejlesztése, testi-lelki egészségük, életre való felkészítésük annál több közösségi felelősségű szolgáltatást igényelne, minél kevesebbet tud nyújtani a család és a környező világ. A szükségletek és ellátások közötti olló zárása a stratégia kardinális kérdése. Márpedig néhány tisztes, főleg helyi kezdeményezés ellenére az olló nyílik.

A színvonalas szociális és gyermekvédelmi munka veszélyben van. A forrásszűke ürügyét is felhasználva legalább három rossz folyamat zajlik. A szociális (gyerekvédelmi, stb.) munka szükségességének elutasítása; az előírt képesítések, végzettségek színvonalának olykor radikális, riasztó csökkentése; a szolgáltatások minőségi feltételeinek stagnálása vagy romlása. Itt csak példákat tudunk minderre idézni. A szociális munka szükségességének elutasítására jó példa, hogy noha éveken át folytak sikeres kísérletek (európai pénzből) a szociális és munkaügyi szolgáltatások összekapcsolására, ezeket az Út a munkához program felülírta. A szociális munka szerepe minimálisra szorult a munkanélküliek segítésében, a két szolgálat együttműködéséről már szó sem esik. Ugyanígy hiányzik az egyéni vagy közösségi munka a szülők segítésénél, ha az óvodás vagy iskolás gyerek rendszeres iskolába járásáról, lemorzsolódásáról vagy a szegregáció gyengítéséről, az integrált oktatás elfogadtatásáról van szó.

A szakképzés lebecsülésére utal többek között az, hogy szinte felkészítés nélkül kapcsolhatók be tetszőlegesen alacsony végzettségű álláskeresők a szociális ellátásba; hogy a folyamatosan módosított szakképzési előírások egyre több esetben teszik lehetővé, hogy nem szakirányú végzettségűek végezzenek szociális munkát; hogy terjednek a gyorstalpaló OKJ-s képzések. A pótmegoldások olcsóbbak, ezért érvényesül a "rossz pénz kiszorítja a jót" törvénye. A tendencia a szociális területen kívül is érvényesül. A kisgyerekeknél az utóbbi évek legjobb fejleménye a modern szemléletű Biztos Kezdet programok fokozatos meghonosodása, jórészt európai forrásokból. Ha ezek a gyerekházak állami normatívával elismert intézménnyé alakulnának, az előírt képzések és feltételek segítségével jó alapokat biztosítanának az iskolai helytálláshoz. Idáig még nem jutottunk el. A hagyományos bölcsőde drága, ezért terjednek az igénytelenebb megoldások, jelentős állami támogatással. A családi napközi normatívája 2010-ben is érzékelhetően, 12 százalékkal nő. Ugyanilyen színvonalú támogatást terveznek a 2009 nyarán javasolt családi gyermekfelügyelet számára. (A normatíva a gondozást fedezi, a gyerekek ellátásának költségei nagyrészt a családokat terhelik.) A napközi hét, a felügyelet három kisgyerek otthoni gondozását teszi lehetővé. Egyik formához sem kell már szakhatósági engedély, szakmai ellenőrzésről említés sincs. Mindkét új formához elég, ha a "büntetlen előéletű és egészséges", alkalmasint 8 vagy 10 osztályt végzett állampolgár egy 40 órás tanfolyamot elvégez. Történik ez egy olyan országban, ahol 50 éve felsőfokon képzik az óvónőket. A szociális és pedagógiai munka lebecsülésének minősített esete az, hogy azon "veszélyeztetett családoknál", amelyekhez eseti gondnokot rendelnek ki a családi pótlék felének felügyeletére, vagyis világos, hogy értő segítségre lenne szükségük, a gondnoknak nem kell sem pszicho-pedagógiai, sem gyermekvédelmi, sem szociális felkészültség. Akár a falugondnok is lehet.

A feltételek elhanyagolására vagy rontására túl sok példa van. Több javaslat ellenére sincs olyan törekvés, hogy a szolgáltatók számára vonatkozó normákat a szükségletekhez, első renden a hátrányos helyzetű gyerekek-családok arányához igazítsák. Ezért e családok jelentős része teljesen ellátatlan. A gyerekellátás feltételeinél a forrásszűke, a központi fejlesztési tervek teljes hiánya mellett, különböző szükségmegoldásokat szül. Bővítések nem ott történnek, ahol erre az ismert statisztikák alapján szükség lenne, hanem ahol ügyesen pályáznak. Ahol helyszűke van, ott nőnek a csoportlétszámok, egyre nagyobbak a bölcsődei és óvodai csoportok. (A bölcsődékben a központilag 10-ről 12-re emelt csoportlétszám növeléstől 5000 új helyet várnak a tervezők.) Az általános és középiskolákban a nemzeti stratégiával összhangban lévő fejlesztések közül az ingyenes iskolai étkeztetés fokozatos kiterjesztése valósul meg. 2009-től a kedvezmény a hatodik osztályig, sajnos, csak a szegények számára. Ennek normatívája csak annyit nőtt, hogy fedezi a kedvezményesen étkezők után 2009-től fizetendő áfát, miközben egyre több az információ az étkeztetés gyenge minőségéről.

A közoktatás különösen nagy súlyt helyezett az esélyegyenlőség növelésére, az oktatás integrálására. Vannak jó, sikeres példák - néhány tucat az országban. Az ország egészében azonban - integrációs normatívákra költött milliárdok, kötelezően betartandó körzethatárok, pályázati feltételként támasztott esélyegyenlőségi tervek ellenére - a szegregáció erősödik. Ma már ott tartunk, hogy a kisváros lemond a megnyert pályázati félmilliárdról, amelyből a 3 rossz óvodai épület helyett egy szép újat akartak építeni. Időközben felerősödött ugyanis azok hangja, akik nem akarják, hogy az ő gyerekük egy óvodába kerüljön az amúgy jómódú település néhány szegény vagy cigány gyerekével. Az integráció megkerülését szolgáló kiskapuk végtelenek. Ebben a játszmában az ügy mindig vesztésre áll, amikor az ellenérdekelt szülőknek sikerül a pedagógusokat, majd meghatározó helyi politikusokat maguk mellé állítani. Ha ez a tendencia egyáltalán megfordítható, ahhoz a pénz mellett rengeteg meggyőző közösségi munka kellene. Egyelőre a szegregáló vagy csak rossz szemléletű gyakorlatok miatt (saját adatfelvételeink szerint) nő az iskolai végzettségi olló jobb és rosszabb helyzetűek között - a hátrányos helyzetű vidékeken és iskolákban emelkedik a nyolc osztályt nem vagy csak sokéves késéssel, analfabétaként elvégző gyerekek száma.

A szegények ügyének mindezeken túl végtelenül sokat árt jogaik gyengítése, folyamatos megalázásuk természetesként elfogadása. A jobb érzésű politikusok felszisszentek, amikor a monoki polgármester a segélyek szigorú munkához kötését javasolta - majd megszületett az Út a munkához program, ami az eredeti ötlet kicsit enyhített változata. 2009-ben a segítséget nem ígérő, büntető korlátozás első lépése a családi pótlék felhasználásának már idézett korlátozása volt. Amikor ezt követően a monoki polgármester minden szociális ellátás felhasználásának teljes körű korlátozását és tökéletes ellenőrzését javasolta a "szociális kártya" bevezetésével, a kormányon lévők már nem is hümmögtek. Néhány technikai nehézséget fedeztek föl a kártyánál, de lényegében egyetértésüket fejezték ki. Azt már felvállalták, hogy a pénzellátások természetbeni kiváltásával igyekeznek tovább kurtítani az érdemtelennek, sőt mind bűnösebbnek beállított szegények jogait, szabadságait - és pénzét. Azt a kérdést senki nem teszi fel, hogy kevesebb pénzből, vagy épp szabadon felhasználható pénz nélkül hogyan lehet egy pénzre épülő piacgazdaságban állampolgárként létezni?

A gazdaság rendbe hozása fontos. Kérdés, hogy mekkora árat kell érte fizetni. A súlyosbodó társadalmi problémákkal való szembenézést, az ezek megoldására törekvést a forráshiányra hivatkozva egyre inkább a szegényekre koncentráló politika helyettesíti. Ezt nagyon kevéssé magyarázzák racionális megfontolások, tudatosan végiggondolt politikák. Még a gazdasági kényszer is csak gyenge hivatkozási alap, hiszen a felsorolt intézkedések gyakran nem is jelentenek megtakarítást, vagy épp többletköltséget okoznak. Sokkal inkább nagyon erős társadalmi elvárás érződik, amely széles körben, a politikai osztálynál is megfelelési kényszert vált ki. A lassan össztársadalmi egységet kovácsoló szegényellenesség azonban nemcsak a legszegényebbeket sújtja, hanem ennél sokkal szélesebb rétegeket, aláásva a középrétegek erejét is. Főként azonban a társadalmi öszszetartozást és a társadalom egészének minőségét rombolja. A politikai osztálynak nem kéne elfelejtenie, hogy egy súlyosan beteg, széteső, növekvő egyenlőtlenségekkel, élesedő szegregációval, reménytelen szegénységgel és tömeges bizonytalanságokkal küzdő társadalomnak nem lehet, nem lesz egészséges gazdasága.

Az MTA Gyerekszegénység Elleni Program nevében