Magyar Bálint: Ennek az SZDSZ-nek vége

Ennek az SZDSZ-nek vége - nyilatkozza lapunknak Magyar Bálint, aki szerint az új elnök a legvadabb SZDSZ-ellenes vádakat "böfögi vissza".

- Mi lesz az SZDSZ-szel?

- Már egy ideje világos, hogy az SZDSZ pártként befejezte a működését. Mégis, a volt szocialista országokon belül az SZDSZ az egyetlen olyan párt, amely a demokratikus ellenzék személyi és intézményes folytonosságát húsz éven át fenntartotta. Ez sehol másutt nem valósult meg - az egykori ellenzék politikai képződményei pár év alatt felszámolódtak.

- És ez Magyarországon miért tartott húsz évig?

- A puha diktatúra lehet a magyarázata, ami meghatározta a rendszerváltás viszonylag elnyújtott jellegét, és azt, hogy már a szabad választások előtt kialakult az MSZMP-n kívüli differenciált pártstruktúra. Másutt a kemény diktatúra sokkal élesebb töréssel ment át demokráciába, és nagy, antikommunista konglomerátumok léptek fel az első választásokon, majd estek szét a következő években. Az SZDSZ eleve egy heterogén, ellentmondásos képződményként vált '88 novemberétől 90 elejéig nagy párttá, hiszen a rendszerváltó értelmiségi elit találkozott egy széles, radikális antikommunista támogatói bázissal. Mindkettő számára mást jelentett a rendszerváltás. Az értelmiségi elitnek az intézményrendszer átalakítását, amelynek során önmérséklettel vette tudomásul, hogy a békés rendszerváltásnak ára van, mégpedig az, hogy "ha ti nem lövettek, mi nem börtönzünk". Lehet siránkozni húsz évvel később azon, hogy a rendszerváltás radikalizmusa így csorbát szenvedett, de akkor és ott ezt az alkut bárki megkötötte volna, s a rendszerváltásért szerintem nem is nagy ár.

- Azóta is tisztázatlan a felelősség kérdése.

- Az SZDSZ volt az a párt, amely mindvégig követelte a titkosszolgálati iratok nyilvánosságra kerülését, miközben a bal- és jobboldal ezt együtt akadályozta meg. Az SZDSZ-szel szembeni általános ellenszenv paradox módon abból is adódik, hogy a párt vezetői alapvetően a demokratikus ellenzék kemény magjához, illetve külső köreihez tartoztak. Ez egyfajta folyamatos lelkiismeret-furdalást okozott a társadalom és még az új politikai elit számára is, egy olyan típusú szembesítést, hogy a puha diktatúrába sem kellett feltétlenül belesimulni, más erkölcsi normák szerint is lehetett élni. A demokratikus ellenzék tagjai ugyanakkor nem "hősökként" vonulnak be a magyar történelembe, hanem a társadalom vagy az értelmiségi elit frusztrációjának céltáblájává váltak, hiszen élő felkiáltójelként mozogtak egy olyan világban, ahol az értelmiség jelentős része alkut kötött a rendszerrel.

- Miért jött létre az a sokat emlegetett törésvonal a liberális értelmiség és a liberális politikusok között?

- Az SZDSZ elitje, ha az aczéli kultúrpolitika három "t"-jével, a tiltjuk-tűrjük-támogatjuk hármasával kellene jellemezni, a tiltjuk és tűrjük kategóriájából került ki. Az MDF-é például a támogatjuk és a tűrjük mezőiben mozgott. Radikális szociológusok, reformközgazdászok az egyik oldalon, népies írók a másikon. Az SZDSZ legszűkebb vezetése a kemény ellenzéki maghoz kötődött, a szélesebb támogatói kör inkább a tűrjük kategóriájából érkezett. A puha diktatúra hatvanas évek közepétől tartó kiépülése Magyarországon sajátos helyzetet teremtett. Itt a cenzúra a művek megszületése után lépett életbe, más szocialista országokban a művek sem születhettek meg. Így a különböző kutatóintézetekben létrejöhetett a ritkán publikáló értelmiségi elit, amely a hivatalos értékhierarchiával szemben informális értékhierarchiát tudott kialakítani, s valódi szellemi teljesítményt felmutatni. Ez az értelmiség a késő kádári korszaknak bár kritikus, de mégis csak "járadékos" értelmiségi rétege volt: a hatalom kritikus, de felelősség nélküli tanácsadója, mert javaslatait rendszerint nem fogadták el. A rendszerváltás után viszont választani kellett volna az értelmiségi és a politikusi szerep között. Az értelmiségi szerep le is értékelődött. A diktatúra idején még féltek a szavaktól, mert minden kimondott szó társadalmi tett volt, ami az értelmiséget felértékelte. A rendszerváltás után a szó szabaddá vált. A szerepek szétváltak. 2002-ben készíttettünk egy kutatást. Ebből kiderült, hogy az SZDSZ-t támogató liberális értelmiség, miközben kifinomult minőségérzékkel rendelkezik, meglehetősen versenyellenes. Ugyanakkor, a "nem kötelezem el magam, de a véleményemet bátran képviselem mindenfajta realitással és racionalitással szemben is" kultúrája működött a párton belül, és kívül is. A kritikus értelmiségi a nyilvánosságnak, és nem a párt belső közönségének ír. Az SZDSZ a szabad, ám parttalan viták színtere volt, és hiába született egy-egy politikai döntés, az nem befolyásolta a viták nyilvánosságát. Ez sokszor azt okozta, hogy az SZDSZ-nek egy kérdésről két véleménye volt, de egyikkel sem értett egyet.

- Ez bizonytalanította el a szavazókat?

- Igen, mert a parlamentáris demokrácia és a mediatizálódó politikai kultúra viszonyai közt a folyamatos elbizonytalanítását, megrendítését jelentette mindannak a bizonyosságnak, amit egy párt képviselni akar. Ebből fejlődött ki az SZDSZ-ben a belső ellenzéki pozíció éthosza, amelynek később kiemelkedő figurája lett Fodor Gábor, aki '98 óta a belső ellenzék vezetője volt. Ő a korábbi kulturális minták alapján a tiszta értékek megjelenítőjeként definiálta magát minden mással szemben, ami pragmatikus, földhözragadt, esendő. Ezt a szereposztást a sajtó kedvelte. A belső ellenzéki éthosz később a legszimplább hatalmi eszközzé vált.

- A belső ellenzék nyomására váltak volna a politikai üzenetek dogmatikussá?

- Az SZDSZ-es értelmiségi elit mindig kérlelhetetlen következetességgel próbálta képviselni elvi álláspontját. Ez az elemző gondolkodásból adódik, hiszen a kutatók megpróbálnak következetesek lenni, és minden ellentmondást kiiktatni gondolatmenetükből. Eközben a választók kevésbé koherensen gondolkodnak, ezért a politika nem más, mint mértékkel adagolt inkonzisztenciák művészete. Ennek figyelembe vétele az értelmiség számára elvtelenségként jelent meg; az értelmiségi követelmény elfogadása a párt részéről a választók felé viszont a kérlelhetetlenség látszatát adta.

- Nem elég hogy támogatom a melegek házasságát, ha igazi liberális vagyok, akkor a drogliberalizációt is támogatnom kell?

- Pontosan erről van szó. És ha folytatjuk, "nem elég, hogy a drogliberalizációt támogatom, az egészségügyi reformot is támogatnom kell". És a végén az ember eljut oda, ahol már csak néhány tucat ember marad, és az a következetes álláspont, amelyet egyébként a demokratikus ellenzék annak idején is képviselt. Ugyanolyan kis magra szűkült az SZDSZ támogatottsága. És miközben számon kérik az értékvezérelt politizálást, közben állandóan sóvárognak az eredménycentrikus politizálás iránt is. Miközben dogmatikusan és keményen lever rajtunk mindent a saját értelmiségünk, eközben azt áhítják, hogy legyünk 20 százalékos a párt. Pedig az SZDSZ-ben jelen volt az antiliberális álláspont is. Eredetileg az SZDSZ azért számított liberálisnak, mert míg országosan 1989-ben a lakosság 80 százaléka állt a halálbüntetés pártján, addig az SZDSZ szimpatizánsainak "csak" 60 százaléka.

- Tartalmilag sok mindenben igazuk volt a belső kritikusoknak. Például a 2002 és 2006 közötti ciklus elhibázott gazdaságpolitikáját bírálóknak. A nyilvános bírálatnál nem ártott többet az elhibázott politika?

- Vezető politikusok, köztük én is sokszor hibázunk, a legjobb szándékkal együtt is. De a száznapos program esetében próbáltuk csökkenteni a kiadások nagyságát, eredménytelenül. Az MSZP-vel és a Fidesszel együtt megszavaztuk, ha következetesek vagyunk, akkor a nemmel történő szavazás után fel kellett volna mondanunk a koalíciót, ami előre hozott választásokat jelentett volna. Véleményem szerint 2002-ben ez az SZDSZ eltűnését jelentette volna. Mint ahogy a D-209-es ügy esetében egy ilyen végkifejlet meglebegtetése olyan pánikot keltett, hogy a szavazóink fele átszaladt a szocialistákhoz. Egyszerűen képtelenség volt mindkét igénynek megfelelni. Az SZDSZ-nek el kellett döntenie, hogy egy álláspont következetes végigvitele elegendő indok-e a Fidesz négy éve és egy megnyert választás után olyan helyzet előállítására, amely a Fidesz azonali visszatérését jelentette volna a hatalomba. A belső ellenzék ezeket az ellentmondásokat ragadta meg, és önemésztő hatalmi harc eszközévé formálta. Úgy viselkedett, mintha egy gyógyszergyár vezérigazgató-helyettese tíz éven át a gyár vezetője akar lenni, és ezért folyamatosan arról cikkezik, hogy a gyár termékei nem gyógyítják, hanem ölik a betegeket. De akkor már hiába nyeri el az áhított pozíciót, a termékeiket nem veszik majd, hiszen saját maga kemény munkával hiteltelenítette el a vállalatot. Az SZDSZ az egyetlen párt, ahol a belső kritikai él mindig nyilvánosan jelent meg, s mostanra eljutottunk egy olyan bohózatig, ahol az új elnök a legvadabb SZDSZ-ellenes vádakat böfögi vissza, és kér értük bocsánatot a társadalomtól.

- Akkor is így jár az SZDSZ, ha a nem a szocialistákhoz köti magát?

- Lengyelországban a demokratikus ellenzék a másik irányba nyitott, mégis, pár év alatt eltűnt. A Fidesz nagy jobbra menetelését nem is tudtuk, de nem is kívántuk követni. Ki gondolja komolyan, hogy 1994 és 1998 között, ha a Fidesszel együtt az SZDSZ is közösen lép fel az MDF-fel, kisgazdákkal és a KDNP-vel együtt, szinte minden fontos kérdésben, akkor az SZDSZ ma erős, középpárt lenne? Pláne, ki gondolhatja komolyan a Jobbik és a Fidesz mai támogatottságának idején, hogy az SZDSZ értékrendje azon az oldalon nyerő lapot jelentett volna?

- Miközben egyesek túl puhának, mások túl radikálisnak tartották az SZDSZ emberi jogi politikáját. Nem az a kudarc oka, hogy egyikük sem volt elégedett?

- A rendszerváltáskor az SZDSZ azokért a szabadságjogokért küzdött, amelyek a diktatúra felszámolása szempontjából alapvető jelentőségűek voltak: szólás, gyülekezési, egyesülési szabadság. Illetve azokért, amelyek annak idején a szocialista embertípussal szembeni devianciaként jelentek meg. így küzdött a kisegyházakért, a melegekért, a szegényekért. De a későbbiekben nem tudta azt a finomhangolást elvégezni, hogy ezen szabadságjogok érvényesülése ne sértse mások méltóságát és szabadságát. Erre csak fellengzős, kioktató válaszaink voltak. Ebből adódtak konfliktusok a pártban is. Például a gyűlöletbeszéd és a holokauszttagadás ügyében. Ugyanakkor az SZDSZ nem volt hajlandó beengedni olyan témákat a politikájába, amelyek a kivívott szabadság minőségét biztosítják. Ilyen például a nők elnyomott helyzete, vagy éppen a fogyasztóvédelem kérdése. A romák körüli konfliktusok esetében ellenálltunk még az érdemi vitának is olyan megoldásokról, mint például a családi pótlék iskolába járáshoz kötése, vagy a segélyek egy részének természetbeni, közüzemi számlák törlesztésére juttatása. A polgárőrség megerősítésének elvetése csak azt eredményezte, hogy paramilitáris, szélsőjobbos alakulatok jöttek létre. A valódi válaszokat próbáltuk identitáskampányokkal helyettesíteni. Aki ezt szóvá tette, az megkapta az antiliberális stigmát. Amit Orbán Viktor elvégzett a társadalom kettéosztásával (ki a jó magyar, ki a jó keresztény), azt a Fodor Gábor vezette egykori belső ellenzék is megtette az SZDSZ-ben: felruházta magát azzal a joggal, hogy megmondja, ki a jó liberális. És ezzel minden szakmai vitát erkölcsivé transzformált. És amikor szembesült a kétszázalékos eredménnyel, ráeresztette a pártra Retkes Attilát, akinek nincs sem intellektuális, sem erkölcsi ereje ahhoz, hogy ezt a helyzetet ne a jobboldalra hajazó populizmus mentén oldja fel. Még nem választottak az SZDSZ-ben olyan elnököt, aki úgy akarná naggyá tenni a pártot, hogy a szélsőjobb vádjait ragasztja rá.

- Ön azt javasolta, igaz, még az EP-választások előtt, a koalícióból való kilépést követően, hogy az MDF-fel lehetne együttműködni.

- Az a stratégia arról szólt, hogyan tud két - a brendjét részben leamortizált, a hitelében megrokkant - párt úgy összefogni, hogy egyben túl is lép saját magán, és valami újat hoz létre. Ennek lehetett volna létjogosultsága, a koalícióból való kilépés teremtette meg azt a helyzetet, hogy a felelős ellenzék pozíciójában a két erő öszszefogjon. De ezt ellehetetlenítette a két párt belső kisszerűsége. Az EP-választás pedig szinte felszámolta ennek esélyeit. Csak a feladat állandó, vagyis az, hogy mi lesz azzal a 15-20 százaléknyi, a racionális politikai diskurzusban érdekelt polgárral Magyarországon.

- Nincs remény az újjászületésre?

- Ennek az SZDSZ-nek vége.

Magyar Bálint
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.