Amíg kocsmába jártam, nem így volt.  Hanem máshogy.

Tizenöt éves koromtól 35 éves koromig szorgalmasan jártam, mint iskolába vagy munkahelyre. Elképesztő mennyiségű és jelentőségű dolgot tanultam a kocsmákban, a Mészöly törzscsöveseitől és a rögbis szkinhedektől, az őrült kocsmabölcsészektől, a hajléktalan költőktől, a flipperkirály művezetőktől és a biliárdzsonglőr alkoholista tanároktól a Kisrablóban, a fröccsfüggő fizikusoktól az Izsákiban, a könnyűbúvároktól a Nelsonban, az arab pénzváltóktól a Szonátában. Kocsmában lehet megtanulni igazán a magyar nyelvet, ott lehet megtanulni, hogy hol is élsz.

A társadalmi építkezés és kommunikáció megingathatatlan alapintézménye évszázadok óta. A XI. ker. kocsmáiban nőttem föl, aki bezáratja, tönkreteszi ezeket a kocsmákat, az ellenségem. Másrészt nem normális. Dermedten figyelem egy ideje, mi történik az országban.

A pártfinanszírozást, a korrupciót, az utcai erőszakot, a szélsőjobboldali veszélyt meg az egész gazdaságpolitikát, az összes ilyen hülyeséget hagyjuk is, ezekkel már senkit nem lehet sokkolni. Viszont a szórakozás elleni hadjárat tényleg megmagyarázhatatlan. Egy mély válságba süllyedt ország, ahol rendesen berúgni sem lehet? Jézusom! Pedig minden normális helyen ilyenkor szokás két lábbal ugrálni a nagybőgőbe. Cintányéros cudar világ.

Amikor a közterületi alkoholfogyasztáson elkezdtek rugózni, még nem gyanakodtam, a szokásos hipokrita szarakodás, gondoltam, aztán jött a ferencvárosi meg a többi alkoholtilalom, arra meg azt hittem, hogy a drogmaffia megvette az önkormányzatokat, az tiszta sor, európai dolog. Aztán most az Újbudának átbrandelt XI. kerület kocsmarendelete, hogy tízkor be kell zárni mindenkinek, kivéve a turistalehúzó drága éttermeket meg az önkormányzat liblingjeit, a bagóért gyepet bérlő hangos szabadtéri helyeket. Tíz után nincs szesz a tizenegyben. Menjenek első osztályú étterembe a sörözni vágyó egyetemisták.

Ilyen nincs. Brezsnyevnek volt ennyi esze utoljára. Nem, ennél még neki is több volt. És sokkal jobb szemöldöke.

Tudom én, hogy Budapest rosszkedvű és lakhatatlan város régóta, hogy lufifejű polgármesterek próbálják betiltatni évről évre a Szigetet, nehogy történjen valami említésre méltó legalább évente egyszer, mert semmi sem zavarja őket jobban, mint az említésre méltóság és az, ha más jól érzi magát.

Miközben a közlekedési zajjal senki nem foglalkozik, pedig nagyságrendekkel súlyosabb gond, de az nem üti meg a hatósági ingerküszöböt, miért is ütné, az nem buzerálja senkinek a kis egóját, sőt, tán még a polgármester is szereti bömböltetni a pirosnál a V8-as szolgálatit, pedig éppen tízezer szigetnyi hang kell ahhoz, hogy megközelítsen egy átlagos sportkipufogós motorost, vagy százezer üvöltöző tökrészeg egyetemista, márpedig százezer részeg üvöltöző egyetemistát az összes XI. kerületi kocsma csúcsra járatva sem képes kitermelni.

Voltam én sokáig kocsmaközeli lakos is, tudom, miről beszélek. Ezer kocsma inkább, mint egy motoros. Egyszerű ostobaságról van szó vagy valami korrupt kavarásról? Ha én XI. kerületi polgármester lennék, akkor emléktáblákat avatnék sorban a Bartók Béla úti kocsmák előtt, hogy ide jár Cseh Tamás, emide járt Csengey Dénes, ez Máté Gábor törzshelye, emitt meg a Fidesz alakult. A Kisrabló, a Mészöly (most Nevada vagy mi), a Szonáta (az nincs éppen), a Ma Cherie (most Nelson) mind a helyi kultúra fontos színterei (az egykori Japán kávéházat már ne is említsük, az hosszú évtizedek óta nem létezik); hogy demagógok, populisták és elfogultak legyünk, vegyük számba mindazokat a kulturális értékeket, amelyek a XI. kerületi kocsmákban vagy azok környékén, és azokat, amelyek a polgármesteri hivatalban keletkezhettek, és utána döntsünk, mit és mikor zárnánk be. Ennyi.