Nixon és "istállója" (bal fentről): Dick Cheney, George Bush, Caspar Weinberger, Alexander Haig, James Schlesinger, George Schultz, Henry Kissinger, Donald Rumsfeld, James Baker, Lawrence Eagleburger, Colin Powell, Frank Carlucci

Ezen a téren a magyarok nem túl elégedettek. A Marketing Centrum felmérései szerint 2009-ben tíz honfitársunkból nyolcnak rossz véleménye van az ország vezetőiről. Aktuális a kérdés: miért nincsenek jobb vezetőink? Egyáltalán: milyen képességek tesznek valakit jó vezetővé?

Tévedés volna azt gondolni, hogy a vezetésre születni kell, vagy a vezetéshez univerzális képességek kellenek. Korántsem mindegy ugyanis, hogy ki, mikor, és hol tölt be vezető pozíciót. A különböző korszakokban, kultúrákban az állam első számú vezetőjével szemben megfogalmazott elvárások sokat változtak. Ma természetes, hogy Angela Merkel a német kancellár, és az sem meglepő, hogy Hillary Clinton a republikánusoknál is keményebb ellenfele volt Obamának. Korábban nem volt az, mert a nők évezredeken át jelentős hátrányból indultak. Egyiptomban a makedón hódításig 2800 év alatt 270 fáraó uralkodott, közülük legfeljebb tucatnyi nő volt, és még a leghíresebb fáraónő, Hatsepszut is gyakran ábrázoltatta magát férfiként, álszakállal. De hiába keresnénk nőket a római császárok között, és egészen a kora újkorig ritkaságnak számított, ha nem férfi ült a trónon. A nők nem csupán az autokráciákban szorultak háttérbe. A Vasladyként emlegetett Margaret Thatcher Churchill után talán Anglia legsikeresebb miniszterelnöke volt, a demokrácia szülőföldjének számító Athénban viszont még polgárjoga sem lett volna.

Adottságok. Persze, azért az sem volt elég, ha valaki férfinak született. Az emberiség többsége egészen a XX. századig monarchiákban élt, de az uralkodó kiválasztásánál szó sem volt vezetői alkalmasságról. A trónt ugyanis még a dinasztián belül is csak meghatározott szabályok szerint lehetett örökölni. Az 1300-as évek elején IV. Szép Fülöp szervezte modern állammá Franciaországot. Tudta, hogy lánya, Izabella, vagy Fülöp, a középső fiú lényegesen alkalmasabb lett volna a munka folytatására, a koronát mégis a gyenge képességű legidősebb fiú, Civakodó Lajos kapta. Miközben a történelemben hemzsegtek a gyenge uralkodók, a sors tehetséges hercegek egész sorától tagadta meg a hatalmat. Az állam stabilitása szempontjából ugyanis a király képességeinél fontosabb volt a hatalomátadás kiszámíthatósága.

Margaret Thatcher Neil Simmons szobrász alkotása előtt: a Vaslady Churchill után talán Anglia legsikeresebb miniszterelnöke volt
REUTERS - Stephen Hird A trón akkor is ritkán vált szabad prédává, ha egy dinasztia kihalt. A tehetséges outsiderek, jó katonák csak kivételes esetben kaptak esélyt, és legtöbbször valamelyik rokon família következett. A hatalom folytonosságának biztosítása mindent felülírt. A "Walesi bárdokból" ismert I. Edward fia homoszexuális volt, királyként mégis utódot kellett nemzenie. Tudor Erzsébet, a "szűz királynő" hiába fejeztette le Stuart Máriát, mivel sosem ment férjhez, kénytelen volt trónját a meggyilkolt ellenség, Mária fiára hagyni. Az alkalmasság Stuart Jakab esetében sem számított: rendkívül művelt volt, könyveket írt, csak éppen az uralkodáshoz nem értett. Sikertelen háborúi, vallási türelmetlensége és kegyencei visszafordíthatatlanul ásták alá a királyi tekintélyt. Utódja elvesztette koronáját, és Európában addig példátlan módon vérpadra került. Ezzel Angliában egy időre nemcsak a dinasztia, de a monarchia is elbukott.

Változó idők, változó elvárások. A legtöbb vezető csak az adott korban, az adott kultúrában érhetett el sikereket. Szent István valószínűleg pocsék miniszterelnök lenne, és Nicolas Sarkozy sem tudta volna irányítani a mongol birodalmat. Vagyis korszakonként eltérő vezetői képességekre volt szükség. A nép a fáraókban Ozirisz fiát, az istenkirályt látta. Az asszír királyoktól kegyetlenséget vártak el az alattvalók. Augustustól és Traianus császártól azt, hogy újabb provinciákat csatoljanak a birodalomhoz, egy XII. századi komoly európai uralkodónak pedig illett keresztes háborút vezetnie a Szentföldre. Nem nehéz belátni, hogy ma nincs olyan jelentős államférfi, aki az ilyen kihívásoknak megfelelne. Persze így van ez jól, hiszen a modern demokráciáknak nincs szükségük szakrális uralkodókra és hódítókra. Az egyes korokban, országokban, kultúrákban nemcsak a vezetőkkel szembeni követelmények tértek el, hanem a tűrésküszöb is sokat változott. A római császároknak például sok őrültséget elnéztek: Caligula vérfertőzést követett el lánytestvéreivel, megkorbácsoltatta a háborgó tengert, azzal fenyegetőzött, hogy konzullá nevezi ki kedvenc lovát. Néró megölette anyját és első feleségét, terhesen hasba rúgta második nejét, költőként színházakban lépett fel, kocsihajtóként versenyeken indult. Ilyen tombolást a társadalom nemcsak egy demokráciában, de már egy kora újkori monarchiában sem tolerált volna.

Ami az egyik országban naggyá tesz egy vezetőt, az a másikban nevetséges, vagy éppen elfogadhatatlan. Képzeljük el XIV. Lajost, a Napkirályt, amint trónját másfél évre hátrahagyva, álnéven európai körútra indul, és hajóácsként dolgozik. Vagy amint éppen halálra korbácsoltatja fiát, saját kezűleg lenyírja az arisztokraták haját, részegen öszszeveri minisztereit, esetleg egy új fővárost alapít a semmi közepén. Elképzelhetetlen. Márpedig kortársa, I. Péter cár pontosan ezt tette. Ma pedig Szentpétervár Európa harmadik legnagyobb városa, és Péter joggal érdemelte ki az utókortól a Nagy melléknevet. És vajon mire ment volna a habzó szájjal ordító Hitler a harmincas évek Indiájában, vagy a passzív ellenállást mosolyogva hirdető Gandhi a weimari Németországban? Nyilván semmire.

Mitől nehéz ma jó vezetőnek lenni? A XX. század boldogan indult. Európa bizakodva nézett a jövőbe, az életszínvonal és az átlagos életkor ugrásszerűen emelkedett, a technikai fejlődés megállíthatatlan volt. Úgy tűnt, hogy küszöbön az aranykor. Aztán a felemelkedés helyett jött a két világháború, a világgazdasági válság, a nácizmus és a kommunizmus. Az angol történész, John Keegan úgy véli, hogy a XX. század kisiklásaiban döntő szerepet játszott a rossz minőségű politikai vezetés. Szerinte a század legsötétebb történései néhány politikus biográfiájából bonthatók ki. A hatalom gyorsan romlásba taszította azokat, akik nem a közjó érdekében cselekedtek. Vagyis nemcsak a vezetői képességekkel lehetett baj, hanem a hatalom korrumpáló hatásával is.

Churchill, Roosevelt és Sztálin jaltai találkozója 1945-ben
Ma érdemes újra megfogalmazni a vezetőkkel szembeni elvárásokat. Különösen, hogy a modern politikát egyfajta komplexitási krízis jellemzi. Hiszen már nem elég, ha egy vezető jó hadvezér, remek szónok, esetleg buzgó hívő. A jelenkor vezetőitől ez kevés. Szinte megoldhatatlan helyzetben vannak: elvárjuk, hogy értsék a klónozás és az eutanázia etikai vonatkozásait, a nanotechnológia alapkérdéseit, ismerjék a gazdasági válságok és etnikai konfliktusok természetét, otthonosan mozogjanak az alkotmányos ügyekben és az energiapolitikában. Csakhogy a miniszterelnök nem olyan okos, mint Einstein, nem annyira bölcs, mint Salamon, és nem olyan jóságos, mint Teréz anya. Ilyen körülmények között jogos a kérdés: egyáltalán, lehet ma valaki jó miniszterelnök? És ha igen, mitől sikeres az egyik vezető, és miért nem az a másik?

A karakter maga a sors. John W. Gardner, On Leadership című, ma már klasszikusnak számító könyvében tizennégy olyan tulajdonságot, személyiségjellemzőt lajstromozott, amelyet egy jó vezető nehezen nélkülözhet. Ilyen például a felelősségvállalás, az empátia, az ambíció és az eltökéltség, vagy éppen az önbizalom. Mások kevesebbel is beérnék. A kétszeres Pulitzer-díjas David Mccullough úgy véli, hogy a bátorság, Eisenhower és Nixon életrajzírója, a történész Stephen Ambrose szerint pedig a bizalom és a szavahihetőség a legfontosabb. Ford elnök tanácsadója, James Cannon úgy látta, hogy csak az lehet jó vezető, aki akkor is képes az ország érdekében cselekedni, ha az számára politikailag káros.

Egyikük sem hangsúlyozza a különleges intellektust. Valószínűleg azért nem, mert a modern vezetőnek nincs szüksége briliáns agyra. És valóban: Reagan elnök nem volt nagy formátumú gondolkodó, a hidegháború végét és a kommunizmus bukását mégis az ő elnöksége hozta közelebb. Kohl kancellárról sem szokták azt állítani, hogy csillogó intelligencia, de a két Németország egyesítése az ő nevéhez köthető. Vagyis nem kell, hogy a miniszterelnök zseni legyen. Az intellektuális piacon ugyanis van elég okos tanácsadó, hozzáértő szakember és stratégában sincs hiány.

A sok különböző vélemény ellenére mára lényegében konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy nem is annyira a képességek, mint inkább a vezető karaktere, belső morális integritása a döntő jelentőségű. David Gergen, a Center for Public Leadership igazgatója a Harvardon. Nixontól Clintonig négy amerikai elnöknek volt a személyes tanácsadója.

Évtizedes tapasztalatait összegezve, úgy véli, hogy a vezetői képességek közül mindennél fontosabb az integritás, ahogy mondja "leadership starts from within", a vezetés belülről kezdődik. Peggy Noonan, Reagan és Bush elnök beszédírója, a Wall Street Journal tekintélyes kolumnistája egyetért vele. Szerinte a mindenkori elnök karaktere a legfontosabb.

A tanácsadókkal ellentétben ugyanis bátorsághoz, tisztességhez nem lehet pénzért hozzájutni. Morált és tartást pedig nem lehet bérelni. Ezt a vezetőnek kell magával hoznia. Ha az elnökben, miniszterelnökben van belső integritás, akkor képes jelentést, értelmet adni a kormányzásnak. Ha van szilárd belső meggyőződése, akkor képes élni a hatalommal, tudja, hogy merre akarja vezetni az országot. Hiszen a vezető karaktere ott van szinte minden kormányzati döntésben. Sok helyütt, így Magyarországon is inkább ez - és kevésbé a jogszabályok - határozzák meg, hogy a hatalmon lévő adminisztráció mit tehet meg, és mit nem.

Munkások gyászszalagot helyeznek el Washingtonban, a Ronald Reagan Ház homlokzatán 2004-ben a volt elnök halálakor F
otó: Reuters - Tim Shaffer Amerika viszont professzionális demokrácia: a rendszer több mint 200 éve stabil keretek között működik, és eközben képes a folytonos megújulásra. Négy év alatt csaknem egymillió választást tartanak, ezeken 513 ezer seriff, iskolaigazgató, polgármester, képviselő, szenátor vagy kormányzó jut közhivatalhoz. Nem csoda, ha az állandó versenyben az amerikai szavazó és a média nagy rutint szerzett a jelöltek és programok megítélésében. Persze ők sem tévedhetetlenek, de felfogásukat sok tapasztalat formálta. Az egyik tipikus amerikai vélekedés, hogy mielőtt valaki jobbá akarja tenni a világot, vagy Amerikát, először saját magát tegye rendbe. A másik: ha valaki politikusnak készül, akkor tudnia kell, hogy a hétköznapi morál nem elég, mert vele szemben nagyobbak az elvárások. A legtöbb átlagpolgár életében vannak ugyanis kisebb-nagyobb botlások: félrelépés, be nem jelentett kertész vagy bébiszitter alkalmazása, ittas vezetés, túlságosan kreatív adóbevallás, egy kis üzleti ügyeskedés. Mégis, ezek, az egyébként gyakran bocsánatos bűnök, a politikus számára végzetes kockázatot jelentenek. Nem csoda, hogy a tapasztalatok szerint a magasabb posztokra pályázók fele ilyen stiklik miatt esik ki a versenyből.

Ezen az elváráson már több hivatalban lévő elnök is elcsúszott. Reagan mellett az elmúlt ötven év valószínűleg két legtehetségesebb elnöke, Richard Nixon és Bill Clinton is erre a sorsra jutott. Az átlagnál okosabb, olvasottabb, és jobb politikai vénával megáldott elnökök voltak. Nixont stratégiai érzéke, Clintont pedig a taktikai érzéke emelte a többiek fölé. Nixon külön fejezetet szánt magának a történelemben, amikor tárgyalóasztalhoz ült Kínával és volt ereje lezárni a vietnami háborút. Clinton megújította a demokrata politikát, és a hidegháborús győzelem után sikeresen keresett helyet Amerikának a világban. Mindketten élvezték az elnökséget, szinte lubickoltak a hatalomban. Ugyanakkor legnagyobb kudarcukat önmaguknak köszönhették. De hiába szerették volna jobbá tenni Amerikát és a világot, úgy tűnik, mégsem tanulták meg, miként lehetnek úrrá saját gyengeségeiken. Nixonnak a Watergate-botrány miatt kellett lemondania, Clinton esetében pedig, tehetsége és sikerei ellenére, leginkább a szexuális szokásaira fogunk emlékezni. Mindkettőjük esete jól példázza azt, amit Hérakleitosz tömören így fogalmazott meg: "A karakter maga a sors."

Kennedy esete is tanulságos. Imádta a kockázatot, zavaros magánélete, nőügyei komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelentettek. Valahogy úgy érezte, hogy a mindennapi szabályok rá nem vonatkoznak: állandóan a nőket kergette, nehezen tartott mértéket. Marilyn Monroe éppúgy a szeretője volt, mint egy hivatásos luxusprostituált, aki valószínűleg a Stasinak dolgozott. Sokan azt gondolják, hogy ennek a macsó mentalitásnak a káros hatása elnöki döntéseiben is felfedezhető. A már említett történész, Stephen Ambrose szerint az 1962-es kubai rakétaválság során Kennedy túlságosan nagy rizikót vállalt. Peggy Noonan véleménye pedig egyenesen lesújtó a Hruscsovval szembekerülő elnökről. Ő úgy véli, hogy JFK soha nem hitt semmiben, és valójában csak arra törekedett, nehogy gyengének tűnjön. E kritikák alapján nem kizárható, hogy a ma is népszerű Kennedy paradox módon merénylőjének "köszönheti", hogy elkerülte a morális értelemben vett bukást.

Politikai vízió, világos cél. Ahhoz is belső integritás kell, hogy a vezetőnek világos célja legyen. A nagy formátumú államférfiaknál ez mindig kimutatható. Lincoln Amerika egységét akarta fenntartani, és a rabszolgaság felszámolására törekedett. Wilson elnök meg akarta nyerni az első világháborút Amerikának és az antantnak. Franklin Delano Roosevelt a gazdasági depressziót, és a még nagyobb gonoszt, a szabadságot veszélyeztető náci és japán birodalmat akarta legyőzni. Churchill esetében is egy mondatban elmondható, hogy mit akart: megsemmisíteni Németországot, megvédeni Európát és a brit birodalmat. De Gaulle Franciaország 1940-ben elvesztett függetlenségéért szállt harcba, a háború után pedig meg akarta akadályozni a kommunisták megerősödését. Néhány szóval leírható Martin Luther King, Gandhi, Mandela vagy Golda Meir víziója is.

Persze békeidőben, veszélyes krízishelyzetek nélkül is fontos, hogy a vezetőnek világos cél, kidolgozott forgatókönyv legyen a fejében. Ha ugyanis ez hiányzik, akkor a kormányzat és a társadalom egyaránt tehetetlennek érzi magát, a polgárok pedig panaszkodni kezdenek.

Az orosz csapat matrjoskababaként: Brezsnyev, Gorbacsov, Jelcin, Putyin és Medvegyev
REUTERS - Denis Sinyakov Ezért aki egy államot akar vezetni, annak legyen világos elképzelése arról, hogy milyen országot, milyen világot akar. Ha ilyennel nem rendelkezik, akkor válasszon más szakmát. Nincs tehát menedzserkormány, nincs vállalatvezető miniszterelnök. A modern politika alapvető tanulsága, hogy egyértelmű vízió nélkül a hatalomgyakorlás értelmetlenné válik. Az is általános tapasztalat, hogy világos cél nélkül az adminisztráció a támadások hatására mind inkább befelé fordul: rátör a paranoia és hamarosan mindenkiben ellenséget lát. Az ellenzékben, a sajtóban, majd a polgárokban is. A valódi kormányzás helyett pedig kezdődik a vég nélküli panaszkodás és az önsajnálat.

Az értékrend nélküli, bizonytalan politikus folyton égnek emelt ujjal kutatja a kedvező széljárást, és meg akar felelni a mindig változó elvárásoknak. De nem tud. A modern társadalmakban ugyanis lehetetlen egyszerre teljesíteni a sokféle érdekcsoport ellentétes kívánságait. A népszerűségét vizslató politikus rossz vezető, és többnyire populista: ha úgy hozza a helyzet halálbüntetésért kardoskodik, eltűri a kisebbségek elleni túlkapásokat, és a hatalom érdekében akár szélsőséges csoportokkal is hajlandó szövetkezni. A gondjaira bízott ország pedig garantáltan nem a jó irányba tart.

Ráadásul nem elegendő, ha egy politikus tudja, hogy mit akar, a hogyannal is tisztában kell lennie. Ehhez a jó vezetőnek rendelkeznie kell a fókuszálás képességével és bátorságával. II. Ramszesz fáraó majdnem hét évtizeden át uralkodott, Luxemburgi Zsigmondnak kereken fél évszázad adatott. A modern politika azonban szigorú ciklusokra tagolódik, ezért ma a politikus négy-öt, legfeljebb nyolc-tíz évre tervezhet. Az idő kevés: aki sokat markol, keveset fog, aki mindent meg akar változtatni, valószínűleg csak káoszt hagy maga után.

Egyedül nem megy. Az a vezető, aki nem hallgat senkire, és mindent maga akar eldönteni, garantáltan hibát hibára fog halmozni. Amikor George Washington a kongresszus előtt tartott évértékelő beszédére készült, elsőként James Madisonnal konzultált. Majd Thomas Jeffersonnal is megvitatta, hogy miről és hogyan kéne beszélnie. Aztán Alexander Hamilton következett: őt arra kérte, hogy rakja össze a beszéd első változatát, amelyet aztán visszaküldött Madisonnak. A jó csapatmunkának ez a klasszikus példája különösen akkor figyelemreméltó, ha tudjuk: Jefferson és Hamilton minden fontos politikai kérdésben ellentétes állásponton volt, és ez a két erős akaratú ember gyűlölte egymást. Az elnök mellett, az ország érdekében azonban képesek voltak kooperálni.

Sok hasonló példával illusztrálhatjuk a megfigyelést, hogy a legjobb vezetők a legjobb tanácsadókkal veszik körül magukat.

Így gondolta Lincoln is. A választás éjszakáján írta össze leendő munkatársainak listáját, és nem habozott ellenfele csapatából is válogatni. Truman elnökről is közismert, hogy tehetséges emberekkel akart együtt dolgozni. Amikor George Marshallt, a hadsereg méltán népszerű, második világháborús vezérkari főnökét jelölte külügyminiszternek, egyik tanácsadója figyelmezette: vigyázzon, mert néhányan majd azt gondolják, hogy Marshall jobb elnök lenne. Truman néhány másodperces gondolkodás után így válaszolt: az igazat megvallva, Marshall lehet, hogy jobb lenne, de most én vagyok az elnök, és a legjobb emberekkel akarok dolgozni. Az eset egyaránt jellemző Truman karakterére és az amerikai politikai kultúrára. Marshallból egyébként jó külügyminiszter lett, növelte főnöke és a kormány tekintélyét. Európa pedig máig hálával emlékezik a kontinens újjáépítését finanszírozó Marshall-tervre.

XIV. Lajos, a Napkirály
A modern politikus nem érthet mindenhez. Ezért számára nélkülözhetetlen a tudatos csapatépítés. Nixon például büszke volt arra, hogy mágnesként vonzza a tehetségeket, és a piacon található legokosabb tanácsadók gyűltek össze a Fehér Házban. Ekkoriban ott dolgozott a majdani elnök, az idősebb George Bush, öt későbbi külügyminiszter (Henry Kissinger, Alexander Haig, George Schultz, James Baker és Lawrence Eagleburger), több későbbi védelmi miniszter (James Schlesinger, Donald Rumsfeld, Caspar Weinberger, Frank Carlucci), a volt alelnök, Dick Cheney, az első színes bőrű vezérkari főnök, Colin Powell, a pénzügyi tárca és a Fed két leendő vezetője, egy tucat majdani kormánytag és szenátor, négy későbbi elnökjelölt. Nixon sokat köszönhetett ennek az agytrösztnek.

Karakter és a meggyőzés hatalma. Lassan ötven éve, 1960-ban jelent meg Richard Neustadt professzor elnöki hatalomról írott könyve. A politológus Truman elnök közeli tanácsadója volt, legfontosabb tézisei személyes megfigyelésein alapultak. Könyve hamarosan az amerikai politikatudomány egyik legismertebb munkájává vált, amelyet az elnökjelöltek azóta is bibliaként olvasnak. Pedig a mű üzenete meglehetősen provokatív: a világ legbefolyásosabb emberének, az amerikai elnöknek jóval kisebb a hatalma, mint gondolnánk. A lényeg Neustadt egyik gyakran idézett története nyomán ragadható meg. 1952-ben Truman az elnöki székben ülve azon tépelődött, vajon mi lesz, amikor utódja, a parancsok teljesítéséhez szokott Eisenhower tábornok belép az elnöki irodába, és kiadja utasításait: "Tegyétek ezt, csináljátok azt!" És nem történik semmi. Majd megismétli a parancsot, ujjaival nyomatékosan dobol az asztalon - és ismét semmi. Truman elképzelte a fegyelmezett katona csalódását, amint rájön, hogy az elnöknek mennyivel kisebb a hatalma, mint egy tábornoknak. Ahogy Truman mondta: "Egész nap itt ülök, és igyekszem meggyőzni az embereket, hogy tegyék azt, amit maguktól, meggyőzés nélkül is, tenniük kéne. Ez az összes hatalom, ami a kezemben van." És ez Neustadt könyvének legfontosabb tanulsága, amelyet a későbbi, Kennedy-, Nixon- vagy Reagan-adminisztrációval kapcsolatos elemzései is alátámasztottak.

A modern vezető számára ezért nélkülözhetetlen a meggyőzés képessége. Az a készség, amelynek segítségével másokat meggyőz, befolyásol, magával ragad. Vagyis a vezető véleményformáló ereje döntő szerepet játszik abban, hogy sikeres lesz vagy sem. Hiába koncentrálódik ugyanis egy elnök kezében elképesztő formális hatalom, tényleges hatóereje valójában csekély. Utasításai nem teljesülnek automatikusan, és ki van szolgáltatva az apparátusnak. Folyamatos kampányra kényszerül: felváltva győzködi saját tanácsadóit, gigantikus méretű adminisztrációját, a kongresszust, a szenátust és a külföldi partnereket. A modern vezetők viszonylagos hatalmukat annak köszönhetik, hogy ők kapják a legnagyobb publicitást. Bármikor a kamerák és a mikrofonok elé állhatnak, elmondhatják véleményüket, megindokolhatják tetteiket. Megszólítják a választókat, formálják, nevelik a közvéleményt, elmagyarázzák politikájukat, és támogatást kérnek hozzá.

Ezen a ponton visszajutottunk oda, ahol elkezdtük: a morálhoz, a belső integritáshoz. A vezető meggyőző ereje ugyanis főleg morális autoritásán múlik. Ettől függ, hogy, hiszünk-e neki, bízunk-e benne. A világ leghatalmasabb embereinek ez a legfontosabb eszköze. Ez a hatalom pedig nem a személyes sármon, a karizmán múlik, hanem döntően a kivívott reputáción, az elért presztízsen.

A magyar miniszterelnökök. De mi a helyzet Magyarországon? Évek óta mindenki azt kérdezi, hogy miért nincsenek jobb vezetőink. 2009-ben tíz honfitársunkból nyolc elégedetlen az ország vezetőivel. Sokféle hiányosságot lehetne felsorolni. A legfontosabbnak mi azt tartjuk, hogy a Nyugatról importált demokrácia szabályait és követelményeit, a morális kritériumok szerepét a magyar politika még nem értette meg. Ez alól talán leginkább Antall József volt a kivétel. Volt tartása, tekintélye, belső integritása. Tudta, hogy mit akar, és az egyetlen szóval elmondható: rendszerváltást. Demokratikus, európai Magyarországot, jogállamot. Antall a rendszerváltásról fortissimóban gondolkodott, és pianóban beszélt. Nem mindig fogalmazott jól és ügyesen, és talán a nyilvánosság kezelése során vétette a legtöbb hibát. Nem kizárt, hogy ha a dualizmus kevésbé mediatizált világában politizál, akkor ma második Deák Ferencként tartanánk számon. Mégis, 16 év távlatából úgy tűnik, hogy teljesítménye fokozatosan felértékelődik, és a jövő történészei sikeresebbnek ítélik majd, mint kortársai.

Utódai, Horn Gyula, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc kétségtelenül számos vezetői képességgel rendelkeztek. A politika jó néhány területén érződött, hogy tehetségesebbek kortársaiknál. Kézben tartották pártjukat, vezető szerepük nehezen volt megkérdőjelezhető, saját közegükben jól és hatékonyan kommunikáltak, képesek voltak szót érteni a választókkal. Mégis, sokoldalú tehetségük ellenére sem váltak klasszikus értelemben vett vezetővé, államférfivá.

Úgy tűnik, egyikük sem értette meg, hogy egy miniszterelnöktől a választók a hétköznapi morálnál többet várnak el. A miniszterelnök legfontosabb fegyvere a személyes hitele, amelynek felépítéséhez sok-sok év kell, elvesztéséhez viszont öt perc is elég. Márpedig a politikusi pálya nem egy ciklusra szól, hanem évtizedekig tart. Ezért minden hazugság, minden, látszólag taktikainak tűnő elvtelenség olyan, mintha tányéraknát helyeznének a lábuk alá. Előbb-utóbb felrobban, és súlyosan gyengíti a meggyőző erőt, végső soron pedig az egész karriert, és a kormányzás sikerét veszélyezteti. A magyar demokrácia friss, a hazai politikai kultúrában még nincs benne, hogy a vezetői szerepre hosszú ideig, tudatosan kell készülni. Politikusaink számára nem magától értetődő, hogy mivel senki sem születik morális zseninek, ezért ezt ugyanúgy meg kell tanulni, mint az adórendszert és az alkotmányjogot.

Horn Gyula egy másik rendszerben nőtt fel. Orbán és Gyurcsány pedig bizonyos értelemben váratlanul lett miniszterelnök, és a tudatos felkészülés elmaradt, vagy nem fejeződött be. Horn, Orbán és Gyurcsány sok nemes szándékot és reményt fogalmazott meg. Az ország mégis azt érezhette, hogy nem az előzetesen megfogalmazott célok felé haladunk, hogy a reálpolitikának nevezett hétköznapokban eltűnnek az elvek, és sokszor leginkább csak a puszta túlélés a tét.

Bajnai Gordon személyében most ismét új miniszterelnökünk van. Talán ő került hatalomra a legváratlanabb módon. Feladata, célja adott, felelőssége még a szokásosnál is nagyobb. Ráadásul kevés ideje van arra, hogy tanuljon elődei hibájából. Befejezésként csak arra hívnánk fel a figyelmét, amit Alan Simpson szenátor mondott, amikor a Harvard Egyetem hallgatóinak bemutatta Ford elnököt: "Ha van integritásod, semmi más nem számít. Ha nincs integritásod, semmi más nem számít."

(Folytatás a következő Hétvégében)

Kapcsolódó cikkek: Szeretőjével menekült apák napja elől az amerikai kormányzó | Rossz mondatok | Gyurcsány Ferenc: A politikai szélhámosok becsapják Magyarországot | Távozz tőlem, Sántán! | Kótya-vetye