A múlt és a jövő között, az idén aktívan tartott Lánchíd a fő csapás, a Múzeumkertből főleg vidékiek és külföldiek igyekeznek gyalogosan átkelni a Dunán. Utóbbiak egyesen a Sikló felé tartanak, hosszan kanyarog a sor a 0 km helyzetjelző emlékkövénél mégis csak honfitársaink állnak meg fényképezkedni. Az EU-ból érkezőknek még aligha esett le, hogy innen épül-szépül tovább Magyarország - mármint tavalytól kezdve. A francia szavak halkabbak a hollandnál, nyilván a Brüsszelből érkezők vették a prezidentális üzenetet - nekünk aztán nem parancsolnak többé, elég, ha küldik a pénzt, meg a turistákat.

A városháza által hűtlenül elhagyott Március 15. téren kiskokárdás itthonmaradt fotózza a tányérnyi trikolort viselő hazalátogatót, előtte a szállodasor, mögötte az emigráció.

Elárvult a Bem tér is, a zácslócskák, csokrocskák előtt vizslakölyök hempereg - érdekes, hogy milyen hasonlatosra sikeredett minden dekoráció az idén kevéssé frekventált történelmi helyszíneken...

A Teleki téren, az LMP aktivistái egyesével ellenőrzik mind a tizenkét, tavaly ültetett fát, majd megállapították, hogy szépen fejlődtek, ha nem is érnek (még) az égig. A piac táplálta lakosság és a más-politika verbuválta szimpatizánsok tekintete, miként a meleg márciusi napsütés - aranyat érhet.

Még azok a viharfelhők is csak virtuálisak, amelyek percekre beárnyékolják az ünnepet a Hősök terén: árpádsávos zászlóért megy a harc gárdajellegűek és a hatóság között, de veszítenek gyorsan a csíkosok, nem is igen érnek rá sokáig vesztegelni, mert már áll a színpad (és nyilván a zászló is) a Deák téri Jobbik nemzetség performanszhoz, háromra mindenkinek oda kell érnie.

A Jókai téren az egyen papírzászlók és a virágszálak a jobb memóriájú járókelőket arra emlékeztetik: itt ünnepelt tavaly az MDF. Amikor még volt.