Az első években autónként kettő, 1977-től három versenyző váltotta egymást. Akkoriban nem a volán mögött, hanem a boksz előtt várakoztak a pilóták, akik rajtjelre rohanhattak a kocsikhoz: a kormány bal oldalára szerelt indítókulcs is segített abban, hogy már beszállás közben kapcsolhassák a motor gyújtását. A Nemzetközi Autómobil-szövetség (FIA) szabálya szerint minden pilótának legkevesebb négy órát kell vezetni, és a FIA azt is előírta, hogy a pálya egyenes szakasza nem lehet hosszabb két kilométernél. Ezért az eredetileg 17,262 kilométeres Le Mans vonalvezetése az évek alatt 13,629 kilométerre rövidült, de több szakasza a hétköznapokon közút.
|
| Minden vezérelhető az R18 e-tron quattro kormányáról |
Itt használtak először elektromos ablaktörlőt (1923) meg tompított fényszórót (1928), és a pezsgőlocsolás (1967) is a maratoni verseny szülötte. Le Mans-specialitás az élen haladó autók oldalán a helyezésének megfelelő számú (1, 2, 3) piros lámpa. A versenyeken többségében benzines autók rajtoltak, de győzött már gázturbinás Rover, Wankel-motoros (forgótárcsás vagy bolygódugattyús) Mazda, 2006-ban pedig először nyert dízel.
Ahogy az utóbbi években, idén is a hibridek a favoritok, és rajtol majd háromhengeres is, a közel száz autóból álló mezőnyt hat kategóriába sorolják. Nem indul a korábbi dízelkirály Peugeot, így az élmezőnyben, vagyis a prototípus kategóriában idén is német–japán csata várható: az Audi Sport Team Joest három, a Toyota és a Porsche két-két hibriddel áll rajthoz. Tavaly az R18 e-tron Audi nyert, és nem csak műszakilag volt topon a csapat, hiszen egyik pilótája, a Tom Kristensen immár kilencedik győzelmét aratta: júliusban a 47. születésnapját ünneplő dán eddig tizenkilencszer állt rajthoz, és csak kétszer nem ért célba, egyébként mindig dobogós volt.
|
Három Audi R18 e-tron quattro hibrid rajtol szombaton
|
Forma–1-es és DTM-pilóták is vezetnek, a márkák között több klasszikus is szerepel: Aston Martin, Ferrari, Chevrolet Corvette, Ligier, Morgan, Nissan és a kevéssé ismert Oreca, valamint Zytek. Az Audi tizenhatodszor indul a Le Mans-i 24 órás versenyen, és annak ellenére, hogy a legfiatalabb márka a mezőnyben, tizenkét győzelmével közelít a családtag, vagyis az ugyancsak VW-konszernhez tartozó és 16 trófeával büszkélkedő Porschéhoz, mely eddig a legeredményesebb a maraton történetében.
Az LM-sorozatba visszatérő stuttgarti sportkocsimárka igazi csodagépet vet be a testvérháborúba: a mindössze 870 kilogrammos 919-es modell kétliteres, négyhengeres motorjának teljesítménye 500 lóerő, az autó hossza 4,6 méter, szélessége 1,9 méter, magassága pedig 1 méter és öt milliméter. Ami azt jelenti, hogy jóval laposabb és 830 kilogrammal könnyebb a tavaly óta gyártott széria 918-as hibrid modelljénél.
A Toyota idei hibridjének rendszerteljesítménye ezer lóerő, a TS30-as négy-kerékhajtású és benzines-elektromos hajtáslánca 25 százalékkal takarékosabb elődjénél. Az idei Audikat harmincezer kilométernyi tesztelés és 1500 órányi fékpadi próba után vetik be.
A futómű kinematikájától a hibridrendszerig, a motortól az aerodinamikán és a különböző elektronikus szabályozókon keresztül a gumiabroncsokig minden szerepel a programban: a feladatokat felosztották három R18 e-tron quattro között, így a teszt végén létrejött az egész csapatnak hasznos és megbízható adatbázis. A szokásosnál komolyabb feladatot kaptak az idei futamra a pilóták és a versenymérnökök: körönként minden R18 e-tron quattro csak 138,7 megajoule energiát használhat fel, ami 3,95 liter dízelüzemanyagnak felel meg.
Rosszul indult a futam
Látványos baleset történt a szerda délutáni szabadedzésen, amikor az 1-es rajtszámú Audi a pálya kerítésének repült. Loic Duval pilótát súlyos sérülésekkel szállították kórházba. Fél órára leállították a tréninget, a kényszerszünetben Wolfgang Ullrich, az Audi csapatfőnöke a bokszban tett nyilatkozatában elmondta, hogy beszélt Duvallal, aki jól van, de még alaposan megvizsgálják a kórházban.
Bosszúból győztest kreálni
A Mercedes 1952-ben győzött, aztán évtizedekre visszavonult a Le Mans-i versenyzéstől, mert az 1955-ös futamon a Lance Macklin vezette Austin-Healey meglökte az Ezüstnyilat, mely a tribünbe repült: az égő autó miatt Pierre Levegh pilótán kívül nyolcvanhárman haltak meg. A verseny folytatódott, és a győzelmet a brit Hawthorn–Bueb páros Jaguárral szerezte meg. A tragédia hatására Svájcban azonnal betiltottak mindenféle autóversenyzést, és bár volt próbálkozás ennek feloldására, a legutóbbi népszavazáson is megerősítették, hogy a sportág továbbra is száműzve van az országból.
Bosszúból született a GT40-es autólegenda, miután az ifjabb Henry Ford többszöri próbálkozás után sem tudta megszerezni a Ferrarit, megépítette saját sportkocsiját, az olaszok legyőzőjét. A GT40-es modellel először sikerült ötezernél több kilométert hajtani 24 óra alatt.
1967-ben a Gurney–Foyt páros 218,038 km/órás átlagsebességgel száguldott, és 5232,9 kilométeres teljesítménnyel győzött. A GT40-eshez fűződnek minden idők legszorosabb dobogós eredményei, sőt hármasbefutója: 1966-ban a Chris Amon–Bruce McLaren páros húszméteres előnnyel ért célba az ugyancsak Ford GT40-essel versenyző Miles–Hulme páros előtt. 1969-ben az Ickx–Oliver páros százhúsz méteres előnnyel lett első, ez a futam ihlette a La Ronda Infernale (Pokoli kör) című filmet. A győztes pezsgőlocsolásából is a GT40-es győzelme után lett hagyomány. (B. J.)
