"A szegregációs törekvések alapvető oka (...) nem a rasszista előítéletekben (...) keresendő. A cigányellenes indulatok kétségkívül léteznek, kétségkívül erősödnek. Ám a 'rasszizmust' döntően kívülről vitték-viszik be a rendszerbe. Anélkül, hogy bármily értelemben közös nevezőre akarnám hozni őket, a szélsőjobb megbélyegzésén túl, ezen a ponton kénytelen vagyok megnevezni azt a szellemileg, politikailag meghatározó pozícióban lévő felfogást (hívjuk az egyszerűség kedvéért balliberálisnak), amelynek a hangadói minden hasonló konfliktust a rasszizmus-antirasszizmus tengelyen akarnak lokalizálni. Ebben az egydimenziós, ezért torzító értelmezési tartományban a cigányság és a ťtöbbségi társadalomŤ adott csoportjai közti mind drámaibb konfliktust, valamint annak feloldását. Ugyanis félrevezető pusztán a bűnös előítéletekre, illetve azok megbélyegzésére, továbbá az ellenük folytatott aufklérista küzdelemre leegyszerűsíteni" - írja Debreczeni József a Fejek a homokban (Hétvége, január 12.) című cikkében.

Kénytelen vagyok visszautasítani D. J. ezen állítását, mivel régóta foglalkozom az előítéletekkel és a rasszizmussal. Azt hiszem, ma a témával foglalkozó egyetlen komoly kutató - tartozzék akár a "balliberális", akár más politikai táborhoz - nem gondolhatja azt, hogy a szegregáció alapvető oka a rasszista előítéletekben rejlik. Szó sincs arról, hogy a cigányság és a "többségi társadalom" közötti konfliktusokat a "rasszizmus-antirasszizmus" tengelyen akarnák lokalizálni. Éppen ellenkezőleg, az előítéletekkel foglalkozó szociológusok és szociálpszichológusok pontosan tisztában vannak azzal, hogy milyen szerepet játszanak e konfliktusokban a társadalmi egyenlőtlenségek és feszültségek, amelyek időnként kirobbanó indulatokhoz és drámai helyzetekhez vezetnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a konfliktusok keletkezésében és eszkalálódásában a rasszista előítéletek meglétének és hatásának vizsgálatát mellőzni lehetne. Igenis van mindennapi rasszizmus, a kedélyesen előadott "cigányviccektől" kezdve a rendőrségi fogdákban történő verésekig, és intézményes rasszizmus, amely az oktatásban, az egészségügyben, a munkaerőpiacon és a társadalmi élet más területein nyilvánul meg, igen gyakran csak rejtett, a nyilvánosság előtt tagadott formában. A rasszizmust nem "kívülről viszik be" - ahogy Debreczeni állítja - a rendszerbe (kik?), hanem a rendszer integráns részét alkotja az. A rasszizmus nem feltétlenül gonosz szándékú vagy eleve "rasszistának született" emberek műve, hanem olyan szociálpszichológiai attitűd, amely egyszersmind társadalmi tény, és amely a "többségi társadalom" tagjainak a kisebbséghez való viszonyát nagymértékben befolyásolja. Pusztán "aufklérizmussal" valóban nem lehet az előítéletek ellen harcolni, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell felfigyelnünk minden olyan megnyilvánulásra, amely nyílt rasszizmust hirdet, vagy rejtett rasszizmust sugall.

Debreczeni "a töprengő értelmiségi" álarca mögé bújva, voltaképpen megerősíti a rasszista előítéletek alapjául szolgáló legközönségesebb sztereotípiákat. Cikke végén a Magyar Gárda és a Jobbik látványos térnyerésének apokaliptikus vízióját festi fel, jelezve azt, hogy a Gárda táptalaját a "romaügy" megoldatlansága képezi. Elveti az "antirasszista aktivizmust", amely szerinte csak növeli a bajt. Természetesen senki sem állította, hogy az ilyenfajta aktivizmus elegendő lenne a Gárda és ideológiájának legyőzéséhez, de az általa hirdetett defetizmus még inkább növelné a bajt, és végső soron a Gárda igazolásául szolgálna. Arról nem is szólva, hogy az árpádsávos zászlók alatt, és a nyilas egyenruhára emlékeztető maskarában vonuló gárdisták számára a "romaügy" pusztán ürügy, amelyet szimpatizánsok toborzására és mobilizálására, valamint saját "nemzeti öntudatuk" erősítésére próbálnak felhasználni.

Erős Ferenc

szociálpszichológus