A büntetés-végrehajtás (BV), kerülendő a nagy médiafelhajtást, hivatalosan nem közölte pontosan, hogy Ambrus Attila mikor lépheti át a fegyintézet kapuját, „szabadítása” így nulla és 24 óra között bármikor megtörténhet. A BV gyakorlatából kiindulva azonban a legvalószínűbb az, hogy hajnali négy-öt óra körül távozhat majd a fegyintézetből.

Ambrus volt a ’90-es évek legismertebb és egyben a leghírhedtebb rablója, akiről, nem kis részben a bulvársajtónak köszönhetően, egyfajta modern Robin Hood-kép alakult ki, pedig nem volt az. Nem osztotta szét a rabolt milliókat a szegények között. Lakásra, luxusnyaralásokra, szórakozásra és nőkre költötte a fegyverrel szerzett százmilliókat.

Az Erdélyből áttelepült Ambrus első rablását 1993. január 22-én követe el, 548 ezer forintot zsákmányolt a XI. kerületi Villányi úti postáról. Azt még 25 rablás követte, melyeket kisebb részben egyedül hajtott végre, a többségét társakkal, Antal Károllyal, Kovács Péterrel, valamint Orbán Gáborral. A whiskys rabló nevet azért ragasztotta rá a média, mert minden rablása előtt ivott egy whiskyt a kiszemelt pénzintézet közelében lévő valamelyik kocsmában.

Mindig alapos terepszemlét tartott, és közben azt is felmérte, hogy riasztás esetén az adott bankfiókhoz, postahivatalhoz mennyi idő alatt érhetnek ki a rendőrök. Minden alkalommal elváltoztatta a külsejét, mindig másnak maszkírozta magát. Egyszer a BRFK rablási osztályvezetőjének, Varjú Lajosnak a hasonmásaként rabolt, csak azért, hogy bosszantsa az őt üldöző rendőrtisztet. Ám még az utolsó, a 29. – 50,7 millió forint zsákmányt hozó – rablásakor is sikerült úgy elváltoztatnia a külsejét, hogy senki ne ismerje fel. A bank biztonsági kameráinak tanúsága szerint több mint másfél órát ült az Üllői úti OTP-fiók ügyfélterében, a rablásra legalkalmasabb pillanatra várva, de senki nem fogott gyanút, nem ismerték fel.

A whiskysnek két korszaka volt. 1999. január 15-én több mint 18 millió forintot raboltak Orbán Gáborral a II. kerületben a Frankel Leó utcai OTP-ből. Ez alkalommal azonban az egyik szemtanú, aki látta a menekülő támadókat, nem a 107-et hívta, hanem egyik rendőrbarátja mobilját.  Bár a rendőrség hivatalosan soha nem ismerte el, de nem is nagyon tagadta, ha nincs ez a „közvetlen hívás”, nagy valószínűséggel azt a rablást is megússzák. Így viszont a járőrök a „vártnál” hamarabb érkeztek meg, és üldözőbe vették a gyalog menekülő rablókat.

Orbánt a Duna-parton fogták el, Ambrust pedig késő délután a magyar–román határon, amikor kilépésre jelentkezett.

Fél évvel később, július 10-én reggel kilenc és fél tíz között Ambrus Attila őrei figyelmetlenségét kihasználva, a reggeli sétán átmászott a Gyorskocsi utcai fegyintézet sétálóudvarát körbefogó négy méter magas kerítésen, majd betört az egyik harmadik emeleti irodába (ahol az elfogása óta többször kihallgatták), az ott lévő elektromos hosszabbítókból és függönyökből „kötelet fonva”  leereszkedett az épület Fő utcai utcafrontján az első emeletig. Körülbelül 4,5 méter magasból leugrott, majd elsietett. Miután őrei mindezt csak jó másfél órával később észlelték, esély sem volt gyors elfogására. Még három rablást követett el, mire az egyik tetthelyen felejtett telefonkártyája segítségével a rendőrségnek sikerült azonosítani azt a férfit, K. Domokost, aki rendszeresen élelmet vitt a rejtekhelyére, majd rajta keresztül beazonosítani azt a zuglói házat, ahol az utolsó rablásakor súlyosan megsérült whiskys meghúzta magát.

Második elfogása után már esélye sem volt a szökésre. Amikor 2008 őszén Sátoraljaújhelyen, az ország egyik legszigorúbban őrzött fegyintézetében beszélgettünk, azt mondta: nem iszik több whiskyt, józan életet akar élni, mert nem szeretné megkísérteni az ördögöt.