Zagubica fölött
A valaha itt álló munkatábornak, ahonnan 1944-ben élete utolsó útjára indult a harmincöt éves Radnóti Miklós, ma nincsen nyoma már. A halálra ítéltek deszkapriccsének helyén végleg páfrányok vertek tanyát, a fák pedig mintha sorfalat állnának itt, s többé nem akarnának maguk közé engedni senkit. Lager Heidenaut - ahol a Hetedik ecloga és a Levél a hitveshez című versek születtek - eltüntette már az enyészet, csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését.
A Radnóti-versekben megörökített láger s a többi, mintegy tucatnyi munkatábor a kelet-szerbiai Bor városát a Zagubica nevű hegyi faluval összekötő, csaknem ötven kilométer hosszú, kanyargós, töredezett út mentén épült a második világháború éveiben. Több mint ötvenezer embert hurcoltak erre a vidékre kényszermunkára, főleg szerb, magyar, francia, olasz és lengyel politikai foglyokat és munkaszolgálatosokat.
Az emberek egy része ércet bányászott a rézben, aranyban, ezüstben és szelénben gazdag tárnákban és külszíni fejtéseken, mások pedig - így a magyarok is - vasutat építettek a kitermelt anyag elszállítására. A Lager Berlin nevű központi gyűjtőtábor - ahonnan az embereket a különböző munkatáborokba szállították - Bor közvetlen határában, egy temető mellett épült. Ma már nem látszik belőle semmi - 1944-es felszabadítása után fölgyújtották. A helyén házak épültek. Azt, hogy volt, emlékoszlop jelzi, nem messze az egykori barakkoktól.
A visszaemlékezések szerint a munkaszolgálatosok embertelen körülmények között éltek: egy-egy barakkban több százan zsúfolódtak össze, tisztálkodási lehetőségük nem volt, megfelelő élelmet nem kaptak. A bori lágerkomplexum vezetése a szovjet front közeledésének hírére, 1944 őszén döntött a táborok kiürítéséről. A magyar munkaszolgálatosokat kivezényelték a Lager Heidenauból, s a Lager Berlinben gyűjtötték őket össze - innét indultak gyalog Magyarország felé.
Ha Borból nekivágunk a Zagubica felé vezető hegyi útnak - amelyet többször megtett Radnóti Miklós is -, akkor nyaralók, villák és panziók között haladhatunk a hegytető felé. Ez a vidék ma üdülőövezet - igaz, az épületek többsége szegényes, az úttest kátyús, az erdő szemetes. A városhoz közeli völgyben egy szép, tiszta vizű tó tükre csillog, partján terepszínű ruhába öltözött pecások vetik ki újra meg újra a horgaikat.
A tótól nem messze egy régen elhagyott műugró medencét találunk, az alját fölverte a gaz, a falain pedig cirill és latin betűs firkálmányok: nyugati cigarettamárkák között szerb királyi címer. Ha megteszünk további harminc kilométert Zagubica felé, és az út mentén jobbra egy elhagyott, pusztuló házat találunk, amelynek kerítése mellett egy "banja luka" feliratú közkút vize csordogál, akkor álljunk meg, s nézzünk le a házzal szemközti völgyre. A visszaemlékezések szerint ott állt az említett Lager Heidenau, a magyar irodalom - és a magyar történelem - egyik tragikus helyszíne. Egyelőre nem utal erre semmi jel: az első emléktáblát a költő születésének századik évfordulóján, idén május ötödikén tervezik elhelyezni.
Habár Lager Heidenau egykori helyén egyelőre nem, de Bor városában állítottak már emléket Radnóti Miklósnak. A költő bori tartózkodásának körülményeit ismerve kissé morbid ugyan, de a helyi egészségház előtt áll a költő egész alakos bronzszobra, Varga Imre szobrászművész alkotása. Pár évvel ezelőtt fémtolvajok ellopták, de az alkotást az eredeti öntőformában újra kiöntötték, s a magyar kormány támogatásával 2004-ben fölállították.
Körülötte kis terecske van fákkal és padokkal, ahol helybéliek süttetik az arcukat a napon. Nem messze innét buszmegállók sorakoznak, ahol huszonéves szerb fiataloktól kérdezem angolul, hogy ismerik-e Radnóti nevét. Hümmögnek, s néznek egymásra tanácstalanul, majd amikor elárulom nekik, hogy a szobrától alig száz méterre vagyunk, nevetve kiáltanak föl. Tudják, kiről van szó, "egy magyar költő, aki itt raboskodott", mondják, csak a neve nem ugrott be nekik. Megkérdezem tőlük azt is, hogy a Zagubica felé vezető úton szerintük miért nincs egyetlen emléktábla sem az egykori munkatáborok helyén, mire azt válaszolják, hogy "a szerb kormány szegény, nincsen rá pénze".
Az állami tulajdonban lévő Bori Bányászati és Fémkohászati Kombinát évek óta húzódó válsága hatással van az egész város életére. A cég fénykorában több mint 17 ezer embernek adott munkát, ma alig kétezernek, és a csaknem hatvanezer lakost számláló Borban ez súlyos problémát jelent. Mivel más jelentősebb munkáltató nincs, a munkanélküliség óriási, a szegénység és a nyomor pedig szemmel látható. Az év egyik felét Borban töltő, eredetileg kecskeméti származású Németh István - akinek a városban kisvállalkozása van - azt mondja: még neki sem sikerült rájönnie, hogy itt miből élnek az emberek, pedig elég sok időt tölt közöttük.
Valahogy megtalálják a módját a túlélésnek, igaz, ennek ellenére - teszi hozzá - kevesebbet panaszkodnak, mint a magyarok. Szerinte a szerb társadalomban családiasabb, szorosabb, melegebb viszonyt ápolnak egymással az emberek, mint Magyarországon, s talán az összefogás ereje az - vélekedik -, ami átsegíti őket a súlyos nehézségeken.
S valóban, bárkivel is találkozunk Borban, barátságosak, kedvesek és segítőkészek velünk az emberek. A helyi múzeumban - ahol a bori munkatáborokból is őriznek tárgyi emlékeket, valamint fotókat - Vukasin Jovic restaurátor megörül jöttünknek. Mivel szerbül nem tudunk szót érteni vele, angolul pedig nem beszél, franciára váltunk, mire Jovic elárulja: számára ez a közvetítő nyelv a lehető legjobb megoldás, mert - mint mondja - Radnóti tudott franciául, ő pedig nagy tisztelőjeként régebben még arra is vette a fáradságot, hogy utánanézzen, hol lakott Párizsban.
S hogy mi ragadta meg a magyar költőben? Erre Jovic csak annyit mond: olyan nehéz élete és nehéz halála volt, hogy az a legkevesebb, ha emlékezünk rá. Majd egy vitrinhez vezet, ahol egy pár facipőt őriznek. A klumpát munkaszolgálatosok készítették. Aztán mutat egy lámpát is, amely egykor a Lager Berlinben világított. Sok minden más nem maradt azokból az időkből, magyarázza, mert a táborokat sietősen kiűrítő németek a legtöbb iratot, tárgyat és felszerelést megsemmisítették.
Elmengyünk a helyi könyvtárba, ahol bemutatkozásunk után Dragan Stojmenovic könyvtáros boldogan felmutat egy magyar nyelvű kötetet. Címe: Bori notesz. A harminchárom éves fiatalember olyan elégedetten mutatja nekünk, mintha ő írta volna.
Borban nagy hagyománya van Radnótinak, mondja Dragan, ezért nagyon fontos, hogy őrizzük az emlékét. A maga módján ő is hozzájárul ehhez: kitalálta, hogy fotókiállítást rendez a bori Radnóti-szobornál készült fényképekből. A szobornál ugyanis több ismert szerb költő lefotóztatta már magát az elmúlt években. Volt olyan, aki a lábához kuporodott, mások csak álldogáltak mellette, de akadt olyan is, aki egyszerű, emberi mozdulattal átölelte: mint költő a költőt - és szerb a magyart.
