Halálszerész
Az eredetileg két évvel elébb Bonnban németül megjelent könyv szerzője Dieter Schlesak erdélyi szász származék, aki persze, Németoszágban él már. A fordítás a Heidelbergben, Csíkszeredán és Budapesten egyként honos Hajdú Farkas-Zoltán munkája. Az előszót e lap tudósítója, Tibori Szabó Zoltán írta, aki az elmúlt évtizedben az erdélyi zsidóság históriájának elismert, tudós kutatója lett. A könyvben fölhasznált versezeteket Kovács András Ferenc fordította és ugyanő bocsátott gyűjteményéből képeslapokat is a kötethez. A kolozsvári zsidóság krónikásának, Lőwy Dánielnek a neve is föl-fölbukkan a könyv lapjain.
A jó erdélyiek mind összefogtak, hogy megörökítsék egy borzalmas erdélyi emlékét - örök tanúságul.
A könyv "főhőse" az 1907-ben az erdélyi Szerdahelyen született Viktor Capesius Nagyszebenben és Segesváron végezte iskoláit, ez utóbbi helyen érettségizett 1925-ben, majd Kolozsváron szerzett gyógyszerész diplomát. Ezután Bécsben tanult, hogy végül a Bayer Werke Leverkusen, illetve az IG Farben német gyógyszergyárak ügynökeként járja a korabeli Románia patikáit. Segesvár főterén, a mai Hermann Oberth téren volt a saját gyógyszertára. Közben családot alapított, egy bécsi félzsidó nőtt vett feleségül, három szép gyermekük született.
1941-ben behívták a román hadseregbe, majd a Waffen SS-be vezényelték át. (A román hadseregben szolgáló erdélyi szászságot teljes egészében "átigazolta" a német hadigépezet.)
Capesius eztán a náci birodalom központi egészségügyi elosztójának varsói központjába került, majd onnan Auschwitzba. Itt lett a helyi gyógyszertár vezetője.
Az auschwitzi patikus.
A tábor egyik legkegyetlenebb gyilkosa, ha tételezhető itt egyáltalán bárminemű fokozás.
Személyesen és nagy kedvvel vett részt a szelektálásban, saját kezűleg szórta be nemegyszer a Cyklon B vegyszerét a gázkamrák nyílásán, és ha volt rá érkezése, gázálarcot öltött, és kedvtelve nézte végig az áldozatok szörnyű és hosszas kínhalálát.
Őhozzá kerültek az áldozatok fejéből gyakran húscafatokkal együtt kitépett aranyfogak.
Néha párban Mengelével, gyakorta egymaga, személyesen végezte a hírhedt rámpán a szelektálásokat. A beérkező magyarországi zsidókkal magyarul érintkezett, közülük százával szólította meg nevén egykori földijeit, ismerőseit, kuncsaftjait és kollégáit.
Nem gyűlölte ő sem a zsidókat, sem a magyarokat, sem semmiféle más nációt. Ellenkezőleg tárgyalásán maga is hangsúlyozta, hogy ő soknemzetiségű világban cseperedett fel, amelyben a román, német, magyar, jiddis, vagy cigány nyelv egyként természetes volt.
Capesius nem gyűlöletből ölt. Hanem egyrészt és mindenekelőtt anyagi haszonlesésből. Mint a legtöbb náci és nyilas, közönséges rablógyilkos volt ő is, vagy inkább hullarabló. Másrészt pedig a kiskorától belénevelt német fegyelem, a felsőség föltétlen tisztelete, a német állam iránti hódolat teli rajongás volt az, ami vezérelte őt.
A Bukarestben germanisztikát végzett, majd szerkesztőként ténykedő szerző maga is Segesváron született. Csak harmincöt éves korában hagyta el Romániát. Kisgyermekként élte végig az erdélyi szászok egy részének elvadulását, a háborút, az azt követő megtorlásokat, a szász nők tízezreinek deportálását. Majd már felnőtt fejjel a szászság eltűnését.
Az író, költő, dokumentarista Schlesák e könyvből is érezhetőn együgyű ember; a szászság és Erdély tragikus sorsa foglalkoztatja évtizedek óta. Számára Victor Capesius nem leporolt dokumentumokból életre keltett történelmi figura, hanem felmenőinek, szüleinek, rokonainak, barátainak személyes ismerőse, szomszédja, barátja, polgártársa volt, akit 1978-ban ő maga, Schlesak is felkeresett és roppant alapossággal kikérdezett Németországban. És nem csupán őt: tucatnyi túlélő, tanú, orvos, egykori katona, őr, gyilkos és áldozat beszélt Schlesáknak, aki mindent följegyzett, és most az olvasó elé tett, szomorúan, mert tárgyilagosan.
Schlesák szembenézett e könyvben azzal a ténnyel is, hogy Auschwitz tömeggyilkosainak jelentős része nem a német birodalom elvakult katonáiból került ki, hanem a messzi Erdély csudás hegyei közül érkezett.
Schlesak édesanyjának legkedvesebb testvérét a Buchenvaldban föllázadt rabok ölték meg, mint egyik legkegyetlenebb őrüket.
A szadista tömeggyilkosok emberből lettek, emberek voltak egyszer. Sőt, bizonyos értelemben azok is maradtak. Capesius, miután letette a munkát, vendégségbe járt, vadászott, zenét hallgatott, olvasott, karácsonyozott, és természetesen templomba járt.
Gyónni nem gyónt, legalábbis pap fülébe nem, mert hisz lutheránus volt, mint derék ősei, akik nyolcszáz éve koptatták a hatalmas erődtemplomok kövezetét és padjait. De ha katolikus lett volna, akkor se lett volna mit meggyónnia: a "fajidegen", a "beteg test", az "idegenszívű", a "marslakó", az "alkalmazkodásra képtelen etnikum" elpusztítása Istennek tetsző cselekedet.
Sok mindenről esik szó ebben a furcsa könyvben: elénk tárul Auschwitz egésze; a nagyüzemi ölés, az orvosi kísérletezés, az auschwitzi ellenállás, amely igenis létezett, a sok zsidó és nem zsidó orvos, aki hökkentő könnyedséggel vált tömeggyilkosokká, a tábori kupleráj, a kultúrélet, a kezdet és a vég.
(Elgondolkodik a mai magyar olvasó: miért van az, hogy minden ordas eszme zászlóvivői közt az első sorban vannak orvosok? Miért, hogy az embergyógyításra hivatottak közül oly sokan és oly könnyeden tudnak az embernek ölésére átállani?)
Most is bizonyosodik: Auschwitz nem zárvány volt, nem különös képződmény, nem pár örült csinálmánya, nem valami véletlen kisiklás, nem: Auschwitzhoz út vezetett, nem is egy út és nem is egyenes; évek, évtizedek alatt megtett utak voltak ezek, amelyeken nemcsak a németség masírozott végig.
Nincs kollektív bűnösség - vallja a szerző. - De van kollektív felelősség.
Az emberek tíz- és tízezreit megmentő Carl Lutzot, vagy Kastner Rudolfot, vagy Raoul Wallenberget elérte megérdemelt sorsa; az egyiket kitagadta hazája, a másikba golyó röpült, a harmadik a Gulágon pusztult el, ki tudja hogyan s mikor.
Ezen igazságos, magasztos emberi világban elvárható sors jutott az öregek, asszonyok, gyermekek, csecsemők ezreit és tízezreit jobbadán saját kézzel, felfoghatatlan kegyetlenséggel és szenvtelenséggel mészároló szász patikusnak is: saját néven, büszke nyugatnémet állampolgárként, szép vagyonra téve szert, szerető család által övezve halt meg ágyban, párnák között nyolcvan év felett.
