44.
Fareed Zakaria sztárpublicista kevésnek nevezi, hogy az örökség pozitív része kimerül Dick Cheney, az alelnöki hivatal határait a végletekig tágító Bush-dublőr fordulatában: "megmentett minket a terrortól". (Ami, ha csomót keresünk a kákán, amúgy is csak 2001. szeptember 12-től igaz.) Valóban, búcsúbeszédében Bush sem igen védte például gazdaságpolitikáját, pedig ma e téma iránt érdeklődnek éppenséggel a leginkább az amerikaiak. Nincs is sok védenivaló rajta. Az Egyesült Államok 1945 óta nem veszített annyi állást, mint tavaly, a munkanélküliek hadserege népesebb, mint Magyarország teljes lakossága (és tovább bővül), az államadósság a GDP 81, a költségvetési hiány a 8,3 százalékán áll. Joaquín Almunia, az EU pénzügyi biztosa már ez utóbbi felétől is ideges szokott lenni. Összehasonlításképp: a Clinton-éra utolsó éveiben az amerikai büdzsé egyenlege - Harry Truman óta példátlanul - szufficitet mutatott.
A helyzet reménytelen, de nem komoly. Peter Orszag, a Fehér Ház költségvetési irodájának új igazgatója a büdzsét fenntarthatatlannak nevezi, ám Barack Obamának egyvalami azért nagy szolgálatot tesz. A keynesi alapokhoz, a roosevelti New Dealhez való visszatérés igénye a közelmúlthoz képest páratlanul széles körben elfogadottá vált. Fűteni kell a gazdaságot, repkednek a százmilliárdok, a rémkép a defláció, a lefelé húzó árspirál. Nagyobb piaci felügyeletre van szükség. Amikor Alan Greenspan volt Fed-elnök, a Mester októberben önkritikát gyakorolt a kongresszus előtt, az egész neokonzervatív kórust leintette ezzel. Paul Krugman Nobel-díja - és ennek nyomán tovább nőtt médianépszerűsége, intellektuális befolyásoló képessége - a hab a tortán. (Bernie Madoff, az 50 milliárd dollárt eltapsoló pilótajátékos és a körülötte tehetetlenkedő értékpapír-piaci felügyelet tragikomikus manhattani kabarésorozata viszont már egyszerűen dramaturgiai túlzás. A következő színházi évadból kéretik is kiírni.)
A gazdaságélénkítő csomag kapcsán most a 825 milliárd dollár a legutolsó szám, és jut belőle az alaszkai (igen, az alaszkai) utaktól a texasi szélkerekekig. Obama célja már hárommillió állás teremtése, illetve megtartása elnöksége első két éve alatt. Csaknem mindenki adókedvezményt kaphat. És megnyílik az őszi pénzügyi mentőcsomag második fele is, benne legalább 40 milliárddal a bajba jutott háztulajdonosoknak. Kell-e ennél megnyerőbb gazdaságpolitika? Egy vasárnap közölt felmérés szerint Obama hivatalba lépésével kapcsolatban az elmúlt évtizedekben példátlanul nagy tömeg, a válaszadók 79 százaléka bizakodó, 17 százalék szerint egy, 38 százaléka szerint két év alatt, 18 további százalék szerint pedig elnöksége második felében rendbe tudja tenni a gazdaságot.
A kül-, és biztonságpolitikában viszont a neokonzervatívok még utóvédharcokat folytatnak, és "segíteni kell nekik megkeresni a kijáratot". Thomas A. Schweichtől szokatlanul éles szavak ezek ahhoz képest, hogy a Bush-kormányzatban helyettes államtitkár volt. Úgy véli: a Pentagonban ott ülnek még Dick Cheney és Donald Rumsfeld "haverjai", a "kövületek", "akiknek egyetlen küldetésük, hogy növeljék a Pentagon hatalmát". Tőlük meg kell szabadulni, a "puha hatalom" jegyében a forrásokat a külügy és az igazságügy, valamint a USAID (az USA nemzetközi fejlesztési ügynöksége) javára kell átcsoportosítani - állítja Schweich. Az "okos hatalmat", az ideológia helyett a diplomácia vezérelte külpolitikát, a külügy megerősítését, Amerika tekintélyének a világban való helyreállítását szorgalmazta szenátusi meghallgatásán Hillary Clinton, a leendő külügyminiszter is. Ma még korai megmondani, hogyan alakul pontosan Obama Európa-, Oroszország-, vagy éppen Közel-Kelet-politikája. A kampányígéretek adhatnak némi támpontot, de választási szólamokra építve bölcs ember nem viszi tőzsdére a pénzét. Arról nem beszélve: csaknem két évvel ezelőtt, amikor az új elnök bejelentette, hogy indul a Fehér Házért, még más világ járta. A Fatah és a Hamasz a hatalommegosztásról egyeztetett, Oroszország nem háborúzott a szomszédaival, a General Motors és a Chrysler pedig autók értékesítéséből élt.
Nagyban függ majd a követendő külpolitika a felső-középvezetők személyétől, és attól, mennyiben hallgatnak majd rájuk. Clinton, a Pentagon élén maradt Robert Gates, illetve James L. Jones, az új nemzetbiztonsági tanácsadó belharcain is sok múlhat. Az ilyesfajta csatározások kezelésében Bush normán alul teljesített. Bob Woodward, akit a Watergate-botrány cikksorozata a The Washington Post városi rovatától már igen fiatalon a világhír felé röpített, valahogyan most is több első kézből származó információhoz jut, mint az amerikai sajtó jelentős része együttvéve. Négy könyve, összesen 1727 oldal munka alapján a minap tízpontos házi feladatot adott Obamának Bush mulasztásai alapján. Nem szabad például olyannyira kerülnie a belső konfliktusokat, mint az előző elnök, aki angolosan távozott, amikor 2002 őszén Rumsfeld szabályosan elkapta Condoleezza Rice keze elől az iraki háború tervét részletező diákat, mondván: "Nem lesz rájuk szüksége." Meg kell akadályoznia, hogy a csatározások a háttérben, a hátba szúrásig menően folyjanak le. Woodward példának hozza fel Cheney és Colin Powell végletes ellentétét, megemlítve azt is: Powell "a Gestapo-iroda"-ként emlegette magánbeszélgetésekben a Pentagon neokonzervatív politikai agytrösztjét, amelyet Douglas Feith államtitkár vezetett. (Ami Feith zsidósága miatt nem éppen ízléses, de ezt nem tekintve is hátborzongató.) És így tovább. Woodward a mélybe ásva apróságokon mutatja meg, hogy az iraki háború és a neokonzervatív stratégia nem "félrecsúszott", hanem - élén a Bush vezette Fehér Házzal - éppenséggel a kormányzati modell működött végletesen hibásan.
Obama most 16 hónapon belül akarja kivonni Irakból a csapatokat (miközben a fő és releváns hadszíntérnek tartott Afganisztánban erősít), és a megkérdezett amerikaiak 61 százaléka szerint ez sikerül is neki, legalábbis 24 hónapon belül. A sors fintora: miközben bőven négyezer felett jár az Irakban meghalt amerikai katonák száma, 2004 óta nem tudták olyan könnyen feltölteni a négy haderőnem (szárazföldi hadsereg, tengerészgyalogság, légierő és haditengerészet, benne az aktív állomány és tartalékosok, valamint a hadsereg és a légierő nemzeti gárdája) toborzási létszámkeretét, mint tavaly. A nehéz időkben a sereg biztos állást jelent.
A "terror elleni háború", e felpuhított fogalom visszásságai kapcsán az elitsajtó szinte cséphadaróként működött. A Bush-kormányzat egy korábbi magas rangú illetékese a minap újabb guantánamói fogoly kínzását ismerte be, részben magyarázatként, hogy miért nem emeltek vádat az amúgy veszélyesnek tartott, a szeptember 11-i terrortámadásokkal összefüggésbe hozott szaúdi férfi ellen. "Ez Bush groteszk örökségének igazi természete: jogsértés és kínzás egy törvényen kívüli börtönben, ahol emberek százait tartják évek óta fogva valódi bizonyíték vagy vádemelés nélkül; sokuk semmit sem csinált.
Eközben valóban veszélyes emberekkel olyan rosszul bántak, hogy meglehet: nem lehet őket elszámoltatni a törvény előtt... Lehangoló, hogy egy igazságügyminiszter-jelöltnek (Eric Holdernek a szenátusi meghallgatásán) azt kelljen mondania, hogy tiszteletben tartja a törvényt, de ilyen a Bush-örökség... A siker érdekében Obama Fehér Házának, az igazságügy-minisztériumnak és a Pentagonnak helyre kell tudnia állítania a deprimált jogi ügyosztályokat, ahol a hivatásosokat republikánus pártkatonákkal cserélték fel, akiknek küldetése az volt: tekerjenek egyet a jogon, hogy igazolják uraik döntéseit" - írja vezércikkében a The New York Times, amely szerint nem kevesebbről van szó, mint az ország tekintélyének helyreállításáról, sőt az amerikaiak önmagukba és kormányukba vetett bizalmának visszaszerzéséről. Az elnöki átadás-átvétel apropóját kihasználó Human Rights Watch idei fő célpontja nem valamely "latorállam" vagy Zimbabwe, hanem az Egyesült Államok.
Christian Brose, Condoleezza Rice volt beszédírója viszont a Foreign Policy folyóirat hasábjain azt az állítást teszi: Bush második elnöki terminusa és Obama elnöksége között több folytonosság lehet a külpolitikában, mint Bush két ciklusa között. Brose szerint az Obama-kampány valójában az első Bush-évek karikaturisztikus bírálatára épülő, két éven át tartó népszavazás volt, "mintha a második négy év meg sem történt volna".
A Texasba visszatérő előző elnökkel kapcsolatban szinte mindenki pozitív benyomásokat őriz, aki az utóbbi időben személyesen találkozhatott vele. Ezt jó hallani, de valójában vajmi keveset számít, már Cheney-t is csak viccből szokták feltenni a gonosz tengelyére. Jimmy Carter iskolapéldája ugyan a becsületes, istenfélő embernek, de 1981-ben Bushsal azonos "népszerűségi" mutatóval távozott a Fehér Házból; történelmileg ezt csak Nixon és Truman múlta alul. Bill Clinton viszont, akinek csak azt lehetett elhinni, amit az ember saját szemével is látott, ma kifejezetten sikeres elnökként él az amerikaiak emlékezetében. A költségvetési többlet - az elnök egykori vádlóját, Kenneth Starr különleges ügyészt nem számítva - a republikánusok szemében is többet nyom a latban, mint a pásztorórák az Ovális Irodában.
Ami Bush intellektuális képességeit illeti, ezeket a John F. Kennedy óta az első északi demokrata elnök Obamáéival összehasonlítani annyira magas labda, hogy nem illik lecsapni. A sajtó, amikor nem bírálta, akkor nevetett rajta, és lassan már hiányolja a "bushizmusokat", mint: "félre-alulbecsültek". A fehér házi médiahadtestnek fel kell gyűrnie az ingujját: egy szóban és írásban is kifejezetten jól fogalmazó elnökkel lesz dolga. Obama a "Remény" és az "Igen, képesek vagyunk rá!" hívószavakra építette a kampányát. Figyelemre méltó viszont a The New York Times Magazine észrevétele: elnökök sorozata (így a mostani is) azzal érkezett Washingtonba, hogy saját képére alakítja a fővárost. Ám az egyetlen Ronald Reagan kivételével mindannyian nagyjából ugyanúgy hagyták, ahogyan átvették. Az Obama-elnökséghez fűződő, szinte már végletekig fokozott várakozások csak a legderűlátóbb forgatókönyv szerint nem vonnak majd komoly csalódásokat is maguk után.
Washington, 2009. január
