A villamos elindul a Lánchíd felé. A Parlament parkolóját leeresztett sorompóval és őrbódéval ellátott rendőrségi vaskerítés veszi körül. József Attila szobrának elméretezett, díjbirkózóhoz illő bronzháta a fordulóban. Nem a rakodópart alsó kövén ül, hanem jó messze a Dunától, fűcsomók között, egy külön ezért odatelepített kőlépcsőn, ahonnét a rendőrök garantáltan elzavarták volna. Balra tőle bronzkabát összegyűrve, hanyagul a lépcsőre vetve, mintha magától értetődő lenne, hogy egyáltalán van kabátja; lábánál néhány fonnyadt koszorú nemzetiszínű szalagokkal áttekerve.

Balra előttem egy fiú ül az ablaknál menetiránynak háttal, a jobb térdén egy lány lovagol, lehetnek vagy 17-18 évesek. A lány balra néz, ki az ablakon, észleli, hogy elhagytuk a szobrot, és azt mondja a fiúnak:

- Most jön, amit a tanár mondott, hogy ezt kell csinálni velük.

A fiú, látom, nem érti. Én már tudom. A Duna-parton a kanyar után odalent a sétány legszélén kisvártatva fel fognak tűnni a bronzcipők, amelyek árván hevernek egymás mellett hosszú sorban. Pár éve némelyik cipőt kicsavarozták és ellopták, de Pauer Gyula, a tervező újra legyártotta őket. Innét - innét is - lőttek a Dunába zsidókat hatvannégy éve.

A lány konstatálja a bronzcipők megjelenését, visszafordul a villamos belseje felé, nem néz senkire, csak maga elé, és aprókat bólogat. Nem torz a megjelenése: arca rendes, orra rendes, álla rendes. Nem rongyokba van öltözve: farmernadrágot, pólót és pulóvert visel, és nem úgy fest, mint aki éhezik. Bólogat, és barna szeméből iszonytató gyűlölet sugárzik.

A fiú is felfogta. Azt vakkantja:

- Ja - aztán maga elé bámul tompán, közönyösen.