Együtt, egymás mellett
Éppen befejezem a Nógrádmegyeren, Magyargécen, Gadnán és egyéb társadalomtudósok számára különösen érdekes helységekben készült fotók nézegetését, amikor a következő program miatt arrébb pakolják az állványokat. Én még gondolkoztam volna. A fényképek egy lépcsőfordulóba kerülnek.
Este hat körül vagyunk. A megnyitón az összes rendező üdvözli saját munkájának gyümölcsét. A dékán kifejezetten örül, hogy családias a hangulat, ami a továbbiakban kicsit változik, de tömegekről azért nem beszélnék. Az idei a negyedik Szakkollégiumok Éjszakája, "Együtt, egymás mellett" mottóval. A megnyitó után átvándorlok a Baltazár Színház előadására, ahol értelmi sérült színészekkel némán artikulálunk, szinkronban számolunk egytől tízig és vissza, és a közös beszédtechnika-óra után megnézünk néhány eddigi előadásukról készült felvételt. Egyikük megköszöni a figyelmet, egy kiállításra invitál, és talán az előadásukra a Bárkába - a hátsó sorokban nem igazán lehet érteni.
Este nyolc után a Nem Adom Fel együttes csap a húrok közé. "Értelmileg akadályozott emberek, akiknek van mondanivalójuk a világ számára" - hirdeti a program. Jó a zene, csak engem mindig összezavar, ha Máté Pétert játszik valaki. Irány az Élő Könyvtár, ahol szembenézhetek a sztereotípiáimmal. Végre. Nézem a listát: krisnás, exdrogfüggő, prostituált, rendőr, meleg, leszbikus, muzulmán, tanulmányis, portás és LMP-s (Lehet Más a Politika), nagyjából ez a választék. Összefutok egy ismerős lánnyal, kölcsönözzünk együtt. Leszbikust - mondom. Kérdezz - mondja. A váratlan coming out lesokkol, és még inkább a tény, hogy nem tudok mit reagálni. Magam sem értem magam, logikus, hogy nem csak az Élő Könyvtárban vannak a leszbikusok. Együtt, egymás mellett - jut eszembe.
Egy exdrogost veszünk ki. A kari könyvtáros dolgozik itt is. Egyenesen a szemembe nézve, szigorú hangon mondja: - Háromnegyed óra múlva legyen itt, de visszahozhatod előbb is.
Hangsúly természetesen a második tagmondaton. Az exdrogos fiú a Szigeten is szolgált már, most nekünk is elmondja, amit sokszor, hogy hány éve, hogy mit, hogy hogyan. A fiatalok nem szoktak váratlan és kellemetlen dolgokat kérdezni - mondja -, az idősebbek néha igen, sőt egyszer azt kellett mondanom egy nőnek, hogy én vele nem szeretnék beszélgetni. Ismerősömmel (igen, a leszbikussal) kényszeredetten felröhögünk. Egyikünk sem akarja átélni azt a pillanatot, amikor egy könyv becsapódik az orra előtt. Mert te engem nem olvashatsz, és kész.
Fél tízkor beülök a "Magyarország más szemmel, bevándorlók hazánkban" kerekasztal-beszélgetésre. Egy észt lányt és egy kínai nőt faggatnak arról, milyen nekik itt élni. Az észt lány tanul, a kínai nő dolgozik. Az észt filmet akar forgatni a magyarországi bevándorlókról, a kínai kínai nyelvű tévéműsort indít nemsokára a Dunán. Nekem tetszik, ahogy ajnározzák az országot. Egy kedves néző-hallgató, meghallva, hogy a kínai nő - amúgy Szilvia - nemrég kapott magyar állampolgárságot, mikrofont kér, és a következő vérfagyasztó kéréssel hozakodik elő: mondj el annyit a Himnuszból, amennyire emlékszel. Még vérfagyasztóbb, hogy a magyart erősen töri Szilvia, és a Himnuszból csak néhány szó jut az eszébe. Most mit csináljunk? A szervező igyekszik oldani a feszültséget. Az észt lánynak nem kell az állampolgárság. - Kétfajta migrációs stratégia van - magyarázza nekem az egyik szervezőlány. Van, aki letelepszik, van, aki csak ingázik. Elmosódik a migráció és a mobilitás határa.
Most már értem
Éjfél környékén kezd zenébe fulladni a program. Ülök a bevándorlós beszélgetés helyiségében. Forraltbor-szag, kedves, piros fény. A Gutenberg Halott együttes két tagja szomorú és szerelmes dalokat ad elő gitárkísérettel. Négyen hallgatjuk őket. A kiskoncert végén csokit kapok, mert tapsoltam. Aztán én is belefulladok a többi teremben üvöltő zenébe.
