A The New York Review of Booksból

Október 20.

Szavazata ugyan a világnak nincsen, ám jelöltje van. A BBC Világszolgálata az idén nyáron 22 országra kiterjedő közvélemény-kutatást végeztetett, amely azt mutatta ki, hogy 4:1 arányban Barack Obama volt a favorit John McCainnel szemben. A megkérdezetteknek csaknem a fele azt mondta, Obama győzelme "alapvetően változtatná meg" azt, ahogyan az Egyesült Államokra tekintenek. És erre a változásra bizony szükség van. George W. Bush két elnöki ciklusa alatt, amint azt a Pew Global Attitudes Project és egy sor világméretű közvélemény-kutatás kimutatta - amit, egyébiránt, mindenki, aki járja a világot, tud -, hogy az Egyesült Államoknak lényegesen csorbult a rangja, a hitele, a vonzereje, és ennél fogva a hatalma.

Az amerikai környezetben Obama "fekete" vagy "afroamerikai". Jelölése megint egyszer rávilágít arra, hogy az anakronisztikusan "faj"-nak nevezett valami - amin a rabszolgaság és a szegregáció öröksége értendő - titkon mennyire áthatja az amerikai politikát. A nemzetközi környezetben Obama három más dolog. Először, olyan, mint mi: egy mind keveredőbb világ szülötte, aki most arra pályázik, hogy ennek a világnak a leghatalmasabb embere legyen. Igazi világpolgár: nemcsak afroamerikai, hanem egy picit hawaii, kenyai, kansasi, indonéziai is. Másodszor: nem Bush. John McCain sem Bush, de sokkal kevésbé nem-Bush. Végül, Obama személyesíti meg mindazt, amit a külföldiek még mindig szeretnek Amerikában.

Otthon, Oxfordban, és Európában utazva, folyton találkozom olyan fiatalokkal, akik abban nőttek fel, hogy dühösek az Egyesült Államokra. "Tudja, én nagyon Európa-barát vagyok", mondta nekem egy brit egyetemista lány. Egy Európa-barát brit van annyira ritka, hogy meg kellett kérdeznem tőle, ugyan miért is Európa-barát. "Óh, azt hiszem főleg azért, mert Amerika-ellenes vagyok", felelte. De nem volt igazán Amerika-ellenes. Az utolsó eurómat is feltenném rá, hogy most Obama-mániás.

Obama kulturálisan, társadalmilag, és esztétikailag azt az Amerikát képviseli, amely az amerikai film, zene, irodalom, továbbá az olyan tévésorozatok, mint a Jó barátok, a Vészhelyzet, Az elnök emberei, a Kaliforniába jöttem - sőt még a Star Trek is - puha hatalma révén mélyen beivódott a fiatal európaiak mindennapi képzeletvilágába, az úton-útfélen unalomig ismételt "like" (itt: "példul") szóval egyetemben. Ezt a szót Oxford bármely kávézójában hallhatjuk, és a beszélő lehet szlovák, német vagy akár kínai. Az, hogy valaki Obama szerény, vándor származásával ilyen messzire juthat, újraéleszti az Egyesült Államoknak, mint a lehetőségek hazájának erős, pozitív képét is; ezt az amerikai önképet a világ nagy része magáévá tette, bármily kevéssé egyezik az meg a korlátozott társadalmi mobilitás statisztikailag rögzített tényeivel.

Ha Obamát megválasztják, néhány hónapon belül felfedezhetjük, hogy mennyiben volt valóban Amerika-ellenesség az Amerikával szemben világszerte tapasztalható ellenérzés, amelyet felületesen "Amerika-ellenesség"-nek címkéztek, és mennyiben volt csupán egy, sok amerikai által is osztott, erős allergia egy bizonyos elnökre, egy bizonyos politikacsomagra, az amerikanizmus egy bizonyos változatára. Ám éppen az egyik jelölt népszerűsége emeli riasztón magasra ennek a választásnak a tétjét.

A nemzetközi remények oly magasra szöktek, hogy ha Obama veszít, a csalódás megsemmisítő lesz. A sokkot csak tetézni fogja, hogy (alelnökjelöltnek) John McCain Sarah Palint szemelte ki, s utóbbi, akárcsak George W. Bush, megerősíti az összes európai közhelyet az amerikaiak másságáról (cowboyosságáról, bunkóságáról, flúgosságáról). Ez a csalódottság méltánytalan lehet egy McCain-külpolitika valószínű tartalmát illetően, ám a nemzetközi politikában, miként a pénzpiacokon, a látszat nagyban része a valóságnak.

Ha az amerikaiak - Bush 2004-es újraválasztása után - McCain-Palint választják meg, nem hiszem, hogy túl erős, ha azt mondom, hogy nagyon sok európai úgy érzi majd, le kell mondania róluk. Az európai kormányok természetesen nem fognak lemondani Washingtonról, és azt nem is engedhetik meg maguknak, ám a népi kiábrándultság realitásainak korlátozó keretein belül kell majd működniük.

Ez a legjobb időkben sem lenne mindegy az Egyesült Államoknak. A mostani időkben azonban még sokkal inkább fog számítani. Már a pénzügyi válság előtt félelmetesre duzzadt az új elnök elé kerülő, elintézendő problémák listája (mind a "Sürgős", mind pedig a "Fontos" ügyek tálcájában, hogy John F. Kennedy distinkcióját idézzük). Az Egyesült Államok relatív hatalma, hogy a céljait egymaga - egyoldalúan - érje el, az utóbbi nyolc évben, még mielőtt ez a válság talán ezermilliárd dollárnyival súlyosbította a már amúgy is megdöbbentő nagyságú államadósságát, lényegesen csorbult, nem utolsósorban az olyan nagyhatalmak újjászületése miatt, mint Kína és Oroszország. Azt az időszakot, amikor az amerikai hatalom a csúcson volt, a 2000. év tájékára tehetik majd a jövendő történészek. Egy ilyen világban minden korábbinál nagyobb szükség van szövetségesekre és nemzetközi hitelességre.

Timothy Garton Ash az oxfordi St. Antony's College európai tanulmányok professzora, és Isaiah Berlin professzori testületének tagja, valamint a stanfordi Hoover Intézet vezető kutatója. Legutóbbi könyve: Szabad világ.