De Matt Tyrnauert, a Vanity Fair magazin főmunkatársát nem a pirossal vette le a lábáról, hogy egy kimerítő interjú után dokumentumfilmet is készítsen róla: "Tanulja meg, fiam, egy úr soha nem vesz fel fehér inget délután hat előtt."

A ma is az ő nevét viselő cégéből kivásárolt, január óta nyugdíjas Valentino Garavanival, alapító üzlettársával-élettársával, Giancarlo Giammettivel és Matt Tyrnauer rendezővel a velencei filmfesztiválon arról beszélgettünk, miért vitathatatlan, hogy a drámai végkifejlet ellenére is Valentino "Az utolsó (mégis boldog!) császár".

- Alapító társa, élettársa és üzlettársa, Giancarlo Giammetti úr elárulta, hogy a Valentino-piros a marlborós doboz színéről származik.

- Szamárság!

- Rosszul tudta?

- Ha annyi millióm volna, ahányszor ez a kérdés előkerült, gazdagabb lennék, mint Bill Gates! 18 éves koromban egy kedves párizsi barátném megkért, vigyek le pár selyemgombot Barcelonába az egyik kliensének, mert postán már nem érne oda. Nagyon kellemes emberek voltak azok a spanyolok, hálából meghívtak az operába. Ott ütött szíven az a gazdag borvörös kárpit meg a bársonyfüggöny és az a sok gyönyörű vérvörös ruha, amit a nőkön láttam. Akkor döntöttem el, ha majd egyszer híres és ünnepelt divattervező leszek, csak pirosba öltöztetem a nőket, mert szerencsét hoz és boldogságot tükröz. Maga nem unja még, hogy minden áldott partin százból kilencvennyolc nő gyászba borul a kis fekete ruhájában?

- Mire célzott Giammetti úr, amikor azt mondta, hogy, szemben bizonyos tervezőkkel, Valentino egész életében hordható ruhákat tervezett?

- Nyilván arra, hogy egész pályafutásom során csak olyan toalettet engedtem a kifutóra, amelyiket bárki felvehet, és nem néz ki madárijesztőnek. A világért sem akarok senkit megbántani, de rengeteg lila kollégám van, akinek az a fantazmagóriája, hogy a divattervezés abból áll, hogy egy fogadáson öt lelkes liba illegeti magát az ő hordhatatlan kreációjában.

- Tehát bevállalja azt a dokumentumfilmben is megörökített pillanatot, mikor tavaly nyáron a Valentino divatház fennállásának 45. évfordulójára megrendezett római ünnepségen karon fogta Karl Lagerfeldet, a másik divatóriást, és kölcsönösen megállapították, hogy "rajtunk kívül már szinte mindenki csak rongyokat gyárt"?

- Hogyne. Ebben a szakmában ma már sajnos nem divatról álmodoznak, hanem brandingről, marketingről, produktumról, kampányról és profitról tárgyalnak. Karllal együtt az én félelmem is az, hogyha tényleg csak a pénz számít, hova párolog a minőség? Ha egyszer nem lesz más, csak Zara meg Mangó, meg az a töméntelen bóvli, amit egyszer fölvesznek, aztán kidobnak? Ki törődik majd azokkal a nőkkel, akiknek ízlésük és pénzük is lenne a szépre, a minőségre, de nem találják, mert akiknek csak a gyors megtérülés fontos, azoknak ezek közül egyik sem szempont?

- Ha ennyire aggódik a divat jövőjéért, miért engedett beszállni egy idegent a saját divatházába?

- Mert amit én csinálok, nagyon drága mulatság, és mert megszoktam, hogy nekem 45 évig soha senki nem ütött a kezemre, ha történetesen 200 ezer dolláros kristályokat hímeztettem egy ruhára. Az üzlettársam, Mr. Giammetti, mindig gondoskodott róla, hogy nyugodt, stresszmentes körülmények között dolgozhassak, mert szépet álmodni másképp nem lehet, és mindig mindent előteremtett, ami a munkámhoz kellett. Csakhogy közben sajnos fordult a világ, és ahogy Giancarlo mondja a filmben, az összes nagy tervezőt felvásárolták és beolvasztották, mi maradtunk utolsónak és egyedül lábon. Sajnos egy 400 millió dollár vagyonnal rendelkező divatház ma már nem él meg egy olyan piacon, ahol milliárdos cégek gazdálkodnak. Mikor eladtuk a részvényeinket, naivan azt hittem, hogy az új tulajdonos a háttérben marad, és hagyja, hogy úgy csináljam, ahogy eddig, szabadon. Fantasztikusan hangzott, hogy akadt egy szponzor, aki abban hisz, amit én tudok. Van magának fogalma arról, hány divatház rágja a körmét egy ilyen befektetőért? Azt hittük, megfogtuk az isten lábát, hogy telni fog újabb butitokra, kampányra, kollekciókra, hiszen ezek nélkül nem tud fennmaradni egy ilyen divatbirodalom.

- Ehelyett ez a befektető továbbadta a részvényeit egy nagyvállalatnak, és ezzel kihúzta ön alól a szőnyeget. Hogyan viseli el Valentino, akit még a tulajdon társa is kontrollmániásnak nevez, hogy nélküle használják a nevét, az imázsát, az ízlését, a hitelét?

- Jól kösse fel a felkötnivalóját az az ifjú hölgy, akit vezető tervezőnek szerződtettek! Úgy hallom, ízlése van, de kell is, mert árgus szemmel figyelem, hogy mit tesz a placcra a nevemmel.

- Nem hiszem, hogy maradéktalanul kielégíti a párizsi kertészkedés, a római nyüzsgés, a New York-i kulturális élet, a svájci síelés és a londoni múzeumok. Mivel tölti ki a napjait?

- Aki évtizedeken át reggeltől estig a divatról álmodik, képtelen este nyolckor kikapcsolni a kreatív adrenalinját, tehát föl sem merül, hogy leálljon, ha nyugdíjba vonul. Töröm a fejem színházon, szó van arról, hogy a világ egyik legjelentősebb operaházának tervezzek, imádok kertészkedni. Kikapcsol az utazgatás is, mert végre elidőzhetek azokban a múzeumokban, ahol mindig csak végigrohantam a termeket, és végre elegáns, ízléses, sokfogásos vacsorákat kreálhatok a barátaimnak. Aki ugyanis közelről ismer, tudja, hogy legalább olyan tehetséges házigazda vagyok, mint amilyen divattervező.

- Giammetti úr szerint a közösen töltött 45 év alatt ön egyetlen félresikerült ruhát sem tervezett, de soha senkit nem engedett maga mellett kibontakozni. Tudván, hogy nem maradt szellemi utódja, ha visszafordíthatná az idő kerekét, mit csinálna másképp?

- Semmit. Semmit! Minden pont úgy volt jó, ahogy történt. Aktív, csodálatos életet éltem, minden álmomat megvalósítottam, és a lehető legnyugodtabb körülmények között a legnagyobb közmegelégedésre dolgoztam. Az archívumomban lévő 400 ezer dicsérő cikk nem véletlen.

- Hajlok rá, hogy Matt Tyrnauer, Az utolsó császár rendezője találóan jellemezte önt: makulátlan úr, akinek a bőrében egy akaratos kisfiú lakik. Azt sem bánja, hogy elvesztette a birodalmát?

- Miért bánnám? Ha egy császárt megfosztanak a trónjától, attól még örök életére uralkodó marad.

Velence, 2008. szeptember

VALENTINO GARAVANI (közel nyolcvan) Milánó külvárosában született, középosztálybeli családban és kiskorától kezdve arról álmodott, hogy a hollywoodi filmsztárokat öltözteti. tizenhét évesen költözött Párizsba, a Chambre Syndicale de Couture Parisienne-ben tanult divattervezést (Yves Saint-Laurent és Karl Lagerfeld kortársaként) Jean Desses és Guy Laroche keze alatt. Huszonéves korában Rómában ismerkedett meg, Giancarlo Giammettivel, aki a barátja, majd üzleti partnere lett; vele alapította és működtette 45 éven át közösen a Valentino divatházat. Ő volt a világon az első tervező, aki kézzel varrott egyedi tervezésű ruháin kívül "pret-a-porter" (konfekció) kollekcióit a keresztneve alatt saját butikjaiban árulta, és kampányaihoz világhírű fotósokat használt. A kilencvenes években Valentino: Harminc év varázslat címmel Rómában mutatta be fantasztikus karrierjét, melyet Amerika felfedezésének 500. évfordulóján New Yorkban is színpadra állított. A show-t az első két hétben 70 ezren nézték meg. Valentino nevéhez fűződik a "vintage-kultúra" is, melynek legékesebb példája az a fekete-fehér estélyi ruha volt, melyben Julia Roberts vette át az Oscar-díjat 2001-ben. Valentino - az utolsó világhírű divattervező, aki saját erejéből lábon maradt - a kilencvenes évek végén tőkeinjekcióra kényszerült. Miután 2007-ben elvesztette a Valentino-ház részvényeit, nem újította meg vezető tervezői szerződését az új tulajdonossal, mert képtelen volt feladni a kreatív kontrollt. Nyugdíjas éveit a Párizs melletti Chateau de Wideville-i kastélyában, a római Via Appia Anticán lévő házában, a londoni Holland Parkban lévő otthonában, Gstaad-i kastélyában, a New York-i Central Parkra néző lakásában, és T. M. Blue One
elnevezésű luxusjachtján tölti hat kutyája társaságában.