Mégis-beszéd
Menyhért Anna:
Elmondani az elmondhatatlant
A trauma sérülést okozó életeseménye, magyarázza ugyanis a bevezető tanulmány, nem csak az időből szakít ki: a nyelvből is. Aki elszenvedi, az - nem tudván túllépni rajta - nem csupán saját életének folytonos idejéből zökken ki. Nem tudja elmondani sem, amit átélt: saját nyelvétől is megfosztatik tehát. A gyógyulás pedig nem más, mint éppen az elmesélés: aki képes "elmondani az elmondhatatlant", az már föl is tudja dolgozni az őt ért traumát. A trauma problémája ilyenformán szoros kapcsolatba kerül a nyelv - átfogóbban: az irodalom - problémájával. A traumát földolgozni képes irodalom nyelve, immár nem a trauma előtti nyelv: nem elhallgatja, hanem történetbe foglalja a traumatikus eseményt. "Ez a nyelv már nem lehet naiv, gyanútlan: sokkal inkább a kételyt, a bizalmatlanságot magában foglaló, a megszakítottság és a szorongás emlékét őrző, az uralhatatlanság tudását elfogadó, a másikat így is megszólító mégis-beszéd."
Menyhért Anna pontos, némiképp mégis enigmatikus mondata egész vállalkozásának gondolati alapját megfogalmazza. A Trauma és irodalom alcímet viselő kötet tanulmányai ezt: a "mégis-beszéd" lehetőségeit igyekeznek körüljárni, kezdetben szűkebb, majd táguló körökben.
Az esszék zöme természetesen közvetlenül a traumákat földolgozó irodalmi műveket tárgyal. Ha a huszadik század úgymond a "trauma évszázada" volt, akkor a huszadik század irodalma nem csupán tematikusan - a világháborúk meg a totalitarizmusok tapasztalatait földolgozva - lesz a "trauma irodalma": az irodalom nyelvének változásait illetően is. Menyhért eminens törekvése, hogy a művek nyelvében találja meg a történelmi traumák földolgozásának munkáját. A főszereplő, nem meglepő módon, Kertész Imre - neki három regényéről is szerepel elemzés. A Sorstalanságot hagyományos nevelődési regényként értelmező esszé - a hirtelen robbanásszerűen megszaporodott Kertész-interpretációk kiemelkedő színvonalú darabja - a holokausztot az utókor gondolkodásába a törés nyelvi tapasztalata segítségével beépítő alkotásként fogja föl. A Felszámolást elemző bírálat, hasonlóképpen, Auschwitz nyelvi töréstapasztalatának az olvasás által történő átadásáról beszél. A K. dossziét bemutató kritika pedig szintén az élettörténet elbeszélésének a lehetőségét fölfüggesztő trauma felől határozza meg az önéletrajzi beszélgetéskötet poétikáját. Kertész mellett ugyanakkor más szerzők is szóhoz jutnak: az esszéista, leleményesen követve saját programját, például Esterházy Javított kiadását is a szerzőt ért trauma nyelvi jellege - az "apanyelv" elvesztése és újra megtalálása - alapján interpretálja.
A trauma és az irodalom viszonyának reflektálása ugyanakkor, másfelől, Menyhértet tágabb körű vizsgálódások felé is képes elvezetni. Ezek közül a "személyes olvasás" kérdése a legfontosabb: a kötet első, legterjedelmesebb - egy önálló kismonográfiát magában rejtő - tanulmánya foglalkozik ezzel. A traumákat földolgozó tanúságtételek - meg a traumairodalmat vizsgáló és ezzel a trauma tapasztalatát is közvetítő tudományos elemzések -, szól ennek a tanulmánynak az érvelése, nem maradhatnak személytelenek: szükségképp személyes dimenziót kell kapniuk.
A "traumairodalom" tanulságai ilyenformán az irodalomról való beszéd teljes elszemélytelenítése és eltudományosítása elleni föllépést is képesek segíteni.
Anonymus/Ráció, 237 oldal, 2800 forint
