David Baldacci: Tizedmásodperc

", torkollja le a Tizedmásodperc háromszázötvenhetedik oldalán a "buickos férfiként" emlegetett, titokzatos gonosztevő és többszörös gyilkos a nála jóval kevesebb fantáziával és kreativitással megáldott bűntársát. Szerencsére az olvasó agya fürgébben jár, mint a "buickos férfi" bűntársáé, így nem kell hasonló fejmosásra számítania: pontosan érti, mit ajánl neki David Baldacci regénye, és tudja, milyen kérdésekkel nem érdemes megakasztania az olvasást.

Például nem érdemes azt kérdeznie, hogy a Tizedmásodperc elbeszélője és szereplői (illetve a fordító, Kovács Attila) miért a legunalmasabb, legkopottabb nyelvi kliséket használják, legyen szó akár pergő akciójelenetről, szerelmes évődésről, goromba szócsatáról, a gonosztevők nyomainak elemzéséről vagy a kortárs amerikai közállapotok éles bírálatáról. Nem érdemes azt kérdeznie, hogy a regény párbeszédei (kevés látványos kivételtől eltekintve) miért olyan suták és erőltetettek; hogy a Tizedmásodperc papírmasé figurái miért reagálnak olyan furcsán az éles helyzetekben. (Michelle Maxwell titkos ügynök például könnyed tréfálkozással nyugtázza a regény zárójelenetében, hogy golyóálló mellénye megmentette az életét, így éppen a kellő pillanatban lőheti agyon az egyik gonosztevőt.)

A Tizedmásodperc ugyanis nem finom nyelvi jellemzéssel vagy a szereplők aprólékos ábrázolásával szeretné lenyűgözni az olvasóját, hanem tökéletesen működő, dramaturgiai szerkezetével. Sean King titkos ügynök 1996 őszén súlyos hibát követ el: egy tizedmásodpercre elkalandozik a figyelme, s ezalatt egy merénylő meggyilkolja Clyde Ritter elnökjelöltet. Nyolc évvel később Michelle Maxwell hasonló helyzetbe kerül: egy pillanatra szem elől téveszti John Brunót, s ez elég ahhoz, hogy az Egyesült Államok elnökének tisztségére (egyébiránt nem sok eséllyel) aspiráló politikust elrabolják. Maxwell és King kisvártatva egymásra talál, közös nyomozásuk során annak rendje és módja szerint újabb és újabb hullákba botlanak, s természetesen kiderül, hogy Ritter halála összefügg Bruno elrablásával. A nyomozás már az első oldalakon váratlanul izgalmasra fordul: a két bukott titkos ügynöknek (no meg persze a versenybe beszálló olvasónak) minél hamarabb meg kell találnia a két (önmagában is elég bonyolult) eset közti kapcsolatot. Baldacci finom dramaturgiai érzékkel adagolja az információkat, a regényben nem nagyon van üresjárat, s az olvasó ámulva és egyre nagyobb izgalommal figyeli, ahogy a két esemény résztvevőinek személyes történetei szép fokozatosan felülírják az elnökjelöltek meggyilkolásáról és elrablásáról szóló politikai magyarázatokat.

Végül minden elem a helyére kerül - és van minek a helyére kerülnie: a regény elbeszélője a jelentéktelen mellékszereplő vagy a mellékes esemény fogalmát szinte hírből sem ismeri. A bonyolult, indázó összefüggések valódi magyarázattal ajándékozzák meg az olvasót, aki hálából nem firtatja, hogy a dramaturgiai szerkezeten túl mi mindenre nem fordított figyelmet a szerző. Elvégre van fogalma róla, mennyi szellemi munka van ebben.

Európa, 448 oldal, 2800 forint