De ez valóban csak ürügy; köztünk, vagy legalábbis: köztem él, ír és persze hal évek óta szinte minden áldott napon. Nagyon jó ma őt olvasni, gondolni rá, róla írni. Erőt és hitet adó társ ma ő, támasz, kapaszkodó.

A gyerekek miatt fújjuk gyorsan a leckét. Klärmann Bernátnak született 1888-ban Gyulafehérvárt, ahol Szebenből származott apja volt megbecsült szabó. (Erről a szakmáról is el kell mélázni egyszer: a szabó a becsületes emberek szakmája, a szabó mindig szegény, a szabó, ha akarna, se tudna lopni, mit lopjon, ugye. Nem véletlen, hogy Nemecsek apja is szabó volt. És nem véletlen az se, hogy ez a szakma is kihalt - együtt a becsülettel.)

Klärmann József is becsületes volt, a fél városnak hozomra varrt, tönkre is ment, fia vitte az elmegyógyintézetbe be.

A gyerek a helyi zsidóknál, később katolikusoknál járta iskoláit, majd Nagyváradon végzett jogot.

Első novellafüzére szülővárosáról szólt nagy szeretettel, meleg hangon, de gúnyosan, viccesen is; a szülőföld nem szenvedheti a tréfát - a közben elkarácsonyosodott kezdő mindenekelőtt szülővárosa által vetetett ki.

Kezdő volt, de hamarosan hivatásos író és kivetett lett.

Élete nagy részét Kolozsváron élte, kis háza volt az Óvárban, a ház megvan, de táblát ne keressetek falán. Ügyvédi irodát nyitott ott, és praxist sose hagyta el, azt úgy kellett a bevonuló magyar Horthy-hivatalosságnak kiverni kezéből.

Két darabját adták sikerrel, öt gyönyörű regényt írt, amiből az utolsó kettő remekmű.

A Napos oldalért és a Megnyugvás ösvényeiért nyugodtan kaphatott volna Nobel-díjat ő is.

De nem kapott se azt, se semmi mást, se díjat, se hivatalos elismerést, se igazi, meleg befogadást. Nevét ma sem őrzi se díj, se utca, sem úttörő-, se cserkészcsapat. Monográfia róla is csak egyetlenegy jelent meg csendesen; Tóth H. Zsolt remek munkája.

Kortársai közül az erdélyiek, a Helikon munkásai elismerték tehetségét, páran írtak is róla dicsérőn, Molter Károly, Szántó György, de az anyaországban szinte tudomást sem vettek létezéséről, nem írt róla se Kosztolányi, se Babits, de - az erdélyiekhez közelebb álló - Szerb Antal se soha. Nem vette észre őt - jó lenne, ha tévednék - Radnóti Miklós sem. Pedig sorsuk kísértetiesen rokon.

Karácsony a románoknak magyar volt, a magyaroknak erdélyi, az erdélyieknek zsidó, és a végén még a zsidók is megorroltak rá, mert ragaszkodott magyarságához - Kasztner Rezső alighanem ezért nem tette a menekítő, Ausztriába, Svájcba szökő harmadik kolozsvári szerelvényre őt fel.

Karácsony Benőt nem azért ölték meg Auschwitzban, mert zsidó volt, hanem mert ragaszkodott magyarságához.

Soha magyar írót még a magyarság így cserben nem hagyott.

Ez akkor is kétségbeejtő lenne, ha nem lett volna nagy író. De ráadásul az volt, a legnagyobbak közül való, a regényíró Kosztolányinak igaz kortársa, párja. Polcomon a hátam mögött sorakoznak az Erdélyi Szépmíves Céh tejeskávé színű, kékbetűs, Kós Károly "logójával" ékesített kötetei. Szeretem mindet, Bánffyt, Moltert, Kuncz Aladárt, mindet.

De Karácsony Benő a legnagyobb közöttük. Varázslatos nyelven ír, gondolkodtatón, gazdagon, sokfedelűn, álcázva, indázva. Igazi népi író, tájról, faluról, parasztról, falusi iparosról szebben nemigen szóltak őnála. Szerelemről úgy, mint ő ír Felméri-regényeiben, lehet, hogy lehet írni, de fölösleges.

Megírta utolsó könyvében ezt is, a mi mánkat is, a gyűlöletet, a Molotov-koktélt, a pogromot.

Olyan jó, hogy séta-író. Regényeiben folyton sétálnak. A sétáló ember. Az a jó. Az az ember. Az soha nem szervezkedik. Nem bújik. Nem konspirál. Nem fenekedik. Nem öl. A sétáló ember a polgár. Nem véletlenül oly polgárszagú a szó: séta. Sétagalopp. Sétbot. Sétapálca. Sétatér.

Milyen mély utolsó könyvében a malom motívum is. A malom az emberiség egyik legősibb masinája, amely soha meg nem áll, miközben mindig egy helyben marad, amely a vízből, a szélből táplálkozik, és amely az életet adja. A malom közösségi központ is, mindig nyüzsgő élet tölti ki, de gazdája, a molnár mégis magányos, kívül áll a falu társadalmán. És akkor a molnár feleségéről még nem is szóltunk.

Karácsony, ez a mélyen közösségi ember mindig kívülálló volt, professzionális kívülálló. Különben nem maradhatott volna ember.

Páratlan szépséggel referál arról, amiről oly kevesen: apa és fiú kötéséről. Igazi apa volt, igazi családfő, utolsó menedéke volt ez: a család, a gyerek. Kell-e mondani: szinte napra ugyanakkor mikor őt Mengele a gáz felé legyintette, halt meg felesége az őrültek házában, hogy aztán pár hónappal később Budapesten a nyilasok a fiút is megöljék.

Nem maradt utána semmi, csak a könyvek.

Mielőtt elhurcolták volna, még volt ereje hozzá, hogy utolsó, ötödik regénye, a Megnyugvás ösvényein kéziratát háziaszszonya gondjaira bízza, aki megmentette a remekművet a pusztulástól.

A könyv mind megmaradt tehát.

Minden megmaradt tehát.

Műgondja, hivatástudata, életfelfogása, magánya, hadhoz-soha-nem-csatlakozása példát ad mindenkinek, aki lelkében is polgár akar maradni még.

Igazi huszadik, tehát huszonegyedik századi sorssal megáldott-megvert ember volt, nagy író, hív erdélyi, csodálatos magyar. Csoda is lenne, ha a mai Magyarországon, ebben a vesztébe rohanó, szerencsétlen Wassalbertiában bárkit is érdekelne sorsa, műve, szelleme.

Teknős Miklós