Összeomlás
A felpuffadása miatt mozgásképtelen, 61 éves férfi hevesen tiltakozott:
- Azt nem! Akkor hozzám se nyúljanak! Ne vigyenek sehová! Nem megyek kórházba! Megmondtam!
Vogronics felesége elsírta magát. Hónapok óta vitázott a párjával. A háziorvos már májusban sürgette a férfit, hogy menjen be a kórházba, mert a májával, a veséjével, a hasnyálmirigyével súlyos gondok vannak. Vogronics Zoltán nem hallgatott az orvosra.
- Majd meggyógyulok - mondogatta. - Tizenöt éve nem szedek gyógyszert, meggyógyulok magamtól.
Ha felesége könyörgött hozzá, hogy ne makacskodjon, akkor az ágyhoz kötött ember sóhajtott:
- Meg akarok halni.
- Ne halj meg! - kérlelte az asszony. - Még arra sincs pénzem, hogy tisztességgel eltemesselek. Engedd, hogy bevitesselek a kórházba!
- Nem érdekel semmi - morogta a férfi. - Semminek sincs már értelme.
A héten mégis hagyta, hogy felesége kihívja a mentőket. A csapolás szó hallatán újra tiltakozott, de aztán eltűrte, hogy bevigyék őt a kórházba.
A kórházba szállítás napján, a mentők érkezése előtt néhány órával kerestem meg a Vogronics családot. Meghallgattam drámájukat, megismertem a családfő halálvágyának okát.
A történet 1991-ben kezdődött. A kaposvári börtön alkalmazásában sofőrként dolgozó Vogronics Zoltán élt a lehetőséggel, hogy 25 év szolgálat után nyugdíjba mehet. Az ereje teljében lévő férfi azonban a nyugdíj mellett dolgozni akart, ezért vásárolt egy IFA teherautót, és azzal fuvarokat vállalt. Fiával, az ifjabb Zoltánnal felváltva vezették az autót. Az üzlet lassanként beindult, ezért 1993-ban vettek egy használt Volvo hűtőkamiont. A hét hat napján mindig este nyolckor indultak Kaposvárról Budapestre. Ott, az egyik multicég bázisán megrakták a kamiont, s hajnali ötre visszaértek a somogyi megyeszékhelyre. A Volvo hamarosan kicsinek bizonyult, ezért Vogronicsék kénytelenek voltak bérelni egy 20 tonnás kamiont. Sofőrrel együtt a járműért havi 400 ezer forintot kellett fizetniük, de így is megérte.
Csakhogy a multicég még több árut szeretett volna Kaposvárra szállítani, ezért Vogronicséknak szükségük volt egy 40 tonnás hűtőkamionra, ha meg akarták tartani szerződésüket.
Magyarországon nem találtak olyan autókereskedőt, aki 40 tonnás hűtőkamiont kínált volna - ez a típus egyébként ma is nehezen beszerezhető a hazai használtautó-piacon. Ráadásul 1994-ben a használtkamion-vásárláshoz a magyarországi bankok csak elvétve nyújtottak hitelt.
Vogronicsék ráakadtak egy számukra megoldást ígérő hirdetésre, amit egy pénzügyi tanácsadó kft. kaposvári ügynöke adott fel. Megkeresték az ügynököt. A harmincéves, elegáns, tájékozott férfi azt mondta: neki van egy magyar származású, autókereskedő ismerőse a dél-németországi Mögglingen városában, aki beszerzi a megfelelő kamiont. Az ügynök azt is vállalta, hogy az egyik német banknál háromszázalékos kamatozású hitelt intéz a kamionvásárláshoz. De az ügynök megemlítette, hogy a német kereskedő akkor tud segíteni az autó kiválasztásában és lefoglalásában, ha előbb a számlájára előleget utalnak. A kiszemelt autó hozzávetőleg 6-7 millióba került, ehhez Vogronicséknak 2,5 millió előleget kellett letenniük.
A család bevallotta, hogy ennyi pénzük nincs.
Az ügynök azt mondta: nem gond, ő mindenben segít, ismer olyan magánhitelezőt, aki - ha kell, azonnal - ad ennyi pénzt. Az ügynök ezután német nyelvű szerződést íratott alá Vogronicsékkal az autóbeszerzésről és a német hitelről. A családból senki sem értett németül, az ügynök szóban lefordította nekik a kontraktust, és megnyugtatta őket, hogy a Németországban megfogalmazott szerződés kifogástalan.
1994 őszén az ügynök Vogronicsékat összehozta egy Pest megyei uzsorással, aki hajlandó volt a vásárlási előlegre 2,5 milliós hitelt adni. A törlesztés ideje egy év, kamata havi tíz százalék - közölte a testőrrel kísért, öltönyös férfi. Vogronicsék látták, hogy vérszívó a kamat, de úgy kalkuláltak, hogy a 40 tonnás autó képes lesz kitermelni a havi részletet. Főleg, hogy a beígért német hitel háromszázalékos kamata - az akkor 30 százalék feletti magyar banki kamathoz képest - rendkívül kedvező. Ezért Vogronicsék szerződtek az uzsorással, és az átvett pénzt - banki úton - elutalták a német autókereskedő számlájára.
1994. december 17-én az ifjabb Vogronics Zoltán két ismerősével kiutazott Mögglingenbe. A magyarul jól beszélő kereskedő már várta a triót, de közölte, hogy nem tehet semmit, mert az előleg még nem jelent meg a számláján. Öt napig maradt a három férfi Németországban, s a kereskedő mindennap azt állította: a pénz még nem érkezett meg. Ifjabb Vogronics és kísérői karácsony előestéjén visszaindultak, aztán az ünnep után a bankjukban megtudták: a kereskedő hazudott, mert a pénz idejében célba ért, sőt, a férfi már az ő kiérkezésük előtt leemelte a számlájáról az előleget.
Vogronicsék telefonon hívták a német autókereskedőt, de nem érték el. Felkeresték a kaposvári ügynököt, és felelősségre vonták. Ő mentegetőzött, s azt állította, hogy nem érti, mi történhetett. Azt mondta, a német kereskedő számára is elérhetetlenné vált. A pénz eltűntével immár a kamionvásárlásra nem volt esélye a kaposvári famíliának.
Ettől még az uzsorás követelte a pénzét, a havi 458 ezer forintot. A család fuvarozóvállalkozása egyre nehezebben bírta a költségeket: az uzsorát, a bérelt autót és saját, öregedő kamionjuk szervizét.
Vogronics Zoltán beperelte a német kereskedőt. Ehhez német ügyvédet fogadott, aki napi ezer márkáért vállalta a jogi képviseletet. A több mint egymillió forintba kerülő ügyvéd jól végezte a dolgát, és megnyerte a pert. Ám Vogronicsék nem jutottak pénzhez, a német végrehajtó ugyanis megírta, hogy a kereskedő becsődölt, foglalható vagyona nincs.
Vogronics Zoltán fuvarozó vállalkozása 1995 tavaszán tönkrement, s a család nem tudott fizetni az uzsorásnak. A hitelt adó férfi ekkor a nevére íratta, majd eladta a család 56 négyzetméteres, kétszobás panellakását. Vogronicsék maradhattak otthonukban, persze már albérlőként. A házaspár megtört a veszteségektől. A férj olcsó borral oldotta a feszültséget, felesége nyugtatókkal. Az egyik helyi cégnél adminisztrátorként dolgozó asszonyt 1996-ban szívével és érszűkülettel, valamint ízületi bántalmakkal százszázalékos rokkanttá nyilvánították.
A házaspár 2004-ig bírta az albérlet díját, akkortól viszont fokozatosan eladósodtak, ezért a főbérlő 2008. május 7-én kilakoltatta Vogronicsékat. Új albérletet kerestek, azóta egy másfél szobás panelban laknak, ám ennek a havi 50-60 ezer forintos költsége agyonnyomja őket. A férfi nyugdíja 64 ezer, az asszonyé 30 ezer forint. A házaspárral együtt lakik elvált lányuk, aki ápolónő, és minimálbért keres. Itt lakik még lányuk gyermeke, a 20 éves Anett, akinek nincs szakmája, és hónapok óta hiába próbál elhelyezkedni. Nagyapja kórházba szállításának napján épp egy takarítói állásra jelentkezett, hogy eredménnyel, vagy sem, arról egy-két héten belül tájékoztatják.
A családfő egészségi állapota a kényszerköltöztetés után végképp összeomlott. Amikor a beesett arcú, hamuszínű férfit arról kérdeztem, hogy 1994-ben miért írtak alá német nyelvű szerződést, miért hitték el a kaposvári ügynök valószerűtlen ígéreteit, miért nem kértek fel saját ügyvédet, miért fogadták el az uzsorakölcsönt, akkor a férfi csak ennyit mondott:
- Minket korábban senki nem vert át, megszoktuk, hogy az adott szó kötelez.
Csend szakadt ránk, aztán a feleség vette át a szót:
- Ma már sejtjük, hogy összejátszottak ellenünk. Az ügynök nyilván összebeszélt a német kereskedővel és az uzsorással. De akkor nem gyanakodtunk. Ma sem értem, miért tették ezt velünk? Mi csak dolgozni akartunk. Soha senkit nem bántottunk, senkit nem rövidítettünk meg. Mivel érdemeltük ezt meg?!
Erről akartam megkérdezni azt az ügynököt, aki 1994-ben ellehetetlenítette Vogronicsékat. De nem beszélhettem vele, mert börtönben van. Ezt apjától tudtam meg. Csalásért csukták le, három évet kapott. Az apa nem árulta el, hogy a fia hol tölti büntetését.
Mint megtudtam, a Vogronics család nem tett büntetőfeljelentést az ügynök és a német kereskedő ellen.
- Minek tettünk volna? - nézett rám kérdőn Vogronicsné. - Attól nem kapjuk vissza a pénzünket, a lakásunkat és az egészségünket.
Az alacsony jövedelmű, megrokkant házaspár a közelmúltban bérlakást kért a kaposvári polgármesteri hivataltól. Kérelmüket befogadták, de hogy mikor kaphatnak önkormányzati lakást, az bizonytalan. Sokan állnak előttük. Így az albérlet felemészti minden pénzüket. Lakás- és anyagi gondjaikon a fiuk sem tud segíteni: ő a vállalkozás tönkremenetele után sofőrként folytatta, ám alkalmazott, s a jövedelme alacsony. A 36 éves férfi feleségével és két gyermekével maga is bérlakásban él.
- Nem számíthatunk szinte senkire sem - állapította meg Vogronicsné. - Sőt, amióta rendőri segédlettel kiköltöztettek minket a volt lakásunkból, elfordultak tőlünk az emberek. Egyedül nyolcvanéves barátnőnk, Eszter segített. Amikor az új albérletben foglalót kellett fizetni, akkor ő vett fel százezer forint kölcsönt. Csodálatos asszony, lelkészcsaládból származik, és ha valaki kér tőle, nem tud nemet mondani.
Megkérdeztem Esztert - asszonynevén Mihályi Dezsőnét -, hogy miért segített?
- Nem tehettem mást - mondta az idős asszony magától értetődőn. - Két, súlyosan beteg ember került az utcára. Ismerem őket negyven éve, nem ezt érdemelték a sorstól. Szükségük volt lakásra, valakinek le kellett tenni a kauciót, hogy befogadják őket egy albérletbe.
Arról a jótevő nem beszélt, hogy immár ő is bajba került, mert Vogronicsék egyelőre nem tudják az általa felvett gyorskölcsön részleteit törleszteni. Így Mihályinénak fél évig havi 20 ezer forintot kell fizetnie, a nyugdíja mindössze 71 ezer forint. De nem panaszkodott emiatt, csak ennyit kért:
- Írja meg, hogyan járt ez a család. Biztos lesz olyan jóakaratú ember, aki segít rajtuk.
Vogronicsék nem bíznak ebben. Kérték, hogy ne is fotózzuk őket.
- Nem akarom, hogy az utcán felismerjenek minket - mondta a családfő. - Nem akarok szégyenkezni.
Azt viszont megengedték, hogy a macskáikat fotózzuk. Öt cicáról gondoskodnak. Eredetileg egy volt, de két éve az egyik szomszédjuk meghalt, s befogadták az ő terhes macskájukat - onnan a szaporulat.
- Pedig nem szerettük a macskákat - mondta Anett, az unoka. - De megsajnáltuk őket, nem akartuk, hogy az utcán végezzék. Sokan a macskáink miatt haragszanak ránk, hogy miért van nekünk enynyi. Nem tehetünk róla, így alakult.
Később a lány bevallotta, hogy tulajdonképpen szükségük van a macskákra:
- Az emberek becsaptak minket. A macskák nem. Tőlük szeretet kapunk. Így könnyebb.
