A legjobbkor jöttél, az iskolákban szeptember elején kezdődnek a magyar órák, ideje megbeszélni, mi legyen szeptember végén...

Kérlek, ne hadonássz, kiborul a kávéd...

Hát persze, hogy kritizálni akarlak, de kivételesen nem az utolsó versszak érzelgőssége miatt - azt már sokan a fejedre olvasták, kidühönghetted magad, talán le is csillapodtál (bár őszintén szólva nem erről az oldaladról ismerlek). Azért a rend kedvéért így négyszemközt leszögezhetjük, hogy ettől a kísértethistóriától már régóta fáznak, akarom mondani viszolyognak a tájékozottabb irodalmárok, nekem például már a hatvanas évek elején (persze nem a XIX., de sajnos nem is a XXI. században) felhívta rá a figyelmemet egy kissé cinikus, de semmiképpen sem szamár professorom, P. P. (nem Pató Pál), hogy ez a história a hulláról, aki éjszaka kimászik a sírból, hogy az özvegyi fátyollal törölgesse a szemgödreit, hát ez bizony, tisztesség ne essék szólván, nagy büdös giccs - jó, jó, mondtam már: nem ezért idéztelek meg, számomra ez evidencia, vajha egyszer a középiskolai tanárok is tudomásul vennék, és ehhez tartanák magukat. Igaz, mint Jánosnak egyszer kifejtetted, nem hiszed, hogy rossz verseid is volnának - no de hátha mégis.

Nem, Sándor, engem nem a cigányútra ment esztétikum zavar a legjobban, más az, ami a begyemet nyomja. Ezt a három strófát úgy adtad el nekünk, mint a magyar irodalom legszebb szerelmes versét, de Sándor, az istenért! - mi köze ennek a szerelemhez? Tekintsünk el a végkifejlettől, amelybe úgyszólván beletrafáltál (ti még tudtatok németül, nemde), amennyiben az imádott nőt már jóelőre és életfogytig pellengérre állítottad a nagy fene szerelmeddel, de ez még hagyján. Sokkal nagyobb baj, kedves Sándor, hogy miközben te mint Alanyi Költő monologizálsz, szerelmed tárgya tényleg csak Tárgy, és semmi másra nem szolgál, mint hogy egy öntelt macsó (majd elmagyarázom, mit jelent) világgá kürtölhesse, amit kevésbé fejlett élőlények éjjel a háztetőn nem csekélyebb hangerővel nyilvánítanak ki: ez a nőstény az enyém, senki másé!

Te ugyanis - megbocsáss, Sándor, ezt sem én mondom ki elsőnek - önző vagy, ami ömagában megintcsak nem volna hátrány egy lírikusnál, ha ezúttal magukból a verssorokból is nem sugározna a feneketlen önzés, fel sem merül benned, mi lesz a sorsa az imádott személynek az ő szempontjából, ha te feldobod a talpad, beadod a kulcsot, akarom mondani elpatkolsz. A legjobbnak nyilván azt tartanád, ha ott helyben, a sírodon ő is beledögölne a fájdalomba, de ha ez mégsem sikerülne neki, akkor vonuljon kolostorba, mint Ofélia (pardon, ez Vilmostól van), és a rólad elnevezett múzeum oltárán gondozza az örökmécses lángját. Napnyugta után ki se tegye a lábát az utcára, viseljen csadort, tartózkodjon a nemi élettől, ami pedig az újbóli férjhezmenetelt illeti, lásd a mellékelt utasítást, mert a költő szerelme határtalan.

Mondd, Sándor, megfordult-e a fejedben, hogy ha történetesen az imádott hölgy hal meg előbb, akkor úgy illene, hogy magadat is mindhalálig özvegységre kárhoztasd? Netán nőtlenségre is, ha már ennyire nagy a te szerelmed? Vagy abban reménykedtél, hogy a hölgy nagyvonalúbb lesz nálad, és feljővén a síri világból - az éj közepén, természetesen -, így szól majd hozzád, miközben te szívettépően zokogsz a sírkövén: ne itasd az egereket, Sándor, ha már én megkrepáltam, legalább neked legyen jó sorod, tarts rólam egy fényképet a nachtkaszlin, de azért próbálj vígasztalódni egy másik delnő oldalán, akihez aztán sok szép verset írhatsz. Ha már én megboldogultam, legalább te légy boldog, mert az én szerelmem tényleg szerelem.

Hidd el, Sándor, ezért a versedért valaha én is rajongtam. Később fintorogni kezdtem tőle, mígnem végül... ma már úgy utálom, mint a kukoricagölödint. Mert rájöttem, kedves Sándor, hogy engem egy zseni az ő feltartóztathatatlanul hömpölygő anapesztusaival (daktiluszaival?) csúnyán átvert, átvágott, átdobott, balekra vett, bebóvlizott, vagy irodalmiasabban: rászedett. És semmit sem tudok oly kevéssé megbocsátani, mint ha becsapnak.

Most persze meg vagy sértődve. Azt mondod, vigye kánya: ha nem tetszik a vers, töröljék az olvasókönyvből, úgyis van éppen elég magolni való az iskolában. Megbocsáss, kedves Sándor, én nem ezt szeretném. Ellenkezőleg, benn tartanám a kötelező tananyagban, és úgy tanítanám, ahogy kell: érdeme szerint.