Követendő példának tekinti a Honvédelmi Minisztérium azoknak a magyar katonáknak a tetteit, akik hősiesen védték a III. Birodalom oldalán harcoló Magyarországot a szövetségesekkel szemben. A múlt héten a Magyar Honvédség is képviseltette magát a Somogy megyei Berekiben hat éve állított emlékmű idei koszorúzásán, amely az amerikai légierő „nyomasztó fölényével szemben” fellépő veszprémi Puma Repülőszázad 1944. június 16-i csatájának magyar hősei előtt tiszteleg.

A minisztérium lapunknak küldött válaszában kijelentette:  „Az a hadműveleti területen végrehajtott kiemelkedő katonai teljesítmény, amelynek mozgatórugója az egyéni hősiesség, a rátermettség, a bajtársiasság és az önfeláldozás, továbbá a katonai szaktudás, tértől és időtől, valamint politikai rezsimtől függetlenül elismerésre méltó. A haditett megítélésekor nem csak hogy el lehet, de el is kell választani a hősiesség jegyeit mutató harccselekményt attól, hogy az „milyen rendszer védelmében nyilvánult meg”, sőt, a kérdésfelvetésnek ebben a konstellációban valójában nincs is értelmezési tartománya.”

A HM úgy véli: „Az esküt tett katonára nem lehet ráterhelni azokat az egyébként valóban szörnyű következményeket, amelyeket a szükség hozta kényszer és a hibás politikai döntések együttesen hoztak Magyarország számára a II. világháborút közvetlenül megelőző és a világégés alatti időszakban. A hadbavonult százezrektől csak a nekik adott parancs maradéktalan végrehajtását lehet számon kérni.”

A HM szerint tehát mindegy, minek a nevében jár el az áldozatkész katona, mindegy, milyen következményekkel jár a jól teljesített parancs. Ha azt erején felül teljesíti a katona, tiszteletet érdemel.  Mindez igaz akkor is, ha a hős katona fegyveres ereje olyan célokat képviselt, amelyek szöges ellentétben állnak Magyarország ma vállalt értékeivel, demokratikus berendezkedésével.

„Az 1950-es évek második felétől évtizedeken át rendszeresen találkoztak azok az egykori repülőkatonák, akik a RAF, az USAF és a Luftwaffe kötelékében harcoltak egymással szemben 1940-1945 között, megkoszorúzták egymás emlékműveit, stb. Nem merült fel senkiben, hogy ez összeegyeztethetetlen lenne bármiféle integrációval, vagy vállalt demokratikus berendezkedéssel” - érvel a HM. Más kérdés, hogy Berekiben nem az angolszász és szovjet légierő veteránjaival közösen koszorúztak, ráadásul nem pusztán a civil és katonai áldozatokra, hanem nevesített hősökre emlékezve. A tárca vélhetően a Luftwaffe Fürstenfeldbruckban lévő emlékhelyére utalt.

Ám az egyrészt a légiközlekedés áldozatainak emlékműve is, másrészt annak bevallott célja „a halottak emlékét őrizni és a békét védeni”. A kompozíció véletlenül sem zengi dicséretét az áldozatkész, bajtársias, szaktudást igénylő hőstetteknek. Amikor a RAF vagy az USAF veteránjai a Luftwaffe veteránjaival közösen koszorúznak emlékművet – egyébként sem emlékművet, mint inkább katonai temetőt –, ott a halottakra és nem a sokmillió emberéletet követelő, hősies profizmusra emlékeznek. Ellentétben a HM-mel, amely szerint „1944-ben a m. kir. 101. honi vadászrepülő-osztály, majd -ezred Magyarország légterét védte az angolszászok és a szovjetek nyomasztó fölényével szemben, olyan páratlan hősiességgel, amely az ellenség számára is tiszteletet parancsoló volt. Az teljesen természetes, hogyha erre a tényre emlékező ünnepségen részt vesz és koszorúz a Magyar Honvédség hivatásos tisztje is, hiszen ezeknek az embereknek nem csak az emlékét őrizni kötelesség, hanem vitézségük máig ható példa kell legyen a jelen honvédei számára.” – véli a HM.

Pedig a példaként felhozott Németországban sehol nem áll emlékműve a III. Birodalom fegyveres erőit szolgáló nevesített hősöknek. Még Erich Hartmannak sem, pedig az 1993-ban elhunyt tiszt mérlege kiváló: 352 szovjet és amerikai gépet lőtt le, sőt, utolsó győzelmét a német kapituláció napján, 1945 május 8-án aratta. Az ő küzdelmét a „szövetségesek nyomasztó fölényével szemben” azonban nem tekintik követendő példának. Legalábbis Németországban.