Szenczy Sándor

Népszabadság - Kurucz Árpád

- Tizenöt éve vesznek részt különböző katasztrófahelyzetek elhárításában, az egyik legnagyobb nemzetközi segélyszervezet, a Baptist World Aid tagjaként. Most utazott ki a második mentőcsapatuk Haitire, ahol kétszáz éve nem volt ekkora katasztrófa. Mentőorvosaik megjárták már Indonéziát, Sri Lankát a cunami után, Indiát a földrengés után, Csecsenföldet polgárháború után, és hosszasan sorolhatnánk. Miben más az önök szemszögéből Haiti?

- Ekkora káoszt, zűrzavart a Baptista Szeretetszolgálat fennállásának másfél évtizede alatt, közel harminc bevetésen még soha nem tapasztaltak a helyszínen lévő munkatársaim. Mint minden más segélyszervezet, ahhoz szoktunk hozzá, hogy egy katasztrófahelyzetben az állam, a kormány valamilyen szinten kézben tartja a dolgokat. És a nemzetközi protokoll is arról szól, hogy ha a katasztrófa sújtotta ország kormánya nemzetközi segítséget kér, akkor ők is szervezik meg a segélycsapatok munkáját. Mindez nem állt rendelkezésre Haitin. Nagyon gyorsan kértek ugyan segítséget, viszont a mentőcsapatok fogadását nem tudták megszervezni. Az államapparátus gyakorlatilag megszűnt, az ENSZ székháza is összedőlt, a hatalmas mennyiségű segély fogadására nyilvánvalóan nem voltak felkészülve. Nagyon későn tudták felállítani a logiszitkai központokat, és az ENSZ és az amerikai hadsereg ugyan hamar a helyszínen volt, de sok idő kellett, míg a rendszert „újraindították". Az elején az amerikai sereg egy hajóról irányította a légiforgalmat, és a sajátjaikon kívül nem is engedtek más gépeket a légtérbe. Mostanra szerencsére már felállt a rendszer, és már a segélyszállítmányok is kezdenek beérkezni. Az ENSZ számára, ahogy Ban Ki Mun főtitkár is fogalmazott, ez soha nem látott kihívást jelent. Már kilencezer kéksisakos van Haitin, az USA pedig tízezerre növelte a kivezényelt tengerészgyalogosok létszámát, ami óriási segítség a segélyezésben is, hiszen most már járőröznek a problémásabb területeken is - abban a peremkerületben is, ahol a mi csapatunk dolgozik. Mi ezúttal nem osztunk segélyeket, a sebesültekkel foglalkozunk, de így is érezzük, hogy teljesen más a terep, mint amit megszoktunk.

- Az államapparátus, az infrastruktúra összeomlása azért annyira nem lehet szokatlan helyzet, a cunami után sem lehetett sokkal könnyebb dolguk, bár ott az egyházi insrastruktúra működött, így az egyházi segélyszervezetek aránylag könnyen tudtak dolgozni. Haitin egy egyházi szervezetnek könnyebb a dolga?

- Nekünk azért viszonylag könnyű a helyzetünk, mert míg Magyarországon a baptista egyház történelmi kiesegyház, 30-40 ezer taggal, addig a világon a második legnagyobb felekezet. A világ 176 országában, 200 baptista szövetségen keresztül összesen százmillió tagot számlál az egyház, elsősorban az USA-ban erős. Így a logisztikánkat mi is erre építettük fel. Ha megenged egy kis kitérőt: tíz évvel ezelőtt álmodtam meg, hogy jöjjön létre egy globális mentőcsapat, amely katasztrófa esetén minden földrészen hat órán belül el tud indulni. Ez létre is jött: a Rescue 24, amely most Haitin látja el a sebesülteket, magyar vezetőkkel: Szilágyi Béla és Pavelcze lászló irányítja a nemzetközi csapatot. A Rescue 24 szervezése úgy néz ki, hogy évente tréningeket tartunk a világ számos országában, ezekre elhívjuk a baptista társainkat, de alpinistákat, tűzoltókat, mentőkutyásokat is, továbbá mindazokat, akik vállalják, hogy felkerüljenek egy önkéntes-listára, és bármikor riaszthatók katasztrófa esetén. De az, hogy egy ilyen csapat elindul menteni, csak a jéghegy csúcsa. Sokan talán nem tudják, mekkora szervezési munka folyik a háttérben. Ahhoz, hogy egy tízfős mentőcsapat hatékony munkát tudjon végezni a helyszínen, körülbelül harminc ember összehangolt munkája szükséges. Hogy ha valakinek nincs útlevele, vízuma, repülőjegye, az reggelre meglegyen. Hogy milliós összeget tudjunk mozgatni mondjuk egy banki szünnapon. Mindez tizenöt év tapasztalat, és persze intenzív kapcsolatépítés következménye. Így tehettük meg azt, és itt kanyarodnék vissza a kérdéshez, hogy amikor Haitiről megkaptuk éjjel hajnali háromkor a riasztást, a csapat tizenkettő harminckor már a repülőgépen ült. És úgy érkeztek meg, hogy már várt az amerikai partnerünk kisgépe, megpakolva felszerelésekkel. Az út egyébként kalandos volt, mert amikor az első csapat elindult Észak-Karolina felől, nem tudtak leszállni Miami-ben, és átirányították őket Dominikára, ezért ott kellett éjszakázniuk, és onnan másnap reggel tudtak csak átmenni a határon, közúton. Ha nincs ez a húszórás kényszepihenő, akkor a földrengés utáni tizenhatodik órában már ott lettek volna a kollégáink. Azért ez óriási dolog, tízezer kilométer távolságra egy komplett mentőcsapatot kiutaztatni, de ez csak úgy működhet ,ha helyi partnerekkel le van szervezve. Vártak bennünket, kéksisakos kísérettel vittek át a határon, Haitin is megvolt már a szállás, Így működik tehát az egyházi kapcsolatrendszer, és ez egy olyan méretű és szervezettségű hálózat, hogy gyakorlatilag nincs az az ország, ahol ne tudánk mozgósítani a partnereket.

- Az első csapat szombaton érkezik haza, és ahogy halljuk, már kint van a váltás...

- Igen, és a második csapat is úgy indult, hogy este tízkor telefonáltak, hogy készen vannak, hajnali kettőkor már nálam voltak a jegyek, reggel hét negyvenkor már a repülőtéren voltak a jegyekkel a kezükben, meg az orvosi táskákkal, műszerekkel.

- Említette a káoszt. Honnak tudják ilyenkor, mit kell kivinni, mire van igény? Srí Lankán még előfordult - pedig ezek szerint ott „kisebb volt a káosz" -, hogy egy falu kapott vagy három víztisztítót, mert nem volt megfelelő a koordináció.

- Az sokszor helyben derül ki, hogy mire van szükség, de persze vannak alapvető szükségletek. Az első fázisban, azoknak, akik hetvenkét órán belül ki tudnak menni - általában ennyi időn belül van értelme mentőcsapatot küldeni - nem kérdés, hogy mire van szükség. Az életmentésre. Ilyenkor a csapat úgy megy ki, hogy egy hétig ne kelljen függeniük semmitől és senkitől. Tehát annyi ivóvizet, élelmiszert, ellátmányt kell magukkal vinniük, hogy az egy hétre elég legyen.

- Az amerikai tengerészgyalogság védi a segélyesek többségét, az ENSZ pedig próbálja a segélyakciókat koordinálni. Úgy halljuk, nem egyszerű velük dolgozni, az ENSZ-táborból például nem engedték ki az utcára a segélycsapatokat.

Szenczy Sándor
Népszabadság - Kurucz Árpád - Épp ilyen helyzetekben jó, ha van helyi kapcsolat, mert akkor nem függünk a nemzetközi erők biztonsági előírásaitól. Mi annyiban foglalkozunk az ENSZ-központtal, hogy bejelentettük, ott vagyunk. Nyilván nem tilthatják meg a mentőcsapatoknak, hogy dolgozzanak, nem is erről van szó. Látni kell viszont, hogy ez mennyire különleges helyzet. Amikor a helyi kormányzat és annak intézményei nem tudják uralni a helyzetet, a nemzetközi szervezetek veszik át az irányítást, amelyek viszont nem tudják betartatni a helyi törvényeket. Az alapvető szabály ugyanis az, hogy - mint említettem - ha a kormány beenged, nekem segélyszervezetként az a dolgom, hogy eljussak az országba. Amint átléptem a határt, a helyi kormány dolga, hogy koordinálja a munkámat. Tény, hogy amikor az ENSZ „nem állt még fel", nagy ívben hajtotta el a civileket, ezért ilyenkor vagy feltalálják magukat a segítők, és maguk bérelnek autót, állítanak fel segélyező pontokat, kérnek védelmet, vagy elmennek a helyi partnerszervezet kórházába, mint ahogy mi is tettük.

- Azt is hallani, hogy miközben az épen maradt kórházakban a folyosók is tele vannak betegekkel, addig az ENSZ-kórház orvosoktól hemzseg...

- Hát igen, itt jönne be ugyebár a kormány, aki megmondja, hogy ebbe és ebbe a kórházba menj, mert ott van orvos- vagy ápolóhiány. De hát itt minden összedőlt, ez magyarázza a kialakult aránytalanságokat, hogy az ENSZ-kórházban ott állnak a profi orvosok, a peremkerületekben pedig a rengés után hat nap után is nyílt törésekkel hoznak be betegeket... Ez a rendkívüli a haiti helyzetben: olyan még nem volt, hogy egy komplett ország boruljon be.

- Az amerikai hadsereggel sem lehet könnyű együttműködni...

Szenczy Sándor
Népszabadság - Kurucz Árpád - Úgy tudom, valóban az a feladatmegosztás, hogy az ENSZ adja a logisztikát, a sereg meg a védelmet. Ha azt kapják parancsba, hogy meg kell védeni a segélyszállítmányokat, meg a segélymunkásokat, akkor azt végre fogják hajtani. Se többet, se kevesebbet. Azt is látni kell, hogy az USA óriási nyomás alatt van, hogy vegye át az irányítást Haitin, és állandó konfliktusban vannak az ENSZ-szel. Nem egyszerű tehát a történet, végülis százmillió dollárt áramoltatnak Haitire, katonák ezreit, és nagyon profin dolgoznak. De az kétségtelen, hogy ők akkor fognak együttműködni a civilekkel, ha parancsba kapták. Ha az a parancs, hogy civil gépet nem engedünk be a légtérbe, akkor nem engednek be...

- Az azonnali segítségnyújtás fázisa után a humanitárius segélyezésé lesz a főszerep, mint minden más katasztrófahelyzetben. Önök már el is indították a jelképs örökbefogadási programjukat, mint ahogy azt az ázsiai szökőár után is tették. Emlékeink szerint akkor voltak problémák a személyre szabott támogatással, láttunk olyan gyermeket a srí lanka-i árvaházban, aki egy óriási ajándékcsomagot kapott a „szülőktől", a másik meg semmit. Azóta meg is szüntették ezt a személyes támogatási formát. Mi a tervük Haitin?

- Mint ahogy minden mást, ezt is meg kellett tanulnunk. Amerikai példát igyekeztünk átvenni ezzel a programmal, ám hibát követtünk el, amikor az egy éves támogatásra szóló felajánlásokra költségvetést terveztünk. A srí-lankai programban például tizenkétezer felajánlást kaptunk, ebből ötezren meg sem kezdték az átutalást, a maradék hétezerből pedig az év végére nem maradt háromezer sem. A lelkesedés idővel elpárolgott, ahogy a híradókból is fokozatosan eltűnt a cunami-téma, úgy a felajánlók kitartása is. Ezt tudomásul kell vennünk. Másfelől, mi is rosszul kommunikáltuk, hogy ez egy kollektív támogatás, hogy a pénz, amit küldenek, az nem a gyerek kezébe kerül, bár sokan ezt hitték. A gyerekekre költjük, persze, de nem adhatjuk a kezébe. A tanárra, orvosra, gyógyszerre, ivóvízre, a tánctanfolyamára, az iskola fenntartására költjük a pénzt, ezt ezúttal igyekszünk jobban tudatosítani.

- Ezzel együtt, sikeres a srí lankai árvaház-program?

- Igen, mindenképpen, Srí Lankán ma is négyszáz gyerek járt hozzánk iskolába vagy előkészítőbe, a „cunami családok" a lakóik a háznak, az intézmény öt év után is a mi támogatásunkból működik. Amikor azt látom, hogy a tizenkét éves árva, aki a cunamiban elveszítette a szüleit, most már tizenhét, és az érettségire készül, az óriási dolog. Főleg, hogy ott a magyar zászló. Úgyhogy a srí lankai tapasztalatainkat hasznosítva, és persze a hibáinkból is tanulva, szeretnénk Haitin is szerezni egy területet, és létesíteni egy otthont, de nemcsak a földrengés következtében megárvult gyerekeknek, hanem olyan árváknak is, akik a katasztrófa miatt még nehezebb helyzetbe kerültek - ahogy Srí Lankán is voltak polgárháborús árvák, itt sem nem akarunk szegregálni.

- Mennyi felajánlás érkezett eddig a haiti segélyprogramra, illetve a Fogadj örökbe programra?

- Nem tudok pontos összeget mondani, mert folyamatosan jönnek be a támogatások, az örökbefogadási programra eddig három-négyszázan jelentkeztek, pénzben úgy kétmillió forint gyűlt össze, de várjuk ki a végét...

- Miért jobb egy saját intézményt létrehozni, mint mondjuk egy helyi árvaházat támogatni? A zászló miatt?

- Eddigi tapasztalatunk azt mutatja, hogy a legjárhatóbb út saját intézményt létrehozni. Ennek több oka is van, az például, hogy Magyarországon még mindig gyanakvó az adományozó, ezért a legjobb az, ha azt tudom mondani a támogatóimnak, hogy tessék, ez itt egy magyar ház, vagy falu, meg lehet nézni, hogyan működik, hogy működik-e. Másfelől ez a legkönnyebb és legjobb diplomácia: nem az történik, hogy küldesz egy sms-t, és adtál egy rakás pénzt valakiknek, hanem itt ténylegesen látszik, hogy magyarok segítettek. Nem akarom lebecsülni a nemzetközi szervezetek erőfeszítéseit, Isten megáldja őket, de hát azért, ha már magyarok adakoztak, akkor igenis, legalább a magyar zászló legyen kint. És természetesen nem a zászlóról szól a történet, de nem is a pénzről! Higgyük el, nem az összeg számít, annak van igazi ereje, amikor egy magyar tűzoltó kihoz egy összedőlt épületből egy hatvanéves bácsit, aki három napja volt a romok között - ez Indiában, Gujarat államban történt. Amikor behív a kormányzó, és azt mondja, megtanulták, kik azok a magyarok. Amikor utazunk haza, és a gépen a pilóta bemondja, hogy itt vannak a magyar mentők, és felállva tapsolnak az utasok, ismeretlenek ölelgetnek, csókolgatnak, és köszönik a népük nevében. Persze, lehet sokmillió eurót belelapátolni egy nagy kalapba, és lehet sokkal nagyobb dolgokat elérni, ha úgy tetszik, fillérekből is.

- Gyakran éri az a kritika a segélyszervezeteket, hogy bezzeg Haitiban segítenek, Szabolcsban meg éhen halhatnak...

- Valóban gyakran megkapjuk ezt, ami azért is meglepő, mert tavaly hatezer tonna élelmiszert osztottunk ki Magyarországon és összesen egymilló embernek tudtunk segíteni, ami nagyságrendekkel nagyobb munka, mint amit külföldön végzünk évek alatt. Összességében, a munkáink nyolcvan százalékát Magyarországon végezzük, és csak húszat külföldön, a médiafigyelem megoszlása mégis fordított.

- Feltesszük, a médiafigyelem megoszlására, illetve a „kalap" vitára - tehát az állami felajánlások és a civil segélyszervezetek közötti konfliktusra - is megoldást nyúthatna, ha a segélyszervezetek, illetve a kormányzat tudna a másikról, azaz, ha lehetne követni, ki, hol, mit csinál, hol milyen jellegű segítségre van igény. Korábban voltak próbálkozások a munkájuk koordinálására a Külügyminisztérium gondozásában...

- Ez mára gyakorlatilag megszűnt. Havonta voltak megbeszéléseink, de ez valamilyen oknál fogva elhalt. Az észrevétel jogos, hiszen én sem tudom, mit csinál a másik, mindenki megy a maga feje után, gyakorlatilag nem is tudunk egymásról.

Kapcsolódó cikkek: Gyerekmentés vagy csempészet Haitin? | Embercsempészéssel gyanúsítanak amerikaiakat Haitin | 'Újabb földrengésre ébredtünk' - magyar segélyező beszámolója az Alfa-zónából | Földrengés Haitin: tízmilliárd dolláros segélyt javasoltak az adományozók | Újabb magyar csoport indult segíteni Haitira