– Ez a hét vitathatatlanul a görögök hete volt. A fél világ figyelte Papandréu miniszterelnök furcsa táncát, a népszavazási kezdeményzést, majd annak visszavonását, végül a parlamenti bizalmi szavazást. Mit gondoltak minderről a görögök, egyáltalán Papandréu kimerészkedhet még az athéni utcákra?

– A görög politikai elit tagjai már eddig sem nagyon mentek az emberek közé, saját, zárt világukban éltek. De azért akadt olyan parlamenti képviselő, akit hangosan szidalmaztak, amikor betért egy kávézóba, miután megszavazta az egyik megszorító csomagot. Megesett az is, hogy kifigyelték, a miniszterek milyen nyilvános programon vesznek részt, és tojással dobálták meg őket, vagy parlamenti képviselőket hátulról fejbe ütöttek. De magát Papandréut eddig ilyen atrocitások nem érték.

– Mint régi politikusdinasztia tagját, netán épp a neve védte meg?

– A neve valóban fontos szerepet játszott eddigi karrierjében. Már a nagyapja és az édesapja is miniszterelnök volt. Tulajdonképpen a neve miatt került a szocialista párt, a PASOK élére, erre nem a politikai tehetsége, hanem a neve predesztinálta. Első miniszteri megbízatását is az apja kormányában kapta, állt az oktatási tárca, majd a külügyek élén.

– Azért ez mégiscsak sajátos...

– Csak nekünk tűnik így, Görögországban ez nem is olyan ritka. A kilencvenes években a nemzetközi híradók nagy örömmel adták tudtul, hogy a görögöknél a kulturális tárca élére nőt neveztek ki, ezt az esélyegyenlőség szép példájaként emlegették. Csak azt nem tették hozzá, hogy a hölgy apja történetesen a miniszterelnök. De volt erre példa a jobboldalon is, ott egy hadügyminiszter fia jutott be képviselőként a parlamentbe, majd vette át az apja posztját. Jeórjiosz Papandréu is az apja révén vált ismertté és népszerűvé, de tegyük hozzá rögtön: külügyminiszterként a Törökországgal kapcsolatos viszony javításában komoly sikereket könyvelhetett el. Ám úgy tűnik, hogy a miniszterelnöki szerep túl nagy rá, és részben ezzel is magyarázható az elmúlt másfél-két év vergődése. Görögországnak most egyszerre kell szembenéznie a gazdasági-pénzügyi válsággal, amelyet még felerősít a társadalmi-politikai válság, és ezt még látványosabbá teszi a kormányzati válság. Amikor Papandréu miniszterelnöki pozícióját saját pártján belül is megkérdőjelezték, akkor – saját hatalmi ambíciói miatt – előállt a népszavazási kezdeményezéssel. De nemcsak ő, hanem a konzervatív ellenzék vezére, Antonisz Szamarasz is saját személyes és pártambíciójának a rabja: Papandréu minél tovább hatalmon akar maradni, Szamarasz minél előbb szeretné átvenni a kormányrudat.

– Vagyis saját ambícióikat az ország érdekei elé helyezik, akkor is, amikor már mindenki nemzeti egységkormányt követel?

– Igen, de Görögországban 1974 óta játsszák ezt a játékot. Sok szempontból sikeresen, hiszen az utóbbi negyven év az ország történetének legstabilabb időszakát hozta. Volt egyfajta politikai váltógazdálkodás, nem volt puccs, végülis sikerre vitték az uniós tagságot, és beléptek az eurózónába is. Sokat emelkedett az életszínvonal, de úgy tűnik, hogy a speciális görög politikai-gazdasági és társadalmi modell alapjaiban ingott meg. Ezt egyébként az ezredforduló táján lehetett már sejteni.

– Mennyire volt előre látható a válság és hogyan dolgozza fel a társadalom, hogy Görögország Európa beteg embere lett?

– Utólag már könnyű okosnak lenni. Vannak görög kollégáim, akik már a kilencvenes években arról beszéltek, hogy ez a típusú görög társadalmi és politikai berendezkedés elérte a teljesítőképessége határát. Már ekkor megjelent egy tanulmány azzal a címmel, hogy „Potyautasok Csodaországban”. A napokban pedig megjelent egy könyv „A kleptokráciától a csődig" címmel. Mindkettő ugyanarra a jelenségre utal: kialakult a görög társadalom bizonyos rétegei, a kispolgárság, a középosztály és a politikai-gazdasági elit között egy hallgatólagos megegyezés. Ez arról szólt, hogy a politikai-gazdasági elit az ország jogi kereteit a saját érdekei és szempontjai szerint alakítja, de cserébe bizonyos juttatásokkal „felemeli” a kispolgárságot és a középosztályt. Ez valójában 1981-ben kezdődött, amikor Andreasz Papandréu, a jelenlegi elnök édesapja jutott kormányra, és jelentős tömegek kerültek be a közigazgatásba. Korábban a jobboldal monopolizálta a közigazgatást vagy adott megbízatást vállalkozásoknak. Most a baloldalon volt a sor. Ez akkor politikai igazságtételnek is tűnt, a szocialisták nem véletlenül kampányoltak azzal, hogy „Vessünk véget a jobboldal államának!”. De nem véletlenül éppen ez az az időszak, amikor a görög államadósság növekedésnek indul: a hetvenes években csupán a GDP 20 százaléka volt, a 90-es évek közepétől 2008-ig hullámzóan ugyan, de már végig 100 százalék körül van.

– Ami már csak azért is megdöbbentő, mert ekkor már Görögország az eurózóna tagja, ahová ilyen mutatóval be sem léphetett volna...

– Görögországot az európaiak is úgy kezelték, mint a helyiek saját magukat: „Görögország más” – mondogatták. Ezen azt értették, hogy tisztában vannak vele, nem pont úgy működik, mint más országok, de ez nekik így megfelel. Mikisz Teodorakisz, a híres zeneszerző kérdezte csodálkozva, hogy miért legyünk mi Hollandia, amikor olyan már van egy? Saját, Nyugat-Európában élő rokonaim is szerették mondogatni, hogy az európaiak nem tudnak élni, bezzeg a görögök igen. Ez a másság része volt a görög büszkeségnek és a görög sikersztorinak is. Ám a másság most először hátrány lett, és ezt nagyon nehezen tudják feldolgozni.

– Mennyire dühösek a görögök, mennyire robbanásveszélyes a közhangulat? Papandréu például a héten leváltotta a hadsereg teljes vezetését, mintha puccstól tartana.

– Ebben a hírben az a legérdekesebb, hogy nem volt folytatása, egyetlen párt vagy média sem kommentálta vagy elemezte. De 1974 óta a hadsereg nem játszik direkt politikai szerepet, azon kívül, hogy rengeteg pénz felett rendelkezik. Ami a közhangulatot illeti, a hétköznapokban szinte semmit sem érezni a feszültségből. A kávézók és az éttermek továbbra is tele vannak, és az emberek politizálnak, de eddig is ezt tették. Ebben az országban a politika fontos szerepet játszik az átlagemberek életében is, mert mindenkinek a meggyőződése, hogy a politikán, a politikai kapcsolatokon sok múlik. Ha pedig baj van, akkor persze a politikusok a hibásak. Most sokan mondogatják azt is, hogy a fő gond az, hogy Görögország nem termel semmit, de én ezzel vitatkozni szoktam: a turizmust nem szabad lebecsülni. Ezt lehetne sokkal magasabb szinten is űzni, de most az a tipikus, hogy egy család megörököl egy rozzant házat valamelyik szigeten, kicsit kifesti, aztán kiadja az őrült turistáknak. Kevesen tudják, hogy Görögországban van az ország területéhez képest legnagyobb őshonos erdőség Európában, lehetne egészségügyi turizmust is csinálni. De nem teszik. És van itt még egy érdekes dolog: Görögországból történelmileg mindig sokan emigráltak, így volt ez a XIX. és a XX. században is: mentek görögök tömegesen Amerikába, aztán Németországba, és onnan utalták haza a pénzt a családoknak, azok pedig ebből éltek. Az otthoni társadalomnak sohasem kellett modernizálódnia, mert nem volt rákényszerítve.

– Mennyire érzi magát felelősnek a görög társadalom a kialakult helyzetért?

– A görögök dühösek és méltánytalannak érzik, ami velük történik. Ehhez hozzátartozik, hogy a megszorító intézkedések többsége valóban igazságtalan, mert az átlagembereket sújtja. Eközben az utóbbi másfél évben 50 milliárd eurós betétállomány tűnt el Görögországból, és vándorolt Svájcba. Athén elit negyedében egy fogorvos éves jövedelemként 500 eurót vall be, miközben a közalkalmazottak a megszorítások előtt havi 3000 eurót kerestek. Az adóhatóságnak pedig mindez nem tűnik fel. Ennek a nemtörődömség vagy a korrupció az oka. A másik oldalon ott van az a tanár házaspár, amely hitelt vett fel lakásvásárlásra, s ezt korábban az egyikük fizetéséből törlesztették. Ám ezt a fizetést most elvitték a megszorítások. Mitől ne lennének dühösek, amikor azt látják, hogy mások mindig megússzák. A politikai szférával kapcsolatban általános az elutasítás, ezt jól mutatta, hogy az október 28-i nemzeti ünnepen a diákok demonstratívan elfordított arccal vonultak el a politikusok tribünje előtt. A katonai parádét pedig meg sem lehetett tartani, mert hatezer tüntető megakadályozta. Még Karolosz Papuliasz köztársasági elnököt is árulónak minősítették, aki fegyverrel harcolt a németek ellen a háborúban. Vagyis van egy általános, differenciálatlan düh az egész politikai osztállyal szemben. De a politikusok mintha nem éreznék, hogy egy vulkán tetején csücsülnek.

– Hogyan vélekednek most Európáról, mennyire tipikus az az érzés, hogy a nagyhatalmak rájuk kényszerítik az akaratukat?

– Érdekes módon, amikor a népszavazási kezdeményezés után Cannes-ba rendelték Papandréut, azt a görög sajtó nagy része úgy értelmezte, hogy megmosták a fejét, és nem álltak Papandréu oldalára. Némi aggodalom érződik azzal kapcsolatban, hogy a mentőcsomag részeként állandó felügyelőbizottság ellenőrizné az intézkedések végrehajtását. De az Európához tartozás érzését nem fenyegeti semmi. Erről a hetvenes években még nagy vita folyt, valóban kérdéses volt, hogy hová sorolják magukat, kelethez, nyugathoz, Közel-Kelethez, Ázsiához? De ez a vita eldőlt, a politikai elit – a kommunistákat leszámítva – most ismét megerősítette, hogy hisz az Európai Unióban, sőt az eurózónában is, és az ország továbbra is ide tartozik.

Fokasz Nikosz