Politika. Megint kettészakadt az ország. Hála istennek. Mert most nem ott szakadt el, mint korábban. Nem a szegfűk és narancsok háborúja ez most, hanem a big brotheresek és a valóvilágosok, a Szabolcs-pártiak és a Majka-pártiak, az egészet utálók és az egészet imádók tábora között. És ez jó, mert ha sokféleképpen hasad ketté az ország, akkor az árkok már nem mélyülnek tovább, hanem temetődnek. Akkor végül valamiféle mozaik alakul ki, és a mozaikdarabok már legfeljebb csak nyüzsögnek, de nem háborúznak. Remek dolog az, hogy fideszes szomszédom, Erzsi néni együtt drukkol Majkáért a szocikra szavazó Amálkával (félévnyi háborúskodás után most álltak először szóba egymással, és lettek újra jó barátnők), és lángpallossal védik közösen a műsort mindenki ellen. És már eszükbe se jut, hogy arra a szamárságra gondoljanak, ami az elmúlt fél évben kettéhasította minden gondolatukat: hogy ki a kormánypárti és ki az ellenzéki. Micsoda gyógyulás, annyi hónapnyi heveny politikai láz és ostobaság után!

Igen, tudom, az úgynevezett tömegkultúrát fél évszázada sokan szapulják azért, mert a felelősségteljes polgárokat passzív fogyasztókká butítja. De nálunk, ahol a politika évtizedek óta rombolja a mindennapi emberi életet, az úgynevezett "életvilágot", a mindennapi emberi kapcsolatokat, felüdülés és gyógyulás ez az ártatlan politikamentesség.

Remek, hogy annyi hónap vagy év sunyítás után most végre az emberek megmondták, megmondhatták, meg merték nyíltan és akár szenvedélyesen mondani a véleményüket. Vállalták magukat, az érzéseiket, a vonzalmaikat. Mert az Évikkel, Bálintokkal vagy Renatókkal kapcsolatban nem kellett lakatot tenni a szájukra, Fidesz-lakatot, SZDSZ-lakatot, MSZP-lakatot, amitől már száj- és agyzárat kaptak az elmúlt hónapokban.

Kukkolás. Igen, persze mindannyian szeretünk leskelődni, belesni mások életébe. Nagy varázsa van annak, ha az ember úgy figyelhet másokat, hogy azok mit sem sejtve élik a maguk életét. Amikor nem védekeznek tekintetünk ellen, amikor azt hihetjük, hogy a színfalak résein át bepillanthatunk az élet igazi nagy titkaiba. Emlékszem, gyerekkoromban, este, Debrecen földszintes házai előtt elsétálva milyen varázsa volt annak, ha benézhettünk egy-egy ablakon, és láttuk, amint a család épp vacsorázik, beszélget, kártyázik. A titkokat ne lesd meg - figyelmeztetett József Attila. Igen, tiszteletben kell tartani mások titkait, mert személyiségük, autonómiájuk részei, védelmezői a titkok. De a sötét utcáról betekintve a bent látottakat mintha már az emberi lét szépségének és szomorúságának, a mulandóságnak és az örökkévalóságnak a fénye vonta volna be. E fények egy-egy pillanatra még a zajos show-kban is felvillantak. Kár, hogy akik csak a meztelenségre figyeltek, ezt nemigen vették észre.

Kannibalizmus. De azért ne nagyon andalodjunk el. Mert persze kannibálok is vagyunk. Szeretjük ropogtatni mások életét, sorsát, személyiségét. Valljuk be őszintén, gyönyörűséggel olvasunk a képes magazinokban az életek roncsolódásáról: a botrányokról, hírességek bukásáról, hűtlenségekről, tragédiákról, bűntényekről, és jóleső borzon-gással szörnyülködünk a katasztrófákon. Itt, ezekben a sorozatokban fiatal életeket, kapcsolatokat, hűségeket és hűtlenségeket, érzelmeket és gondolatokat, sikereket és kudarcokat, örömöket és fájdalmakat tálaltak nekünk mindennap föl, és mi jóízűen falatoztunk.

Gladiátorok. Levizsgáztunk mi, nagyérdemű, vagy inkább érdemtelen közönség. Mert mint a hajdani Circus Maximus tógás polgárai, úgy figyeltük, gyönyörűséggel - ha nem is föltétlen vérszomjasan - a villa lakóinak küzdelmét. És amikor ítélkezni kellett, hogy kit semmisítsen meg a Big Brother, kit küldjön ki a semmibe, a nemlétbe, akkor - ha nem is lefelé fordított hüvelykujjal, de mondjuk SMS-sel - mi is szavaztunk, mi is kimondtuk a halálos ítéletet. Igaz, volt ártatlanabb szórakozásunk is.

Pletykálás felsőfokon. El szoktuk felejteni azt, hogy a "pletykálás" az egyik legősibb íratlan irodalmi műfaj. Nem véletlenül. Nem tudom, hogy lennénk meg nélküle. Mert a pletyka: emberek, események elemzése; a világban való tájékozódásunk eszköze. Mások megszólásával öntudatunkat ápoljuk, a távol lévő harmadik kibeszélésével emberi kapcsolatainkat erősítjük. Mások hibáinak elítélése: erkölcsi megdicsőülésünk eszköze. A hatalmasok kritizálása: a gyengék bosszúja. A világ bajainak ostorozása: prófétai hevület. A világ dolgain való elmerengés: bölcselet. A bajok megosztása beszélgetőtársunkkal: szolidaritás és egymás erősítése. Csodálom, hogy nem írtak még könyvtárnyi irodalmat a pletyka társadalmi funkcióiról.

Itt most nem két komámasszony vagy komámuram beszélte meg a falu dolgait és beszélte ki a falu vétkeit, hanem szinte az egész ország zsongott ennek a huszonkét fiatal gyereknek az életétől. Életük, karakterük minden részletét-porcikáját ezer szempontból végigbeszélték, elemezték, kit ezért dicsértek-szidtak, kit azért, ki ezzel értett egyet, ki amazzal, ki ennek drukkolt, ki annak, ki ezzel, ki azzal hasonlította össze önmagát, a maga életét. Jellemrajzok, életmérlegek, erkölcsi elmefuttatások születtek.

Tíz (meg tizenkét) szerep keres egy szerzőt. Pirandello örömében foroghatott a sírjában. Mert itt tíz meg tizenkét fiatalember valóban kereste a szerzőt, kereste önmagát, kereste helyét a világban, helyét a többi ember között, kereste a szerepet, amelybe leginkább beleillett, keresett egy új nyelvet, egy új személyiséget. És próbált megismerni, elemezni, megérteni, értékelni másokat. Az önmegismerés, az önelemzés, az önkiteljesítés, az önértékelés, az azonosságkeresés, és mások megismerésének páratlan iskolája volt ez a szereplők számára. Jó volna, ha divatot teremtettek volna ezzel. Mert úgy hiszem, az önismeret és az emberismeret meglehetősen hiánycikk a mai világban. Pedig érdemes volna odafigyelni az "Ismerd meg önmagad!", "Légy hű önmagadhoz!" évezredes, évszázados parancsára.

Világvége. Sokan sopánkodtak, mondván, hogy ezzel a két műsorral már itt a világvége. Vagy legalábbis az emberi civilizáció vége. S ha még az sem, akkor a televíziózásnak mint az emberi kultúra eszközének a vége. Mert a kultúrának lényege az, hogy megfogalmazza, megformálja, átlényegíti, értelmezi a világ eseményeit, dolgait. Ez a műsor pedig már képtelen erre, egyszerűen csak elénk löttyinti az életet a maga nyers, formátlan, dadogó valóságában.

A sopánkodók ezúttal, azt hiszem, tévednek. Mert ez a tíz, illetve tizenkét emberi élet (a háttérben meghúzódó megannyi little brother és operatőr segítségével) megszervezte, megformálta, értelmezte magát. Gazdagabban és hitelesebben, mint mondjuk a televíziós akciófilmek sokasága vagy egyik-másik vérszegény színházi dráma.

Mítoszok. Tele volt ez a veszélyes játék mitikus elemekkel. Volt az egésznek valami édenkertjellege. Gondoljunk csak a sok lustálkodásra és pucérkodásra, ha nem is a füge- vagy almafák alatt, hanem a süppedős pamlagokon és a forró pezsgőfürdő gyönyörteli habjaiban. (Ami másfelől egyébként inkább Dante poklának bugyogó bugyraira hasonlított.) És itt volt Évi, a dunántúli Éva, méltó utóda a hajdani Évának, a maga bűnbeesés előtti ártatlanságában és naivitásában, az esendő állatokat átölelő szelídségében. A hajdani bibliai történetet idézte az is, hogy végül ebből a paradicsomból űzettek ki, már-már lángpallossal, egyenként, a kárhozatra ítéltek. S ha a rendezői utasítás nem arra kötelezte volna őket, hogy emelt fővel, hetykén, szókratészi bölcsességgel és lelkierővel lépjenek ki a boldog világból, akkor minden bizonynyal olyan megtörten botorkáltak volna ki a kertből, mint Ádám és Éva a középkori képeken és freskókon. De lezajlott előttünk a fennkölt Apolló (Szabolcs) és a mítoszbeli "trickster", a gnómisztikus, hangos, közönséges, de villogó elméjű, életerővel, teremtő energiákkal teli alvilági isten (Majka) párharca. Itt volt Renato, a szelíd, orfeuszi Lucifer, aki éjnek idején varázsolta-kísértette az embereket gitárzenéjével. És itt volt Lorenzo, a görög isten, a törvényen kívüli magányos hős, aki száguldozik fekete lován, repül a szörfdeszkán, és közönnyel tekint le a nyüzsgő kis emberkékre. És mint majd tüstént látjuk felvillan a Hadész, a mennyország, vagy a Júdás-motívum is. Mindezek furcsa mélységeket nyitottak meg a fecsegő felszín alatt.

A verseny. Nem volt könnyű dolguk a versenyzőknek. Mert úgy kellett versenyezniük, hogy nem tudták, miben versenyeznek. Olyanok voltak, mint az a százméteres síkfutó, aki nem tudja, hogy az nyer-e, aki elsőnek szakítja át a célszalagot, vagy épp ellenkezőleg, aki utolsónak. Vagy az, talán, aki a legszebben fut? Vagy akinek a legszebb a trikója? Vagy aki mondjuk bukfenceket vet futás közben? A mi versenyzőink úgy versenyeztek, hogy nem tudták, ítélőbíráik, a nézők az eleganciát vagy a lazaságot, az udvariasságot vagy a szókimondást, a lányos szelídséget vagy a férfias erőt, az erős egyéniséget vagy a szürke helyességet, az őszinteséget vagy a ravasz játékosságot díjazzák-e. Hogy az marad-e életben, aki harsog, vagy aki halk, aki vezéregyéniség, vagy aki csendes alkalmazkodó, aki fénylik, vagy akit alig lehet észrevenni, aki szemérmes, vagy aki szexis, aki szorgos és házias, vagy aki nagyúri eleganciával teszi a semmit, aki keresi a hatásos szerepet, vagy aki egyszerűen önmagát adja. Jó és izgalmas iskola lehetett mindannyiuk számára. Mert csak a sportpályán világosak és egyértelműek a versenyszabályok. Az életben sajnos, szerencsére nem.

Nem fényes szelek. Manapság nálunk, Magyarországon nagyon is zavaros, torz, igazságtalan a verseny. Nem az üzleti életben, hanem a társadalomban, az emberi sorsok versenypályáján. Mert az induláskori helyzeti előny az esetek többségében behozhatatlan előnnyé válik. Társadalmunk megmerevedett; lezárultak benne a különböző szintek. Nehéz alulról feljutni, sokkal nehezebb, mint volt korábban. Ne tévesszen meg minket a fény, a csillogás, a káprázat: nem egy energiákkal és nagyszerű tervekkel teli ifjú nemzedék robbant itt be a közéletbe. Hanem csak egy maroknyi fiú és lány. Nem csinálnak tavaszt. (Legfeljebb kis rést ütöttek a túlontúl Budapest-centrikus és belterjes médiavilágon.)

De azért felvillant egy-két reménysugár. Mindenekelőtt az, hogy a magyar társadalom jól vizsgázott. A Big Brotherben a talán mindannyiuk közül a legnehezebb körülmények közül induló Évit segítette győzelemre. Igaz, a ValóVilágban a férfiúi charme vonzereje legyőzte a női szívekben egyébként minden bizonnyal meglévő együttérzést. De a műsor folytatásában volt bátorságuk a villába beszavazni egy leszbikus ifjú hölgyet. Ki hitte volna ezt a konzervatívnak kikiáltott és lesajnált magyar társadalomról? Szomorú lenne, ha kiderülne, hogy nem a nézők szavaztak így, hanem a műsor rendezői igazgattak a szavazati arányokon. Bedobtak egy csukát a békésen úszkáló, illedelmes pontyok közé. És minden bizonnyal komoly kárt tettek azzal, hogy a másság bemutatását végül ostoba botrányba fullasztották.

Dráma és Júdáscsók. Függetlenül a csukáktól és az esetleges rendezői manipulációktól, izgalmas volt az egész, akárcsak Agatha Christie Tíz kicsi négere. Itt is mindenkinek mindenkiben gyilkost kellett sejtenie, mert egymást kellett kiküldeniük a halálba. Molnár Ferenc tollára méltó, de sokkal morbidabb, furcsa, bonyolult helyzetekbe keveredtek a szereplők. Hogy csak egyet említsek: egyszerre volt minden egyes szereplő ítélőbíró, hóhér és áldozat. Mert együtt éltek, örültek, mulattak, beszélgettek, és közben egymást kellett kiszavazniuk a halálba. Júdás szerepébe kényszerültek bele mindannyian. Mosolyogtak egymásra, ölelgették egymást, szeretetükről biztosították egymást, miközben ott volt a kezükben a tőr, amellyel előbb-utóbb le kellett szúrniuk a másikat. Nem a tévedések derűs vígjátéka, hanem a színlelések és a júdáscsókok hátborzongató tragikomédiája volt ez.

Élet és halál. Volt egy igazi drámai vagy tragikus pillanata e sorozatoknak. Az, amikor a kiszavazott szereplőnek el kellett hagynia a villát. Ki kellett lépnie a fényes, meleg, barátokkal teli otthon világából, az életből, és át kellett lépnie egy kapun, ami mögött az ismeretlenség, a hideg, a sötétség, a nemlét, az "idegen világ" várta. És vissza se fordulhatott. A Hadészba, a nemlétbe való átlépés döbbenetes, tragikus pillanata volt ez. Egy ember, egy emberi élet megsemmisülése.

Majd néhány másodperc múlva - mert a televízió világa kegyesebb (és hazugabb), mint a valóságos világ - jött a diadalmas feltámadás: az áldozat egy újabb kapu küszöbét átlépve hirtelen csillagokkal, tűzijátékkal, reflektorokkal fényes mennyországban találta magát, lelkes rajongók angyali mosolyának melengető tüzében. Bármennyire is talmi volt mindez, a halálnak és a feltámadásnak ez a drámája azért egy pillanatra magával ragadta az embert.

Van-e élet a villa után? Más szempontból is döbbenetes volt ez az átmenet egyik világból a másikba. Amíg a villán belül éltek, addig számunkra, nézők számára virtuális lények, a képi világban villódzó, nem egészen valóságos, kissé szellemi lények voltak a szereplők. Amikor végül - áthaladva a két kapun - kiléptek ebből a virtuális világból, és testi valóságukban megjelentek közöttünk, hirtelen valóságos emberekké zökkentek át. Olyan élmény lehetett ez, mint amikor az Olimposzról leszállt egyik vagy másik isten, és hirtelen emberi formát öltött. Csakhogy az istenek bármikor gondolhattak egyet, és egy szempillantás alatt visszalényegülhettek istenekké. Szegény szereplőink azonban kilépve a varázsvilágból, mindörökre elvesztették, elvesztik titokzatos-ezüstös ragyogásukat, isteni lényegüket. Itt ragadnak közöttünk, a hétköznapokban. Mi lesz velük? Hogyan viselik majd ezt a mélybe zuhanást?

Általános volt a gyanú az országban, hogy a műsor szerkesztői kihasználják, kifacsarják, aztán eldobják a szereplőket. Egyfelől minden bizonynyal ez történt, és ez fog történni az újabb sorozatok szereplőivel is. Szívszorongató volt, amikor az egyik utóriportban Bálint, aki esélyes volt a tizenhatmillió forintra, a nagy ünneplés után, kiszakadva az álomvilágból, félszegen egy kis "lóvét" kért az apjától a hideg, sötét hajnali utcán, hogy elmehessen a barátaival bulizni. A valóban való világban már nem működik a Big Brother terülj asztalkámja.

De másfelől a műsor készítői azzal védekezhetnek, joggal, hogy ők egyedülálló lehetőséget kínáltak valamennyi versenyzőnek: három hónap alatt potenciális sztárokat faragtak belőlük, és aki képes élni e lehetőséggel, íme, élhet vele.

Ez persze nem enyhít azok fájdalmán, akik végül is kudarcot vallottak, akik hamarosan visszahullnak az ismeretlenségbe, egy szürkébb, sápadtabb világba, ahol az élet nem olyan intenzív, nagyszerű, diadalmas, nem olyan "igazi", mint a reflektorok, televíziós kamerák kereszttüzében. Mert kifordult a világ: ma a kép az igazi, nem a mindennapi, valódi világ. Ma annak az élete, a sztár élete az igazi, akinek az élete milliók tekintetének csillogásában, tüzében izzik fényessé, jelentőségteljessé. Akiről elfordulnak a kamerák, abban elapadnak az élet forrásai, az már csak árnyként teng-leng.

Veszélyes játék volt ez, kegyetlen játék, de nem haszontalan játék.