A diósgyőri és az ózdi kohászat újbóli hányattatásait látva nem nagy merészség azt állítani, hogy a magyar acélipar ismét válságban van. Azt nem mondhatjuk, hogy újra beteg, hiszen valójában meg sem gyógyult, legfeljebb néhány évig úgy tűnt, mintha javulna az állapota. Sok milliárd állami forint és ezrek emberi tragédiája árán a borsodi kohászat megmaradt részei rövid ideig állni látszottak. Ózd inkább és hosszabb ideig, Diósgyőr kevésbé és mindvégig ingadozva. A világ acéliparának válságperiódusa azonban a lábadozó betegeknek már sok volt. Állapotuk még jobbra fordulhat ugyan, de legjobb esetben is néhány száz főt foglalkoztató, a régión belül is csekély jelentőségű társaságként maradhatnak fenn. Ennél többet inkább kívánni lehet, mintsem remélni.

A fénykorához képest mára töredékére zsugorodott ózdi és diósgyőri acélmű végső bezárásának lehetősége is eltörpül azonban ahhoz a problémahalmazhoz képest, amelyet az utolsó klasszikus állami termelő nagyvállalaté, a Dunaferré jelent.

Dunaújvárosban most kell megfizetni a számlát a halogatott döntésekért. A Dunaferr a kilencvenes években nagyobb véráldozat nélkül tudta átvészelni a rendszerváltást követő acélipari válságot. Nemcsak lábon maradt, hanem sokáig még arról is folyhatott a vita, hogy nyereségének indokoltan nagy részét kapta-e a vagyonkezelésére vezetői által alakított cég. A Dunaferr fölött gyülekező sötét fellegeket látva ma már bárányfelhőknek tűnnek a régebbi ügyek, hogy az Orbán vagy a Zarándok család bányáiból szállítják-e a dolomitot, vagy hogy mennyi pénz csordogált magánzsebekbe a nagyvállalat eresztékein. A politikai szempontból érzékenyebb kérdések háttérbe szorították a vasmű jövőjét meghatározó problémákat. A kirakatügyek eltakarták a vasmű generális gondjait.

Az elmúlt évtizedben a Dunaferr sorsa és a cég fölötti hatalom mindvégig inkább politikai, mintsem szakmai kérdés volt, pedig a vasmű állapota lehetővé tette volna a higgadt, kiérlelt, a cég jövőjét hosszú távra megalapozó döntések előkészítését. Az egymást váltó kormányoknak azonban elképzelésük sem volt arról, hogy mit kezdjenek a Dunaferr-rel. Féltek hozzányúlni, pedig alighanem Dunaújvárossal is jót tettek volna, ha idejekorán megkezdik a vasmű átalakítását. A társaság vezető testületeiben egymást váltották a későbbi miniszterek, gazdaságirányítók, mégsem sikerült az akkor még jobb állapotban lévő óriást kormányzati akarattal - akár állami, akár magánpénzből - úgy átalakítani, illetve fejleszteni, hogy a szükségképpen eljövő recessziós időszakot át tudja vészelni.

Erre most már nincs elég idő. Attól ugyanis, hogy nem költöttek rá tízmilliárdokat, nem csonkolták fájdalmasan egyre kisebbre, még nem gyógyult meg a Dunaferr, pusztán az elmúlt évekig tünetmentes volt. Az elmaradt kezeléstől azonban nem épül fel a beteg.

Az időzavarba került kormány most rossz és még rosszabb lehetőségek közül választhat. Ha viharos gyorsasággal megpróbálja eladni a Dunaferrt, akkor azt kockáztatja, hogy az acélipari válság közepette nem a vasmű számára legmegfelelőbb privatizáció valósul meg. Ha viszont túl sokáig tartja meg, akkor az Európai Unióba belépve már nem tömheti szabadon állami pénzzel, ami megint csak kényszerprivatizációhoz vezet. Az idő és a hitelező bankok szorításában az eladósodott Dunaferrnél elkerülhetetlennek látszanak a gyors és jelentős elbocsátások, amelyek mértéke könnyen nagyobb lehet az eddig bevallottnál. Egy füst alatt egyszerűsíteni kellene a csoport külső szemlélő számára végletesen összekuszált szervezetét, mert egy átláthatatlan felépítésű, túl sok embert foglalkoztató állami mogulra nehéz komoly vevőt találni. Márpedig az elmúlt évtized tapasztalata éppen az, hogy nem mindegy, milyen tulajdonos kezébe kerülnek vergődő acélipari cégeink. Ha alkalmatlanhoz vagy gyengéhez, akkor az az ágazat következő viharában nem lesz képes finanszírozni az itteni termelést, hiszen örül, ha saját gondjait megoldja.

Ahogyan a Dunaferr, úgy a város sem készült fel idejében arra, mi lesz, ha rosszabbra fordul a helyzet. A város fekvése, képzett munkaereje, oktatási intézményei révén elvileg vonzó célpontja lehetett volna a Magyarországra jövő befektetőknek. Ennek ellenére Dunaújváros eddig messze lehetőségei alatt volt csak képes új beruházásokat vonzani. Az önkormányzatnak nem volt sürgős, hiszen a vasműből is megélt a város, a Dunaferrnek pedig nem hiányoztak azok a nagyberuházók, amelyek részben az ő dolgozóit szipkázhatták volna el. Így viszont most nincs, aki tompítani tudná a vasműben várható elbocsátások hatásait, illetve a vasmű helyett legalább részben fedezni tudná a helybéliek megszokott "közérzetjavító" kedvezményeit.

Ebben a helyzetben okkal érzik bizonytalannak jövőjüket a dunaferresek, akik a kapitalizmus megkésett nyitányát élhetik át most a vasmű kiapadhatatlannak hitt pénztárcájához szokott Dunaújvárosban.