A nevünkben ne! Mondj nemet a háborúra! No blood for oil! Békét! Demokráciát! Sőt: békét és demokráciát! Ezt követeli a világ békeaktivistáival, a Not in Our Name szervezettel, a szociális fórumokkal együtt a magyar békemozgalom is, ráadásul "a világ összes népének", az irakinak is tehát. Ezenkívül arra szólítják fel "a háborút támogató amerikaikat", hogy "az éhező milliók segítésére, és ne a 3. világháborúra adakozzatok".

Február 15-én nálunk is eljön a nap, és az "összeurópai háborúellenes napon" Budapest békeszerető része, a baloldali szociológusoktól és filozófusoktól egészen Irak nemzetiszocialista barátaiig, felvonul. Hogy béke legyen, ne háború.

1990-ben még magam is ott álltam transzparenssel a kezemben a budapesti amerikai követség előtt, és szélsőbaloldali barátaimmal együtt az Öböl-háború ellen tüntettem. Ma, szabadelvű "héjaként", teljes szívemből remélem, hogy Szaddam rezsimjét egy jól sikerült amerikai katonai akció megbuktatja (természetesen a lehető legcivilkímélőbb módon), hogy egy új, demokratikus Irakban végre legyen: béke, prosperitás, demokrácia, pluralizmus, szabadságjogok, magántulajdon, kábeltévé.

Nem pacifistából lettem militarista: antikapitalistából lettem szabadpiacpárti. A háború-vagy-béke kérdése ugyanis leginkább arról szól, milyen társadalmat akarunk, nem pedig arról, milyen eszközökkel. Történelmi tapasztalatok sora (ha más nem: a második világháború kirobbanásának története) bizonyítja, hogy a diktátorokkal való megbékélés, az "appeasement" nyugati politikája katonai, politikai és morális csőd. Érdekes felfigyelni arra is, hogy (néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve) milyen társadalomképpel is bír a nemzetközi béketábor.

A nemzetközi béketábor valami érdekes véletlen folytán a szélsőbaltól a szélsőjobbig Amerika-ellenes, és elveti mindazt, amit jobb híján "amerikai értékeknek" hívhatunk: az individualizmust, a racionalitást, a piacot, az önzés erényét. (Vannak szabadpiaci ellenzői is a háborúnak, például a befolyásos Cato Institute, de ők leginkább azt kifogásolják, hogy nincs elég meggyőző bizonyíték az Irak-al Kaida kapcsolatra.)

Egy kérdésben igazat adok a békemozgalmaknak: nem gondolom, hogy Colin Powell műholdas, telefonlehallgatásos titkosszolgálati bizonyítékai bármilyen szempontból új helyzetet teremthetnek. Irakról már ma is mindent tudunk, elég megnézni a főbb terrorista site-okat, elolvasni a Szaddamról szóló 2002. novemberi Blair-jelentést.

Nem kell "smoking gun" bizonyíték, műholdas fotó: maga a rezsim egy nagy "smoking gun."

Akarjátok-e a totális békét?

A béke mellett kiállni jó. Népszerű, kényelmes, megbízható lelkiismereti döntés, nem kell sokat érvelni, lehet viszont büszke felhanggal szalonkommunista talkshow-kban fellépni, a mindenkori jó oldalán állni. Ki ne akarná civilek ezreinek életét megkímélni?

A békepártiság óriási előnye, hogy megvéd a szuverén gondolkodástól, hiszen többnyire nem racionális érvek és ellenérvek párharcának eredménye, hanem emocionális fűtöttség terméke, elszánt igazságérzet megnyilvánulása, politikai meggyőződésként előadott előítélet. Amely viszont sosem lepleződik le ilyenként, ugyanis nincs nyilvánosság, amelyik számonkérje: a "békének" pontosan milyen definicióján nyugszik egy totális, népirtó, fegyverkező és fenyegető rezsim békén hagyása?

A mai európai pacifizmus ismét valami mainstream háborús hangulat elnyomott ellenzékeként prezentálja magát, mint nem is oly rég Bosznia vagy Koszovó esetében - holott már régen ez a mainstream. Az EOS-Gallup felmérése szerint az európaiak túlnyomó többsége háborúellenes, 82 százalékuk ENSZ-mandátumhoz kötne egy katonai fellépést. Senkit nem érdekel, hogy Szaddám eddig 16 ENSZ-határozatot úszott meg, és valahogy mindig kisegítették az olyan felelős államok, mint Kína, Franciaország vagy Oroszország.

Európában ma ott tartunk, hogy a "nyolcak", a transzatlanti gondolat mellett kiálló (végül 12) vezető levele botránykőnek számít. Európában ugyanis nincs olyan, hogy "transzatlanti". Az európai közegben békepárti a közszolgálati brit híradó, a belga liberális lapkommentár, a francia riportműsor, az osztrák hírmagazin, a német baloldali talkshow, és a magyar pszeudokonzervatív napilap is.

We Shall Overcome

Európában mainstreamnek számít: az Amerika-ellenesség, a Bush-gyűlölet, az antikapitalizmus, az anticionizmus, Izrael és a Közel-Kelet biztonsági helyzetének meg nem értése, Irak és Bin Laden ártalmatlanítása, a külpolitikai konfliktusok elsimítása, a morális relativizmus, valamint a jóléti fehér ember rossz lelkiismerete a harmadik világgal szemben, amelynek komoly gazdasági és politikai következményei vannak.

Mainstreamnek számít ezen kívül a botrányos álláspontok későbbi megúszása. Pacifizmusért, antiglobalizmusért még soha, senki nem volt kénytelen magyarázkodni; a mindig elfogulatlan média rendre a "héják" álláspontját támadja. De ki számol el egyszer a be nem avatkozás, a tehetetlenség, a hamis békevágy által lehetővé tett regionális hullahegyekkel?
 
Sok európai és amerikai újságot olvasok, de valahogy elkerülte a figyelmemet az olyan interjú, amelyben korábbi békeaktivisták elismerték volna: igen, szégyelljük magunkat, mert népirtás idején, mondjuk Bosznia és Koszovó esetében, beavatkozás-ellenesek voltunk, de láttuk, hogy az amerikai intervenció életfontosságú volt, emberéleteket mentett, és megteremtette a politikai rendezés (vagy legalább a rendezés esélyének) alapjait.

A békepárti embernek sohasem kell érvekkel megvédenie magát.  Büntetlenül kiállhat azzal, hogy "ártatlan civilek életét" védi, és ez a másik oldal képviselőjét, esetünkben az Irak elleni katonai akció támogatóját mintegy automatikusan belekényszeríti a gonosz, önző, imperialista, kizárólag olajérdekeit szem előtt tartó agresszor támogatójának szerepébe.

Márpedig az önző agresszor - érdekei védelmében - természetesen a vérengzéstől, ártatlan civilek százezreinek lemészárlásától sem riad vissza. (Az ártatlan civilek képi világa szinte kötelességszerűen: nagy, riadt szemű, ártatlan gyermekek és egyéb, részvét előállítására alkalmas azonosulási tárgyak, pl. jóléti bűntudatosoknak: éhező bagdadi homelessek; feministáknak;: nyomorgó arab nők; környezetvédőknek: helyi állatok és erdők.)

Önigazolás, öncél

Nem kell nyilvánosan magyarázkodniuk természetesen azoknak az utcai tüntetőknek sem, akik Che, Mao, Arafat képével, palesztin kendőkkel és lobogókkal tüntetnek Európa utcáin, amerikai és izraeli zászlókat égetve; a prominens főiskolai, egyetemi tanároknak, akik válogatott szolidaritási nyilatkozatokon aláírásukkal hitelesítik a vállalhatatlant; a véleményformáló médiaelitnek, amely áthallásos, elfogult kommentárokkal, manipulált hírekkel, szubjektív hírsorrendekkel állítja elő a fejekben a tömegelvárásnak megfelelő tömegálláspontot.

Mindez politikailag úgy korrekt, ahogy van, és ez a légkör teszi lehetővé azt, hogy Olaszországban - mint azt a belügyminiszter nemrég 300 oldalas jelentésben dokumentálta - hangot találjanak egymással a különbözö szélsőbalos, szélsőjobbos és iszlám militáns terroristák, illetve szimpatizánsaik. Lehet találgatni, mi a közös nevező.

Martin Sheen amerikai színész, az új amerikai békemozgalom egyik vezéralakja nemrég így nyilatkozott: "A kábeltévék a kormány előtapsolóivá váltak, nem is várhatunk tőlük mást" - vajon hol marad egy hasonlóan szarkasztikus kommentárja Szaddam rendszerével kapcsolatban? Pláne, hogy a C-SPAN csatorna január közepén közvetítette az ANSWER békeaktivistáinak vonulását, de nem volt hajlandó beszámolni az Amerika-pártiak aznapi felvonulásáról.

Sean Penn amerikai színész egyenesen Irakba ment a békét védeni  - és néhány cinikus tévékommentártól eltekintve megúszta nyilvános magyarázkodás nélkül. Konstantin Wecker német énekes szintén elment Irakba a békét védeni - majd közölte, hogy az ENSZ-embargó miatt iraki gyerekek rákban halnak meg. Valami elementáris ostobaság lehet az oka, hogy még az sem gondolkodtatta el a neves előadót, hogy ott azt mondták neki és a többi peaceniknek: "Ha ti itt vagytok, akkor velünk vagytok". Ez pontosan így igaz.

A békepártiság: önigazolás és öncél. Önigazolás, mert a békepárti ember önnön jófejségét akarja bizonyítani egy őt elfogadó, morálisan korrumpálódott nyilvánosság előtt; és öncél, mert konkrét külpolitikai válasza nincs a felmerült problémákra: sem a nemzetközi terrorizmusra, sem az Irakhoz hasonló gengszterállamokból kiinduló veszélyekre, sem a militáns iszlám intoleráns, antidemokratikus fenyegetésére.

Az nem válasz, hogy "kerüljünk közös nevezőre a világ népeivel" (Not in Our Name), vagy hogy adjunk még egy évet a fegyverzetellenőröknek. Mert akkor pontosan mi változik? Tegyük fel, hogy tételes lista készül a cáfolhatatlan bizonyítékokról: tömegpusztító fegyverekről (WMD), iraki terror-linkekről, egyebekről. Fog az bárkit érdekelni a szabad világban? Érdekelt eddig bárkit a szabad világban, amikor írásos dokumentumok bukkantak fel Izraelben a Palesztin Hatóság és az iszlám terrorizmus közti szervezett kapcsolatokról? Nem.

Megannyi további kérdés

Kit érdekel ebben a légkörben, hogy a béke hirdetése adott esetben ölhet is? Hogy az álságos pacifizmus időnként horrorisztikus és elviselhetetlen állapotokat segít konzerválni? Kit érdekel, hogy a béke nem tértől és időtől független állapot, és főleg nem a háború nélküli helyzet szinonimája?

Hogyan lehetséges az, kérdezi egy német magazinban az Európai Zsidó Kongresszus elnöke, hogy Szaddam ellen nincsenek, nem voltak tömegtüntetések? És miért nem evidens ez a kérdés a szociálisan és politikailag állítólag hiperérzékeny ballib értelmiség számára (most hagyjuk Palesztina és Irak neonáci támogatóit).

Tényleg: hogyan történhet meg az, hogy fiatal, értelmes baloldali-zöld alternatív fiatalok százezrei számára Bush nagyobb gonosz, mint Szaddám? Hogy Amerika morálisan rosszabb, mint Irak?

Miért van az, hogy ha Amerika belép egy háborúba, akkor a világ Noam Chomskyjai, Susan Sontagjai, Joan Baezjai, Jane Fondái, Gore Vidaljai, Szalai Erzsébetjei egyből önző, materiális érdekek követésével vádolják - még akkor is, ha Európa történetesen évekig képtelen megvédeni saját muzulmánjait?

Miért ér véget a világ elnyomottaival, megnyomorítottaival való azonosulás, amint Amerika kerül képbe? És hogyan lehet az, hogy míg Amerika fellépése kizárólag botránykő lehet, addig minden harmadik világbeli second hand népnyúzó rendszer tetteire van indolkolható magyarázat?

Megmondom: mert a mostani békepártiság is, akárcsak az összes eddigi, nettó antikapitalizmus. Akár balról, akár jobbról jön. Az ezt hirdető, túlnyomórészt posztvietnami, poszthatvannyolcas, baloldali szocializációjú értelmiség számára nincs az a fundamentalista vagy kommunista nyugat-ellenes rezsim, amely ne lenne jobb, vállalhatóbb, morálisabb a legszabadabb, legdemokratikusabb Egyesült Államoknál. Ezt látjuk negyven éve, részben ugyanazoktól az emberektől, lásd: Kuba, Kína, Korea, Líbia, Nicaragua, Szerbia, valamint - különösen - a még nem létező "Palesztina" esetében, amelyről Krausz Tamás mint létező entitás beszélt nemrég egy békepárti konferencián.

Az értelem trónfosztása

A magyar békemozgalom is halálkomolyan azt terjeszti röpcéduláján, hogy "a szent háborúnak valójában csak egy célja van: a profit. Ezen a háborún csak az amerikai olajlobbi és a fegyvergyártó cégek nyernek." Eltekintve attól, hogy a "szent háború" kifejezést itt diszkrét bájjal átcsúsztatják Bin Ladenről Bush-ra, érdekes jelenség, hogy nincs végigondolva: miért rendjén való dolog, hogy egy Szaddám ülhet egy nemzet olajkincsein, és miért ne lenne rendjén való, ha egy demokratikus iraki kormány úgy döntene, privatizálja olajforrásait? Miért "béke" az, ami most van?

Ha van rezsim, amely destabilizálja a közel-keleti régiót, szervezi és segíti a nemzetközi terrorizmust, fenyegeti a szomszédait és nem utolsósorban saját kisebbségeit, akkor Szaddám talán csak Hitleréhez hasonlítható rezsimje ilyen. Biológiai és vegyi arzenálja van, nukleárisan kutat, öngyilkos terroristákat finanszíroz és bújtat, aláaknázza a fél Közel-Keletet.

Nincs szükség Powell műholdas fotóira, titkosszolgálati információira: ma is épp eleget tudunk ahhoz, hogy ne az ENSZ Biztonsági Tanácsa, hanem a józan ész, a szabadság, a humanizmus, a demokratikus államok jól felfogott, önző érdeke döntsön Irakról. Az Egyesült Államokat szeptember 11-én ért páratlan terrortámadás után nehéz azt mondani, hogy az országnak nincs joga önvédelemre. Pláne, hogy könnyen belátható: a támadás a szabad, szekuláris, autonóm egyénekben gondolkodó (eleve: gondolkodó) nyugati világ egésze ellen irányult.

Opció lenne persze a morális bizonytalanság további fenntartása. Ennek is van egy kis igazsága, annak is, tárgyaljunk még egy kicsit. Tárgyaljunk Szaddámmal, tűrjük tovább a tűrhetetlent. Üzenjük azt a gonosz tengelyének, a gengszterállamoknak, az Európát behálózó iszlám radikálisoknak: a bűn elnyeri méltó jutalmát.

Tartsuk racionálisnak az irracionalitás csúcsát: hogy két egyenrangú fél önkéntes alapon megbeszélhet egy adott problémát, amely tárgyalás megoldása valamiféle kölcsönös, egymás pozícióihoz való közeledés utáni kompromisszum. Nonszensz. "Az étel és a méreg közti legkisebb kompromisszummal kizárólag a halál nyerhet" - írta igen találóan Ayn Rand amerikai írónő. Így igaz.

Természetesen nem a katonai opció a végső válasz az Irak nevű problémára: enélkül azonban nehéz elképzelni felszabadulást, demokratizálódást, a jelenleg elképesztő elnyomástól szenvedő ország bekapcsolódását a globalizáció egyre nagyobb köreibe.

Fiatalabb koromban megdöbbentem egy német CDU-politikus elhíresült kiszólásán, amely szerint "a pacifizmus volt az, ami igazán lehetővé tette Auschwitzot." Ma már pontosan értem, mire gondolt. Arra, hogy ideje szembenézni a valósággal. Vannak idők, vannak helyzetek, amikor cselekedni kell. Amikor meg kell látni és meg kell nevezni azt, ami irracionális, fenyegető, tűrhetetlen. És a szabadság és demokrácia biztosította morális fölény birtokában, a racionalitás nevében el kell pusztítani, lehetőleg.