- Az elmúlt napokban viharos események zajlottak le a pénzügyi világban. Ön milyen tényezőkkel magyarázza a forint melletti erőteljes spekuláció kialakulását?

- Ahhoz, hogy e kérdésre válaszolni tudjak, előbb át kell tekinteni a gazdasági helyzetet. Hogyan is állunk 2002-2003 fordulóján? Milyen gazdaságpolitikát tartanék ebben a helyzetben célszerűnek? Ehhez viszonyítanám azt, ami az elmúlt hetekben történt.

A gazdaság fejlődésében vannak figyelemre méltó kedvező jelenségek. Ezek közül csak egyet emelek ki: az infláció ütemének számottevő csökkenését. 2001-ben 9,2 százalék, míg tavaly már csak 5,3 százalék volt az évi átlagos inflációs ráta. Ebben az eredményben együttesen tükröződnek külső és belső hatások.

Torzulások

-Mind több olyan vélemény fogalmazódik meg, hogy a növekedés szerkezete torzul.

- A legfontosabb jelzés: romló irányzatot mutat a folyó fizetési mérleg, amelynek deficitje 2002-ben a GDP-hez viszonyítva a legújabb becslések szerint 6 százalék körül volt. Noha nincsenek kötelező szabványok, a makro-közgazdaságtan általánosan elfogadott hüvelykujjszabályának minősül: ha ez a mutatószám meghaladja az 5 százalékot, kigyullad a piros lámpa. Mindezen negatív jelenségek együttvéve világos kórképet rajzolnak meg: Magyarország letért az exportvezérelt, fenntartható, a külső és belső egyensúlyt megőrző növekedési pályáról. Mind a külső, mind a belső egyensúlyt veszélyek fenyegetik. Ez a fő probléma. A mélyebbre ható elemzésnek ebből az általános kórképből kell kiindulnia.

-A Magyar Nemzeti Bank közleményei rendre azt hangsúlyozzák: a jegybanknak az a dolga, hogy az inflációt csökkentse.

-Ez egyoldalú beállítás. Tekintsünk el egy pillanatra az MNB-től, s beszéljünk a kérdésről általánosabban. A gazdaságpolitika egészének fő célja a tartós növekedés. Ez a legátfogóbb cél. Amikor 1994-ben cikksorozatot írtam a Népszabadság számára az akkortájt egyre inkább kiéleződő makrogazdasági feszültségekről és a gazdaságpolitikáról, azt a címet adtam: A legfontosabb: a tartós növekedés. Most is ez a legfontosabb gondolat, mert kormányok, pénzügyminiszterek és MNB-elnökök jönnek és mennek, de a gazdaságpolitikának mindig és változatlanul csak az lehet a fő célja, hogy elősegítse a tartós növekedést. Ez és csak ez teszi lehetővé a fejlődést, az állandó technikai megújulást, az életszínvonal növekedését, a jövedelemelosztás méltánytalanságainak kijavítását, a foglalkoztatás növekedését, az elmaradt régiók és szektorok fejlődését, a kultúra támogatását, az egészségügy fejlesztését. Tartós növekedés közepette minden gond előbb-utóbb megoldható anélkül, hogy új gondot kreálnánk. Stagnálás vagy recesszió közepette csak az egyik szegmens rovására javíthatjuk valamely más szegmens állapotát. A tartós növekedés nem lehet olyan eszme, amit hol felkapunk, mert politikailag népszerű, hol elejtünk, s helyébe mást kezdünk hangsúlyozni. Ez mindig és mindenkor a fő általános cél.

Minden szereplőnek van sajátos feladata. Nemcsak az MNB-nek, hanem a környezetvédelmi hatóságnak vagy a földművelésügynek is. De egyik sem mondhatja, hogy őt csak a környezetvédelem vagy csak a mezőgazdaság érdekli, s az általános feladatot alárendeli a maga szűkebb érdekkörének. Egyetlen intézménynek vagy hatóságnak sincs joga a maga teendőjét annyira előtérbe állítani, hogy az az általános fő feladat teljesítését veszélyeztesse.

- Tehát változatlanul a tartós növekedés a legfontosabb szempont.

- A tartós növekedés fő céljának van alárendelve minden részcél és minden gazdaságpolitikai korlátozó feltétel. Ezek közül kiemelem az egyensúly követelményeit. A fő cél megjelölésében a növekedés mellett ott a jelző: "tartós". Megengedhetetlen a növekedés olyan erőltetése, amely az egyensúly felborításához vezet. Az a torz "magyar modell" - nemzetközileg használatos és találóbb elnevezéssel: az a populista gazdaságpolitika -, amely a hazai kereslet felpörgetésével próbálja fenntartani vagy gyorsítani a növekedést, akár azon az áron is, hogy közben romlik az exportteljesítmény és a fizetési mérleg, éppen azt ássa alá, hogy a növekedés fenntartható legyen. Az a szélsőségesen konzervatív, egyoldalúan monetarista gazdaságpolitika, amely minden áron a dezinflációt gyorsítja, súlyos és elfogadhatatlan növekedési áldozatokkal járhat. A makrogazdasági politika olyan tudomány - és művészet -, amelynek folyamatosan össze kell egyeztetnie az egymással versenyző részfeladatokat: a növekedés szorgalmazását, az életszínvonal emelését, az infláció csökkentését, a külpiaci helyzet javítását. És mindezt úgy, hogy ezeket a nagy általános cél, a fenntartható növekedés kívánalmainak rendeli alá.

Megalapozatlan vádak

-Az MNB és a parlamenti ellenzék a kormányt az infláció felpörgetésének szándékával vádolja.

-Nem igazi szakmai érv, inkább megalapozatlan vádaskodás azt mondani, hogy mindazok, akik nem rendelnek mindent alá az infláció erőltetetten gyors letörésének, "inflációt akarnak". Ez a kijelentés többször is elhangzott. Erről persze nincsen szó. A józan közgazdasági elemzés egyszerre mérlegel több követelményt, köztük kitüntetett helyen az infláció lassításának feladatát is, és megpróbálja azok legkedvezőbb kombinációját kialakítani - mindegyiket alárendelve a közös fő célnak, a tartós növekedés alapvető követelményének.

- De hát a jegybanktörvény szó szerint kimondja, hogy az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása. A jegybank erre hivatkozva tart ki a nagyon erős forint mellett.

- Két megjegyzésem van. Nem mondható ki minden törvényben, amely egy-egy intézmény jogait és kötelezettségeit szabályozza, hogy tessék az általános célra is gondolni. Ez magától értetődő. És különösen magától értetődő olyan szervezet esetében, amelyet közgazdászoknak kell vezetniük.

De maradjunk a törvény betűjénél. Ez - indokolt általánosítással - árstabilitásról beszél. A hibás monetáris politika egyik káros következménye, hogy ezt a stabilitást ássa alá. A következő áttételek érvényesülnek:

A makrogazdasági feszültségek egyik oka a költségvetési deficit. A költségvetésért első helyen a kormány és a parlament a felelős. De azért a központi bank nem passzívan szemlélődő kibic a fiskális játszmában. Az eddig folytatott monetáris politika, a korábban túl magas kamatláb és a túlértékelt forint fékezi, viszszatartja a növekedést. Márpedig a költségvetés bevételeinek volumene nagymértékben függ a növekedéstől. Adott adórendszer és adózási fegyelem mellett nagyobb növekedés több bevételt, kisebb növekedés kevesebb bevételt jelent. Ennyiben az MNB is felelős a költségvetési bevételekért.

Az állam a legnagyobb adós. Ha a kamatlábak túl magasak, akkor ez nagyobb terhet jelent a költségvetés számára, ami ismét csak hozzájárul a költségvetési deficithez. Nem lehet "kívülállóként" kritizálni a nagy költségvetési deficitet - s közben rontani a deficitcsökkentés esélyeit.

Az árstabilitás tartós fennállásának egyik legfontosabb feltétele a gazdaság külső egyensúlyának biztosítása. Ha ez megbomlik, akkor azt rendszerint csak olyan rendszabályok képesek helyreállítani, amelyek az árszínvonal megugrásával járnak együtt. Nagyon sokféle válság- és stabilizációs forgatókönyv létezik. Az azonban jóformán mindegyiknek közös mozzanata, hogy a fizetési mérleg súlyos megromlását a kormányzat és a központi bank által preventíven végrehajtott, vagy a piacokon spontán módon kikényszerített drasztikus leértékelés követi. Márpedig a nagy leértékelés traumáját menthetetlenül a belföldi árak megugrása követi. Nem szabad megengedni, hogy ilyesféle eseménysorozat bekövetkezzék - ez alapfontosságú része az "árstabilitás" követelménynek. S ebből a gondolatmenetből nyílegyenesen következik, hogy az MNB nem csak a hazai inflációs ráta tizedszázalék-pontjaiért felelős, hanem törvény szabta felelősség terheli a fizetési mérleg jelen és jövőbeni alakulásáért. Bármikor baj van a fizetési mérleggel, az MNB nem mutogathat másra, hanem - a jegybanktörvény előírásának betűje szerint és a törvény szellemében is - a kormánnyal és más intézményekkel együtt teljes felelősséggel tartozik érte.

Hibák sorozata

-Ha ebből a nézőpontból elemezné a monetáris politikát, milyen következtetésekre jutna?

-Sajnálattal kell megállapítani, hogy a hibák egész sorozatát követték el. Két szempontból végezhetjük el az elemzést. Az egyik: milyen hatást gyakorolt a monetáris politika rövid távon a spekulatív tevékenységekre. Az elmúlt hetek sajtó-reakciója főleg ezt állította a figyelem központjába. A másik, ennél fontosabb nézőpont: milyen hatást gyakorolt a monetáris politika az exportra, a fizetési mérlegre és végső soron a fő cél, a tartós növekedés elérésére. Sorra veszem mindazt, amit a magam részéről hibának minősítek.

Hiba volt túl későn sort keríteni az árfolyamsáv kiszélesítésére. Az MNB annak idején sokkal korábban javaslatot tett a sáv kiszélesítésére, olyan időpontban, amelyben különösen kedvezőek voltak a külső és belső feltételek. Az akkori kormány, s annak pénzügyminisztere, Járai Zsigmond megakadályozta a javaslat megvalósulását. Amikor azután ugyanaz a kormány és az MNB, immár Járai Zsigmond elnökletével, mégis rászánta magát erre a változtatásra, mind a külső, mind a belső feltételek jóval kedvezőtlenebbek voltak.

Hiba volt annak elmulasztása, hogy az árfolyam kiszélesítését kamatlábcsökkentéssel kapcsolják össze. Ez mindjárt jelzést adott volna a potenciális külföldi befektetőknek, hogy a magyar financiális piac nem lesz paradicsom a spekulatív tőke számára. Ennek elmulasztása, s a magas kamatlábakhoz való csökönyös ragaszkodás valósággal invitálta a spekulatív tőke beáramlását. Groteszk dolog hőstettként ünnepelni a spekulatív támadás visszaverését azok után, hogy a monetáris politika szélesre tárta előtte az ajtót és a szó szoros értelmében nógatta a behatolásra.

Hiba volt belenyugodni abba, hogy az árfolyam elmenjen a sáv széléig. A bizonyos szintig végbemenő felértékelődés előre látható volt. S nemcsak előre látható, de közgazdaságilag indokolt, sőt kívánatos is. Ám a felértékelődés túlment a jelen pillanatban indokolt arányokon. Mi lenne az indokolt mérték? Erre nincsen kész matematikai formula. Egy ízben megkérdeztem Stanley Fischert, a matematikai modellekkel dolgozó elméleti makro-közgazdaságtan egyik leghíresebb tudósát, aki hosszú éveken át az IMF vezető közgazdásza és ügyvezetője volt: lehet-e valamilyen számszerű formulát találni a célszerű devizaárfolyam meghatározására? Azt felelte, hogy szerinte ez nem lehetséges. A legfontosabb, hogy figyeljük a folyó fizetési mérleget. Ha annak kedvezőtlen a tendenciája, ha a deficit fenyegetően nő, akkor az szinte teljes bizonyossággal jelzi: baj van az árfolyammal. Nos, a fizetési mérleg okozta nyugtalanság késztet arra a kijelentésre, hogy baj van a devizaárfolyammal. Úgy tűnik, túl magas, s nem volna szabad a sáv széléig elengedni. Nem tudnék pontos számot mondani, de valahol a sáv közepe és széle közötti félúton lenne a kívánatos helye.

-A jegybanki politikának lényeges eleme a kommunikáció: Nem mindegy, hogy mit üzen a bank vezetése a piacnak.

-Ez így van. S folytatnám is ezzel a hibák felsorolását. Hiba volt, hogy az MNB vezetése magabiztos - és tarthatatlan - kijelentések sorozatát tette. Egy ilyen beszélgetés, amelyet most folytatunk, nem alkalmas fórum arra, hogy idősorban idézeteket ismertessünk az olvasóval. Annyi azonban elmondható, hogy súlyosan árt a központi bank és a monetáris politika tekintélyének és hitelességének, ha az elnök a nagy nyilvánosság előtt délelőtt kijelenti, hogy nem hajlandó a kamatlábhoz nyúlni, néhány órával később pedig a központi bank egy százalékponttal csökkenti azt, majd egy nappal később még egy, ugyanekkora csökkentést hajt végre. Nem lehet kizárni azt a lehetőséget - bár korántsem biztos -, hogy a jegybank "keresett" a spekulatív támadás ügyes visszaverésén. Csakhogy egy ország központi bankja nem profitmaximalizáló vállalkozás. Ha az lenne, sok jó üzletet csinálhatna a rendelkezésére álló "bennfentes információk" birtokában! A központi bank legfontosabb aranytartaléka szavának hitele. A bank mindenkori elnökei és a monetáris politikáért felelős kollektív testületek tagjai a legnehezebb órákban is nagy önfegyelemmel, korrekt és mértéktartó nyilatkozatokkal erősítették ezt a hitelességet. A legfőbb kár, amit a monetáris politika hibasorozata okozott, nem mérhető forintban vagy euróban, a pillanatnyilag rendelkező álló számok segítségével. A legfőbb kár a szavahihetőség aláásása, a kompetenciába, a higgadt szakértelembe vetett bizalom gyengítése.

És itt szólnék még egy szót a spekulatív támadásról. Bekövetkezése minden szakértő számára tökéletesen előre látható volt, legfeljebb azt nem lehetett megjósolni, hogy melyik napon hány órakor kezdődik. Elhangzottak, többek között a Népszabadság hasábjain is, a nyomatékos figyelmeztetések - de mindhiába. Mondhatom, nyomasztó érzés volt számomra és sok kollegám számára ezt előrelátni - s tehetetlenül figyelni az esemény bekövetkeztét.

A költségvetés helyzete

-Az MNB mindvégig azzal érvelt, hogy laza a fiskális politika, és hogy a bérek elszaladtak. Ilyen helyzetben a monetáris politika számára kötelező a restriktív viselkedés.

-Helytelen lenne az érvelést egy kézlegyintéssel elintézni. Amint már korábban is utaltam rá, mindkét jelenséggel kapcsolatban vannak súlyos és nyugtalanító jelenségek. Kezdem a bérekkel. Mindazok, akiknek a keresete megnőtt, úgy érzik - és joggal - hogy megérdemelték a béremelést. Több olyan csoport van, amelynél már réges rég végre kellett volna hajtani a korrekciót. Mégis, a közgazdász kénytelen összeadni az összes béremelések együttes hatását. A végeredmény: a reálbér 14 százalékkal nőtt, miközben a termelékenység csak 3,5 százalékkal Ez közgazdaságilag megengedhetetlen. Erre az évre ismét olyan béremelést prognosztizálnak, amely nagyobb a termelékenység várható növekedésénél. Ez önmagában is egyensúlyzavarhoz vezethet. A 2002-es költségvetés hiányának egy részét az előző kormány megpróbálta elrejteni azzal, hogy nagy kiadási tételeket a "költségvetésen kívül" akart elszámolni. Az új pénzügyi kormányzat ezeket - korrekt könyvelőként - visszahelyezte a költségvetés tételei közé, ami jó néhány százalékpontot adott hozzá a deficithez. Ez a "trükközés", remélhetően, nem fordul elő többet, s ezért arra számíthatunk, hogy a tavalyi deficit kiugrását előidéző egyes jelentős tételek nem ismétlődnek meg. De azért az idei tervezett deficit még mindig elég magas. A költségvetés előirányzatai feszítettnek látszanak. Szakmai viták vannak a bevétel egyes tételeinek számításáról, ez önmagában is jelenthet egy vagy két százalékpontnyi hibát. A fő bizonytalanságot nem ebben látom, hanem a bevétel és a GDP közötti összefüggésben. Ha a növekedés annyi lesz, amennyire a költségvetés öszszeállítói számítanak, vagy annál több, akkor a bevételi oldalon talán nem ér bennünket kínos meglepetés. Ha viszont a növekedés rosszabbul alakul, akkor a fiskális politikának a vártnál is nagyobb bajokkal kell megküzdenie. Megnyugtatóbb lenne, ha a költségvetés nagyobb belső tartalékokkal rendelkezne, azaz ha kiadási oldalon is bátrabb és szigorúbb lett volna.

-A költségvetés helyzetében elérhető-e érdemi változás valódi reformok nélkül?

-Túl a 2003-as költségvetésen, sokkal nagyobb energiát kell fordítani a mélyebbre ható fiskális reformokra, s azokra a strukturális átalakításokra, amelyeknek fiskális hatásuk van. Egészen 2000-ig figyelemreméltó kedvező irányzatot mutatott az állami kiadások és a GDP aránya. Tömören így fogalmazhatunk: kisebb lett az állam gazdasági súlya a növekedő gazdaságon belül. Ez az egészséges tendencia nemcsak lefékeződött, hanem visszájára fordult. Sürgető feladat, hogy ismét viszszatérjünk a korábbi kedvező irányzathoz, az állami kiadás és a GDP közötti arány csökkentéséhez.

Önmagában is súlyos probléma, de az elmondottak illusztrációjaként is szolgálhat a lakáspolitika. A magántulajdonon alapuló piacgazdaságban a lakásépítés,-vétel és -eladás alakulása alapjában véve a piaci erők kezében van. Helyes, hogy az állam szerepet vállal, többek között a lakáshitelezés jogi alapjainak megteremtésével, a törvényesség biztosításával. Ez utóbbi szempontból még sokkal-sokkal többet kellene tenni, hiszen ez a szféra a korrupció egyik melegágya. Az is indokolt, hogy a társadalmi szolidaritás jegyében, az adófizetők pénzéből segítse az állam fedélhez juttatni a hajléktalanokat, támogatást adjon az otthon megteremtéséhez a kispénzüknek, a nyomorúságos lakáskörülmények között élőknek és a pályakezdő fiataloknak. De morálisan felháborítónak érzem, hogy az adófizetők pénzéből állami ajándékkal járuljanak hozzá jómódú emberek lakásépítkezéséhez. És túl a disztributív szempontokon, az erkölcsi megfontoláson alapuló kritikán, itt fiskális szempontból is időzített aknákat helyeztek el az előző kormányzat idején, az új kormány pedig bénultan figyeli, mi lesz, s még szinte semmit sem tett az aknák hatástalanítására. Még ha ez sokak szemében népszerűtlen is, legfőbb ideje ezen a téren is cselekedni.

-A fiskális és a jövedelempolitika bírálatával Ön az MNB reakcióját igazolja.

-Szó sincs róla. Abból, hogy a fiskális politikában és a jövedelempolitikában súlyos hibákat követtek el, és hogy a hibák leküzdésében mind a mai napig nem mentek elég messzire, nem következik az, hogy a bajokat hibás monetáris politikával kellene tetézni. Az, amit a monetáris politika tett, semmit nem segít sem a jövedelempolitikán, sem a fiskális politikán. Ellenkezőleg, vagy azonnal, vagy később, késleltetett áttételeken keresztül, még tovább ronthat a negatív jelenségeken. A doktriner módon restriktív politika talán látványos, de nem jelent igazi ellensúlyt vagy korrekciót.

-Sokan azt állítják, hogy a Nemzetközi Valutaalap vagy az Európai Központi Bank, illetve az Európai Unió többé-kevésbé éppen azt várta a magyar jegybanktól, amit az tett.

-A közgazdász szakma nem egységes, vannak belső viták. Miközben az előbb azt állítottam, hogy az általános cél megfogalmazásában eléggé széles körű az egyetértés, a rosszabbra forduló makrogazdasági helyzet kiigazítását illetően már sokkal inkább megosztott a szakmai közvélemény. A nagy nemzetközi pénzügyi intézmények számos munkatársa, s hasonlóképpen a nemzetközi szaklapok több közgazdasági cikkírója hajlamos, legalábbis első megközelítésben, a standard terápiát ajánlani. Olyan ez, mint amikor egy orvostól telefonon érdeklődik a beteg, mit tegyen, mert székrekedése van. Ilyenkor a távdiagnózist adó és távkezelést ajánló orvos, ha rászorítják a tanácsadásra, feltehetően hashajtót ajánl. De ha az orvosnak módja van lelkiismeretes vizsgálatra, ha kész is ezt elvégezni, s ha sokoldalú és alapos a tudása, akkor esetleg rájön, hogy a tünetet valamilyen speciális baj okozza, s a kezelés is sajátos. A standard recept: ha a fiskális politika laza, próbáljon a monetáris politika ellenakcióba lépni. De hát mindmostanáig azt próbáltam kifejteni, hogy itt egy ennél összetettebb kórképről van szó és egy - a standard formulától eltérő - terápiára lenne szükség. Biztos vagyok abban, hogy ezt el lehet magyarázni a nemzetközi pénzügyi intézmények komoly szakértőinek, vagy a tekintélyes pénzügyi szaklapok jól képzett munkatársainak, akik hajlandóak túllépni a leegyszerűsített dogmákon. Sem az IMF, sem az Európai Központi Bank nem csalhatatlan. Okos képviselőik nem is tekintik magukat annak. Elsősorban azt várják a hozzájuk fordulóktól, hogy alapos diagnózist készítsenek és gondosan összeállított, céltudatos programjuk legyen a problémák megoldására, s nem ragaszkodnak doktrinák gépies és durva alkalmazásához.

-Az inflációs ráta gyors csökkentése melletti érvként szokták felhozni: Magyarország az EU-ba való belépéssel kötelezettséget vállalt arra is, hogy tagja lesz a Monetáris Uniónak is. Különféle határidőket szoktak emlegetni, hol 2006-ot, hol 2007-et, amikorra már el kell érnünk az euró bevezetéséhez megkövetelt igen alacsony inflációs mértéket.

- Ez az érvelés eltorzítva tolmácsolja a követelményeket. Igaz, Magyarország, amikor aláírja majd a csatlakozást, kötelezi magát arra is, hogy belép a Gazdasági és Monetáris Unióba, és ily módon nálunk is fizetőeszközzé válik a forint helyett, az euró. Ehhez azonban hozzá kell tenni, mégpedig nagy nyomatékkal, hogy erre sem az EU, sem az Európai Központi Bank nem írt elő, és a Magyar Köztársaság kormánya sem vállalt semmiféle határidőt. Senki sem igényli tőlünk sem Brüsszelben, sem Frankfurtban a stréberkedést. Nem lehet önkényesen és túlbuzgalomból kijelölt határidőkre hivatkozni, annak igazolására, hogy erőltetett ütemben, más fontos követelményeket veszélyeztető módon csökkentsük az inflációs rátát. Hogy csak egyetlen példát említsek, lehet ideig-óráig elhalasztani különböző hatósági árak közgazdaságilag indokolt emelését, hogy szebben mutasson az infláció leküzdésében elért teljesítmény. Ez történt korábban például a gázárakkal, vagy a tömegközlekedés díjszabásaival. Hibás az a követelés, hogy minden hatósági ár legfeljebb a tervezett átlagos infláció arányában emelkedjék. Nem cipelhetjük a végtelenségig a hibás árarányok hatékonyságrontó hatását, sem pedig azt, hogy a túl alacsonyra visszaszorított ár által okozott veszteség a költségvetést terhelje. A jövedelemeloszlás hibáit nem torzító árakkal kell kijavítani, hanem - ott, ahol indokolt - megfelelő redisztributív állami segítséggel. Ez az európai stílusú gazdaságpolitika. Tőlünk az Európai Unió és a Monetáris Unió azt várja, hogy valóban egészséges gazdasággal csatlakozzunk, nem pedig olyannal, amely hamisan kelti az egészség látszatát. Ha 2006-ra vagy 2007-re elérjük az infláció igazi - nem pedig mesterséges és mesterkélt, álságos - leszorítását, az szép teljesítmény lesz. Ám ha az euró bevezetésének igen szigorú feltételeit csak később tudjuk teljesíteni, azért senki sem fog ránk megharagudni, s attól még teljes jogú tagok maradunk az Európai Unióban. Az európai pénzügyi világnak lesz türelme kivárni, amíg valóban euróra éretté nem válunk.

Az MNB függetlensége

- Vajon az a sok bírálat, amely mostanában a jegybankot éri, nem veszélyez-teti-e annak függetlenségét?

- Helytelen lenne, ha a kormány nyomást gyakorolna a jegybank vezetésére, például felszólítaná elnökét, vagy a Monetáris Tanács tagjait a lemondásra. A törvény értelmében a központi bank független a kormánytól, s ezt a törvényes előírást okvetlenül be kell tartani. Ha már kinevezték az elnököt és a Monetáris Tanács tagjait, akkor a parlament sem szabhat meg számára konkrét előirányzatokat. Az Országgyűlés nem írhatja elő törvényben, hogy hétfőn hány százalékponttal csökkenjen az irányadó kamatláb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jegybank vezetése állam az államban. A függetlenség elvével egyenrangú az "elszámoltathatóság" elve - azt a követelményt nevezem így, amelyet az angol szakirodalom "accountability"-nek hív. Most nem arra az elszámoltatásra gondolok, amit az Állami Számvevőszék végez, amikor megvizsgálja az MNB mérlegét, vagy létszámgazdálkodását. Akárcsak, kivétel nélkül minden más állami intézmény, a Magyar Nemzeti Bank is jogi, politikai és erkölcsi felelősséggel tartozik a Magyar Köztársaságnak és a magyar népnek. Ha hibát követ el, azzal a köztársaságnak és a népnek okoz kárt. Az Országgyűlésnek nemcsak joga, hanem kötelessége erről elszámoltatni. Ez nemcsak hogy nincsen ellentétben a függetlenség elvével, hanem teljes összhangban van azzal.

Nem ismerem közelről az európai országok gyakorlatát ebben a tekintetben. Azt viszont a saját szememmel láttam, amint az amerikai kongresszus erre illetékes bizottságai megidézték a központi bank elnökét, aki részletesen beszámolt az ország helyzetéről és a bank tevékenységéről. A televízió egyenes adásban közvetíti ezeket a meghallgatásokat, többek között a szenátorok vagy képviselők szakszerű, tárgyilagos, de nem egyszer igen éles kérdéseit és elismerő, vagy bíráló megjegyzéseit. Az USA központi bankjának vezetése abban a tudatban végzi a feladatát, hogy beszámolási kötelezettséggel tartozik a politikai szférának és a nagy nyilvánosságnak. Ebben a mélyebb értelemben nem "független".

Még egy másik megjegyzést is tennék, ha már a függetlenség szóba került. Az volt a benyomásom, mintha a függetlenség jogát összetévesztették volna az önhatalmú és önkényes rendszabályozás jogával. Mintha csak azt hitték volna az MNB vezetésében, hogy nemcsak a kormánytól függetlenek, de piactól is.

Nagy hatalom van a monetáris politika vezetésének a kezében, de ennek a hatalomnak nemcsak közjogi, politikai és etikai korlátai vannak, hanem reálgazdasági-piaci korlátai is. A központi bank nagy hatást gyakorolhat a piaci folyamatokra, de nem mindenható úr felettük. Megszűnt a központosított parancsgazdaság. A kamatláb nem marad egyszer és mindenkorra annyi, amennyit a Szabadság téren elhatároznak. Ha az ott hozott döntés irreális, akkor egy ideig ugyan ráerőszakolható a piacra, de előbb-utóbb mégis csak a piac kerekedik felül, és kikényszeríti, hogy az irodában hozott döntés hozzáigazodjék a piaci realitáshoz. Ez történt most is. Sajnos, az ilyesféle konfliktus bürokratikus döntés és piaci realitás között elég keserves következményekkel jár. Az általunk most végigkínlódott esetben - és sok más esetben is - előbb a spekuláció használja ki az irreális és a reális ár - kamat, árfolyam stb. - közötti rést a maga hasznára. Éppen az ilyen spekulatív támadás szokta kikényszeríteni a korrekciót. Mennyivel bölcsebb lett volna ennek elébe menni, s önként, óvatosan, talán több lépésben kialakítani a reális kamatlábat és árfolyamot.

Kormányfelelősség

-Mi a végső következtetés?

-Világosan megjelölhető, kik azok, akik döntő hatást gyakorolhatnak az események menetére. Noha itt most sokszor szóba került az MNB felelőssége, azért első helyen mégis a kormányt kell említeni. Neki kell helyreállítania a fiskális egyensúlyt, és erélyesebben szembeszállnia a belső kereslet elszaladásával, ösztönözni a megtakarításokat, a deficit radikális leszorításával elősegíteni a fizetési mérleg javítását és így tovább. A kormánynak ki kellene dolgoznia azt az átfogó koncepciót, amely sok évre előre felvázolja a tartós növekedés érdekében szükséges kormányzati feladatokat. Nagy jelentősége van annak, hogy a kormányzat mögött álló politikai pártok teljes mellel kiálljanak annak politikája mellett. A kormány politikusai ne próbáljanak nyomást gyakorolni azért, hogy a kormányzat továbbmenjen az állami pénzek osztogatásában.

Beszélgetésünkben erős nyomatékot kapott az MNB felelőssége. De ezzel még nem ér véget azok listája, akiknek nagy befolyásuk van a gazdasági helyzetre. Kiemelném a szakmai érdekképviseletek, közöttük is a szakszervezetek szerepét, amelyeknek túl kellene lépniük, legalábbis a mai szorult helyzetben, a szűklátókörű érdekvédelem feladatkörén, s önmérsékletet kellene tanúsítaniuk. Sokat árthat - de sokat használhat is - a parlamenti ellenzék. Árt, ha felelőtlen követelésekkel hergeli a közvéleményt és nehezíti a fiskális fegyelmet. S még inkább árt, ha egyszerre két oldalról támadja a stabilizációs törekvéseket, egyfelől támogatva az MNB restrikciós politikáját, az infláció letörésének erőltetett és egyoldalú módszereit - másfelől populista retorikával követelve az állami kiadások növelését, ami inflációt gerjeszthet. Egyfelől helyesli azt a kamat- és árfolyam-politikát, amely tönkreteszi a kis- és középvállalatokat - másfelől felháborodik azon, hogy a kormány nem támogatja eléggé a kis- és középvállalatokat. Minél nagyobbak a gazdasági nehézségek, annál nagyobb szükség van nemzeti összefogásra azok leküzdésében.