A forint erejéről, a kamatról, a pénzügyi egyensúlyról, a költségvetés, a külkereskedelmi és fizetési mérleg hiányáról, a növekedésről élénk és éles vita bontakozott ki az utóbbi hetekben. A vita középpontjába az infláció alakulása, a monetáris politika és az árfolyam került. Ebben az írásban kissé tágabb keretben szeretnék hozzászólni ehhez a kérdéshez.
Az egyensúlyromlásnak infláció a beceneve
Célszerű kiindulni abból az általánosan elfogadott tételből, hogy az alacsony infláció a közjót, a társadalom egészét szolgálja. Különösen a bérből és nyugdíjból, tehát a fix jövedelemből élők számára alapvető érték az alacsony infláció. De vajon milyen inflációs szint elégíti ki a jövedelemtulajdonosok döntő többségét szolgáló árstabilitási vágyat és a kívánatos gazdasági-társadalmi felzárkózás mentén elkerülhetetlen ár-bér-jövedelem átrendeződés követelményeit? Ez a szint nem magától értetődő: jóval évi tíz százalék alatt és érzékelhetően nulla százalék, vagyis a teljes árstabilitás felett van. Az átalakuló országok esetében a reális szint minden bizonnyal legalább két százalékkal a legfejlettebb, a már megállapodott szerkezetű gazdaságokban mért infláció fölött lehet (a Balassa-Samuelson-hatás okán), valahol évi három-hat százalék között. Az átalakuló országok esetében - dinamikus felzárkózást feltételezve - valószínűleg irreális lenne az Európai Központi Bank (ECB) két százalék alatti árstabilitási célját követni. (Az ECB-nek a defláció veszélyét is magában rejtő inflációs célját előbb-utóbb maguk a tagországok fogják felülvizsgálni. Nem kellene másolnunk azt, ami ott sem működik kielégítően.)
A kormány és a jegybank egyértelműen helyesen döntött az évi kilenc-tíz százalék közé beszorult infláció mérsékléséről 2001 májusában. Egy évvel korábban a kormány nevében éppen a jelenlegi jegybankelnök utasította el a Jegybanktanács azonos szándékú kezdeményezését. Az MNB javaslatát ugyan technikai értelemben írásban is támogatta, de bevezetését időszerűtlennek minősítette. Annak ellenére, hogy a hazai és a külföldi konjunktúra összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt, és a javasolt megoldás okán a forint reálfelértékelődése feleekkora sem lett volna.
Összhang nélkül
A sikeres dezinfláció alapvető feltétele az, hogy a gazdaságpolitika valamennyi fontos alrendszere összehangoltan működjék. Ennek hiányában az infláció csökkentésének szándéka hiteltelen lesz, és az inflációs várakozások nem, vagy nem a kívánt mértékben mérséklődnek. Így olyan növekedési, foglalkoztatási, versenyképességi veszteséget, külső és belső pénzügyi egyensúlyromlást okoz, ami lényegesen meghaladja az ilyen körülmények között már erőltetetté váló, s ezért középtávon fenntarthatatlan inflációcsökkenés jóléti és növekedési előnyeit.Az elmúlt bő egy év inflációcsökkenése sem tartósnak, sem organikusnak nem nevezhető. A gazdaságpolitika alrendszerei - a költségvetési, az ehhez kapcsolódó lakás-, jövedelem- és monetáris politika - egymással összehangolatlanul működtek. A költségvetési és jövedelempolitika belföldi keresletet felpörgető hatását a drámaian szigorodó monetáris politika nemcsak hogy ellensúlyozni nem tudta, de vészes gyorsasággal távolította az egyensúlyi állapottól.
A költségvetés 2001-ben a GDP 2 százalékával, 2002-ben - a választások előtt - a GDP további 1,3 százalékával, összesen tehát 3,3 százalékával, aztán a választásokat követően újabb 1,7 százalékával lazult. (Az új kormány a jövő évi költségvetésben - szándékai szerint - akkora szigorítást tervez, amivel kioltaná a választások után általa megvalósított keresletbővítés hatását. Noha a magyar gazdaság növekedési ütemének visszaesése jóval az európai konjunktúra lassulása előtt megindult, a külső körülmények romlása miatt bekövetkező, s természetes, nagyjából egyszázalékos költségvetési deficitnövekedés önmagában nem törte volna meg a kedvező, hosszú távú folyamatokat. A költségvetési hiány növekedése azonban - mint a fenti számok mutatják - jócskán meghaladja a ciklikusan kiigazított mértéket.) S miközben nőtt a hiány, csökkentek a deficit finanszírozására belföldön rendelkezésre álló források is.
A lakástámogatási rendszer kádári időket megidéző átalakítása - a saját erő felhasználása mellett - olyan lakossági hitelfelvételi hullámot indított el, amely a GDP - becslések szerint - legkevesebb két százalékával csökkentette az államháztartás finanszírozására belföldön rendelkezésre álló forrásokat. A félreértések elkerülése végett: a feszültséget nem az első lakást keresők józan mértékű támogatása okozza, hanem a nagy értékű, szociális szempontból indokolatlan lakásvásárlások felkarolása. Emellett jelentősen emelkedett a költségvetési kiadások GDP-hez viszonyított aránya is, ami ugyancsak inflációs hatású az adott periódusban. (A már két éve halasztott központi áremeléseket nem is említve.) A reálkeresetek 2001-ben a nemzetgazdasági termelékenység növekedési ütemét nagyjából kétszeresen, 2002-ben már három-négyszeresen haladták meg - már az új kormány szeptemberi béremeléseit megelőzően is. Példa nélküli a két év alatt bekövetkező csaknem húszszázalékos, a termelékenységet többszörösen meghaladó reálkereset-emelkedés.
Ezzel az expanzív költségvetési és jövedelempolitikával teljesen ellentétesen és meglepetésszerűen döntött a kormány és a jegybank az erőteljes dezinfláció mellett. A gazdaság szereplőit, a munkaadókat és a munkavállalókat is felkészületlenül és váratlanul érte tavaly a monetáris politika hirtelen változása, a reálkamatnak, de még inkább az árfolyamnak a szokatlanul gyors emelkedése, illetve felértékelődése. (A tavalyi "meglepetés-dezinflációban" ennek ellenére sokkal nagyobb volt a szerepük a külső tényezőknek, az olaj- és élelmiszerárak csökkenésének, illetve az euró/dollár árfolyam stabilizálódásának. Éppen a fordítottja történt annak, mint 2000-ben.)
A rövid lejáratú belföldi reálkamatok a megelőző időszak szokásos egy-kétszázalékos szintjéről négy-öt százalékra emelkedtek. Az ugyancsak rövid lejáratú forint-, illetve euró- és dollárbetéteken elérhető kamatok (hozamok) különbsége a korábbi évek általában két-háromszázalékos szintjéről nagyjából hat-hét százalékra emelkedett. E kamatkülönbözet növekedése normális esetben arra utalna, hogy a megnövekedett ország- és árfolyam-leértékelődési kockázat miatt emelkedik a piac által elvárt kamatkockázati prémium. De nálunk a forint és az euró/dollár közötti kamatkülönbözet akkor ugrott magasra, amikor folyamatosan javult az ország hitelminősítése, és belátható közelségbe került az EU-csatlakozás is. A devizában jegyzett magyar államadósság kamatprémiuma - ami jól tükrözi az országkockázatot - 1995 és 2002 között kevesebb mint egytizedére csökkent. Ha viszont az országkockázat javul, akkor az árfolyam-leértékelési kockázat növekedésének kellene meghúzódnia a kamatkülönbözet tágulása mögött. De a forint nem le-, hanem folyamatosan felértékelődik. Nehéz lenne tehát azt állítani, hogy a kamatkülönbözet szélesebbé válása a piac leértékelési várakozása vagy a piac által elvárt kockázati prémium növekedése miatt ment végbe.
Éppen ellenkezőleg. A jegybank kamatpolitikája - a piaccal szemben haladva - olyan kamatkülönbözetet tart fenn, amely messze meghaladja a piac igényét. A piac várakozását figyelmen kívül hagyó - s hosszabb távon már csak ezért is fenntarthatatlan - kamatszint veszélyesen növekvő, spekulatív deviza- és költségpozíciók létrehozását ösztönzi. Az ország számára igen drága, a kamatkülönbözetet lefölöző spekuláció adja a forint irreális felértékelődésének közvetlen magyarázatát. A forint fel- és túlértékelődése, az erős forint tehát nem a gazdaság megerősödésének, a versenyképesség javulásának, valóságos teljesítményének, hanem egy természetellenes folyamatnak a következménye. Ez a helyzet csupán a kockázati szempontok miatt sem tarható sokáig.
A forint két év alatt bekövetkezett, húsz százalékot közelítő reálfelértékelődése súlyosan veszélyezteti az egész gazdaság - és nem csak az exportszektor - versenyképességét. De nemcsak a kamat és árfolyam-politika, hanem a költségvetési, a lakás- és a bérpolitika is alapvetően akadályozza az egyensúlyi növekedés lehetőségének legteljesebb kibontakozását.
Ennek oka a gazdaságpolitika 2000-ben végiggondolt és 2001-2002-ben gondosan végre is hajtott stratégiai váltása. Az új stratégia letért a fenntartható, külső kereslet- és beruházásvezérelt növekedési pályáról, és áttért egy fenntarthatatlan, belső keresletvezérelt, a költségvetési osztogatáson és a teljesítményektől elszakadó fogyasztáson alapuló növekedési pályára. Ez a pálya az ideológusok szándéka ellenére nemhogy gyorsítaná, de tartósan lassítja a gazdasági növekedés lehetőségét, eközben - ugyancsak a meghirdetett céljával szemben - leghamarabb a magyar kis- és középvállalkozásokat fekteti két vállra, s "csak" ez után jönnek a nagyok, illetve a multik.
Ha egy kormány felelős minisztere, gazdasági ideológusa azt állíthatja, hogy egy nyitott, kis gazdaságban a belföldi kereslet - költségvetési kiadásokon keresztüli - erőteljes növelésével tartós, önfenntartó növekedés idézhető elő, az a közgazdaságtan mint tudomány végét jelzi. Ha ezt az eszmét egy kormány zászlajára tűzi és a gyakorlatban meg is valósítja, az a fenntartható gazdasági növekedés végét jelenti. Ha egy jegybank ennek a gazdaságpolitikának a veszélyeire csak egy kormányváltást követően ébred rá, akkor hitelessége és függetlensége kérdőjeleződik meg.
Meglehet, tévedek, s a jegybank a választások előtt is felelősen kiállt az egyensúlyi növekedés és a fenntartható dezinfláció érdekében konzisztens fiskális és monetáris politikáért. Ennek ellentmond azonban az, hogy a jegybank elnöke pénzügyminiszterként a gazdasági miniszterrel párban társszerzője és beterjesztője volt a fordulatot jelző kétéves költségvetésnek. De a választásokat megelőző időszak nyolc kamatcsökkentése és a Monetáris Tanács közleményei sem erre utalnak.
Miközben a belső kereslet 2000 vége óta folytatott megalapozatlan, az ország hosszú távú gazdasági stabilitását veszélyeztető felpörgetését és - némi természetes időbeli késleltetéssel - a pénzügyi egyensúly gyors romlását tapasztalni, a versenyszférában a béreknek a termelékenység növekedési ütemét messze meghaladó versenyképesség-romboló hatása látható. A költségvetési és a jövedelempolitika veszélyes mértékű felborulása, a belső kereslet fedezetlen élénkítése, a termelési költségek bértartalmának aránytalan növekedése az inflációs nyomás erősödését jelzi. A nyilvánvaló költségvetési túlköltekezés, a belföldi túlkereslet létrejötte - a versenyképesség csökkenésével együtt - elkerülhetetlenül célba veszi a külső egyensúlyt. A belföldi túlkereslet hatása - kicsi, nyitott, liberalizált gazdaságban - először többnyire nem az árak emelkedésében, hanem a külső egyensúly romlásában érhető tetten. A túlkereslet az import növekedésén, a gyorsan növekvő bérek az export versenyképességének romlásán keresztül hatnak - kedvezőtlenül - a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérlegre. A külső egyensúly romlása viszont a forint leértékelődését, az infláció gyorsulását vetíti előre.
S itt lép a színre szinte "ártatlanul" a jegybank. Ha a gazdaságpolitikai stratégiaváltás egyensúlyrontó hatása nem volna elégséges, akkor a jegybank még "rásegít" a maga monetáris politikájával, erőltetett dezinflációs céljával. Ez persze látszólag összhangban áll törvényi feladatával. (De meg kell jegyezni: világviszonylatban is példa nélküli az MNB célfüggetlensége. Az inflációs célt sehol nem a jegybank egymaga, önkényesen határozza meg.) A jegybank másfél éve próbál hősiesen eleget tenni dezinflációs kötelezettségének, miközben dacol a költségvetési és jövedelempolitikával, vagyis az árral szemben szeretne haladni. Ám azt, hogy az árral szemben halad - nyilván véletlenül -, a választások után két héttel vette észre, és hozta a közvélemény tudomására. Először szóban, majd egy héttel később kamatemelés formájában. Előtte másfél évig a kedvezőtlen folyamatok elkerülték a független jegybank figyelmét.
E hősies dezinflációs küzdelem eszköze a nagy kamatkülönbözetre beáramló külföldi pénzek árfolyamfelhajtó hatása. Miközben a gazdaságpolitika - monetáris politikán kívül álló - minden eleme az egyensúly, és különösen a külső egyensúly romlásán keresztül az árfolyam leértékelődését, és így az infláció növekedését vetítené előre, a jegybank a reálfolyamatok diktálta leértékelődési nyomást nemcsak megállítja, de meg is fordítja. Ha csak megállítaná a jegybank a leértékelődést, az még indokolható és magyarázható lenne - bizonyos keretek és mértékek mellett. De amikor a leértékelődést diktáló folyamatokat voluntarista módon felértékelődésbe viszi át, tovább rontja az egyensúlyt. (Ennek a politikának egészen szélsőséges megnyilvánulása jól elemezhető Argentínában, kevésbé extrém esetei például 1995-1997 között Csehországban, vagy 1998 és 2002 között Lengyelországban.)
Erőltetett felértékelés
Amikor minden - a költségvetési, a jövedelem- és bérpolitika, a versenyképesség gyengülése, a külső mérlegek gyorsan emelkedő hiánya, a kedvezőtlen külső konjunktúra - a gazdaság egészségi állapotának erőteljes rosszabbodását, vagyis az inflációs feszültségek felerősödését jelzi, akkor a jegybank ezzel szemben erőteljes dezinflációba kezd. E dezinflációs programot az árfolyam erőltetett felértékelődésén keresztül próbálja megvalósítani, hiszen maga is tisztában van azzal, hogy a kamatpolitika keresletszűkítő hatása korlátozott. (Például a kedvezményes kamatú lakástámogatás, a betéti és hiteloldalon megjelenő nagy devizaarány és a nemzetközi összehasonlításban mérsékelt pénzügyi megtakarítási és hitelfelvételi ráta miatt.) Ezzel a felértékeléssel, és a folyamatokból egyáltalán nem következő inflációcsökkentéssel megadja a végső döfést a foglalkoztatásnak, a növekedésnek és az üzleti szektornak. Nem elég a rossz költségvetési (lakás-) és jövedelempolitika, a munkaadók és munkavállalók téves helyzetértékelése és az ebből is fakadó, a hosszú távú érdekeiket valóban veszélyeztető magas reálbéremelés (elsősorban 2002-től), a monetáris politika az irreális felértékelődéssel még versenyképtelenebbé teszi az üzleti szektort. A hatékonysági követelmények irracionálisan gyors emelkedése miatt a vállalati jövedelmek drámai ütemben csökkenhetnek. Ennek következménye munkahelyek tízezreinek megszűnése, a beruházások látványos visszaesése (a feldolgozóiparban máris -14,8 százalék), súlyos piacvesztés lehet. Ez a folyamat végső soron a hosszú távú növekedés alapjait ássa alá, és ekként még gyorsabban rontja a költségvetési és a külső egyensúlyt, növeli az inflációs nyomást.S itt válik még nyilvánvalóbbá az öszszehangolatlan fiskális, jövedelmi és monetáris politika mindhárom elemének tarthatatlansága. A gazdasági egyensúly - és különösen a külső egyensúly - nagymértékű romlásának ugyanis az infláció a beceneve. Ezt az inflációs feszültséget - megint csak mérték kérdése - korlátozni lehet és kell, de elnyomni, elfojtani, sőt a visszájára fordítani, a gazdasági törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyni nem.
Súlyos hiba azt képzelni, hogy miközben a gazdaságpolitika - s benne a monetáris politika - minden alrendszere szisztematikusan ássa alá a hosszú távú fenntartható növekedés feltételeit, akkor egy kiemelt területen tartósan javulhat a gazdaság egészségi állapotát jelző mutató, és tartósan csökkenhet az infláció. (A tartós recesszió, visszaesés és defláció esetét kivéve, de ugye ezt senki nem tekinti a kicsattanó egészség jelének.)
Súlyos terhek
Az irreálisan szigorú monetáris kondíciók legfeljebb ideig-óráig és ésszerűtlen rövid és hosszú távú terhek vállalása - munkahelyek tömegének elvesztése, a növekedés gyorsuló lassulása, majd recesszióba fordulása, piacok elvesztése stb. - mellett képes átmenetileg egy művi árstabilitás felé mozdítani a folyamatokat. Az infláció olyan, mint a lázas állapot. Az inflációt, akárcsak a lázat, elfojtani lehet, de ettől a beteg állapota még tovább romolhat. Az ugyancsak mielőbbi felülvizsgálatra és jelentős korrekcióra szoruló fiskális (lakás-) és jövedelempolitika egyensúlyt kikezdő hatását tovább rontja az egyoldalú monetáris és árfolyam-politika. Ezzel még nehezebbé és jóval fájdalmasabbá válik az egyébként aligha elkerülhető gazdaságpolitikai váltás. De törvényi kötelezettségének sem lesz képes eleget tenni a jegybank, mert a voluntarista inflációcsökkentés éles ellentétben áll a gazdasági folyamatokkal. A jegybank felelőssége - igaz, nem egyedüli szereplőként, de kitüntetetten - nem a rövid távú dezinfláció, hanem a közép- és hosszú távú árstabilitás elősegítése. Az árstabilitás mindenki által kívánatosnak tartott elérése csak összehangolt gazdaságpolitika eredménye lehet. Ha a szereplők nagy része felelőtlenül gázt ad, egy másik része pedig veszettül nyomja a féket, attól még nem nyerik vissza az uralmat a kocsi felett, hanem felborítják azt.Nem lehet kellően hangsúlyozni: az árstabilitás elérése - mai körülményeink között évi három-hat százalék - nem lehet egyedül sem a kormány, sem a jegybank felelőssége. Ha a fiskális, a jövedelmi és a monetáris politika egymással és az egyensúlyi követelményekkel, valamint a gazdaság törvényeivel szembefordul - ahogy ez 2000 vége óta nálunk történik -, akkor sem az életszínvonal gyors felzárkózását szolgáló fenntartható növekedést, sem pedig az infláció ugyancsak fenntartható mérséklését nem lehet elérni.
Az infláció művi csökkentése kettős értelemben is romboló hatású. Egyrészt a termelékenység változásától nagymértékben elszakadó, és ezért tarthatatlan felértékelődés értelmetlenül tovább rontja a versenyképességet, további egyensúlyvesztést okoz, és növeli a jövőbeni infláció veszélyét. Vagyis a jegybanki politika éppen eredeti célját, a tartós árstabilitást nem éri el. Másrészt abba a súlyosan téves illúzióba ringatja a közvéleményt és a - nem szakember - politikai döntéshozókat, hogy a költségvetés korlátlan költekezése, a jövedelmek teljesítményekkel összhangban nem álló növekedése nemcsak lehetséges, hanem még össze is hangolható az árstabilitás vágyával. Ezzel az illúziókeltéssel sokáig altatta azokat a józan erőket is - s hitem szerint ők vannak többségben -, akik az infláció alakulásából, a láz emelkedéséből könnyen rájöhettek volna arra, hogy vajon az elmúlt két évben a "magyar csoda" haszonélvezői voltak-e, vagy egy súlyosan hibás gazdaság- és pénzügypolitika szenvedő alanyai lesznek.
Dr. Surányi György
egyetemi tanár,
a Banca Intesa közép-európai elnöke,
az MNB volt elnöke