Pontyok, törpeharcsák. Fuldokló halak az akváriumban. Nyüzsögnek, lökdösik egymást, oxigénért kapkodnak a leszakadt pikkelyektől zavaros vízben. Megbűvölten bámuljuk őket. Minden élőlénynek hasonló lesz a tekintete a halálfélelemtől vagy legalábbis az oxigénhiánytól. Az emberek halszemmel néznek, a halak emberszemeiket forgatják. Ez az a pillanat, amikor Christian Morgenstern versét adják elő, A hal éji énekét, amely köztudomásúlag nem szavakból áll, csak néma jelekből, hosszú és rövid, ki nem mondott hangokból. A tükörponty is ebben a ritmusban nyeli a piszkos, sűrű vizet, és aki sokáig bámulja, annak ez a néma kín dübörögni kezd odabent az agyában. Hová jutottunk?

A Paprika vendéglőbe, a Dózsa György út sarkán. Egész napi lótás-futás után az ember lerogy, hogy halódó halak szemébe nézhessen. Lassan eszmél föl, hogy az egyik döbbenetből a másikba essen. Hihetetlen piszok van. Kitakaríthatatlan. Ezt söpörhetik, moshatják, a legfelső koszrétegek alól csak újabbakat lehet előbányászni. Mintha valaki a Thököly utat szeretné fölmosni egyetlen ronggyal és vödörrel. Reménytelen. Még a mindenütt egyforma kólás jégszekrényről is szakadoznak lefelé a sárga, ragacsos feliratok. Mit lehet itt csinálni? Még felrobbantani sem, annyira erősen ragad a piszok. Molyette, kopott kitömött kacsák és elaggott pincérek nyújtogatják a nyakukat, az utóbbiak kihízott mellényben.

Egy távoli sarokban némi életjel.

- Nem ízlett?

- Nem lehetett megenni.

- Miért nem szólt?

- Én is vendéglátós vagyok, nem akartam botrányt. Előfordul.

De hiába jószívű a vendég-kolléga, azért megpróbálják becsapni a kenyér árával. Méltatlankodni kezd. Ő is vendéglátós, de a szabály az szabály. A szabályokat nálunk be is tartják, förmed rá a pincér, és sértődötten hátat fordít.

- Mit hozhatok? - fordul hozzánk.

- Bármit - feleljük a halszemek hipnózisában.

- Esetleg ey jó halászlét?

- NEM. Gulyásleves, bableves, krumplileves, húsleves, csontleves, erőleves, zöldségleves, tojásleves, akármi, csak hal nem. Soha többé.

Révületben kanalazzuk a Jókai bablevest, és utána küldünk egy somlói galuskának nevezett, kesernyés, száraz pempőt. Fizetünk, de inkább nem ellenőrizzük az összeadást. Csak ki, kifelé, minél gyorsabban. Önfeljelentés gyanánt viszont a rendőrségnek annyit most elmondhatnánk, hogy ha betörnek a Paprika vendéglőbe, és az ismeretlen tettesek az ellopott halakkal egészen a Dunáig futnak, ne bajlódjanak a nyomozással. Mi voltunk.

a Wittman fiúk

Népszabadság, 1997. október 15.