- Egy angol legfőbb bírótól hallottam, amikor belevágtam ebbe az ügybe: az igazság nem az, amit látni szeretnénk, még csak az sem, amiről meggyőződünk, az igazság az, amit be tudunk bizonyítani - mondja dr. Németh László. - Meg kellett tanulnom, hogyan vonatkoztassak el attól, hogy nekem személyes érintettségem van ebben a történetben. Persze, hogy a volt feleségemért történik minden. Több mint húsz évig úgy tudtam, nem került elő a holtteste. Iszonyú érzés volt, amikor egy évvel ezelőtt felismertem őt egy fényképen, a tengerből kiemelt halottak között. De ki kell zárnom az érzéseimet, mert akkor tudok eredményt elérni, ha nemcsak ő fontos nekem, hanem a többi áldozat is. Karanténba tettem a fájdalmamat.

"A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium jelenti, hogy a Malév 240-es, budapest-bejrúti járata szeptember 30-án, a hajnali órákban, nyolc perccel a bejrúti repülőtérre való leszállás előtt eddig ismeretlen okból a tengerbe zuhant. A gépnek 50 utasa volt, köztük egy magyar. A gépen 10 főnyi személyzet teljesített szolgálatot. Valamennyien életüket vesztették. A szerencsétlenség színhelyén mentőhajók tartózkodnak, és folytatják a kutatást a gép utasai után. A szerencsétlenség kivizsgálására bizottság utazott a helyszínre és a libanoni hatóságok közreműködésével megkezdte a munkáját." (Magyar Hírlap, 1975. október 1., szerda)

- Hét évvel ezelőtt egyszer vonaton utaztam Angliában, és a The Times vasárnapi mellékletében olvastam egy cikket a nagy repülőgép-katasztrófákról. A húszas évektől kezdve felsoroltak ott mindent. Természetesen végigfutottam a listán. Érdekes, nincs benne a Malév-gép. Egy kicsit felzaklatott, pedig ezt a dolgot akkor már rég lezártam az életemben, rég elmentem Magyarországról is. Amikor megtörtént, elfogadtam a tényt, igaz, a magyarázatot nem egészen értettem. Amint számítógép közelébe értem, keresgélni kezdtem az interneten. Nagy repülőgép-szerencsétlenségek. Végigfutottam a listán: 1926..., 1968..., 1973, 1974, na és 1975. augusztus 24-én az indonéz légitársaság balesete, a következő dátum azonban már október 30. De hol van a Malév Tu-154-es bejrúti járata? Végigböngésztem több angol könyvtárat is, hogy megnézzem, mit írtak akkoriban a tragédiáról az ottani lapok. 1975. szeptember 30., kedd. Lezuhant, hatvan utas meghalt. Kis hír eldugva, a másik oldalon azonban jóval részletesebben számoltak be arról, hogy néhányan lövöldöztek egy bejrúti buszmegállóban. Előkerítettem a Guardian egykori főszerkesztőjét, aki nagyon meglepődött: "ez a baleset angol szempontból érdektelen volt, arra emlékszem, hogy a kormány sajtósa sem beszélt róla sokat", mondta, majd rám nézett és csodálkozva megkérdezte: egyáltalán miért érdekes ez még 27 év elteltével?

Az első kép, amelyet dr. Németh László a laptopján megmutatott nekem egy hajón hason fekvő halott nő volt, akinek a fejét egy férfi a kamera felé emeli, talán, hogy maradjon dokumentum az azonosításhoz. A kép jobb felső sarkába egy nagyon fiatal, szép arcú lányról készült felvételt montíroztak. Mindkét fénykép Ágnest, dr. Németh László első feleségét ábrázolja.

- Arra jutottam, hogy legelőször is szakembereket kell keresnem. Vadászpilótát, repülőtér-igazgatót, fedélzeti mérnököt meg haditengerészeket. Korábban többfelé dolgoztam a világban, így a "társasági kapcsolataimon" keresztül próbálkoztam. Végül sikerült egy baráti háttércsapatot felállítani. Meg akartam tanulni tőlük mindent a repülésről, harcászatról, balesetekről. Vizsgálati szakkönyveket szereztem be, tájékozódtam, hogy általában hogyan is indul egy baleset feltérképezése. A szakemberek segítettek összeállítani egy több száz kérdésből álló sort, hiszen én azt sem tudtam, mit is kell ilyenkor kérdezni. Aztán tanulmányoztam, hogy hányféle módon, és pontosan hogyan lehet lelőni egy gépet. Vadászpilóták magyarázták el, hogy ha a célpont, mondjuk, egy utasszállítógép, akkor roppant egyszerű a feladat, hiszen ez egy nagydarab, lassú - leszállásra készülő -, kivilágított objektum. Eltalálása még egy újoncnak sem okozhat nehézséget. A biztonság kedvéért azért elmentem lőgyakorlatra is, hogy megtudjam, hogyan lehet leszedni egy repülőgépet a földről, vállról indítható rakétával. Szimulálták nekem a távolságot, a szöget, a fényviszonyokat. A legkorszerűbb fegyverekkel próbálkoztunk, tízből egy, ha talált. Ezt a lehetőséget el is vetettem.

Eszembe jutott, talán az a legegyszerűbb, ha megnézem, mi van a szerencsétlenség okait kutató vizsgálóbizottságok - magyar, nemzetközi repülésügyi szervezet és a libanoni légügyi hatóság - jelentésében. Nincs meg, eltűnt, senki nem tudja, hol van, válaszolták érdeklődésemre mindenhonnan. Egyre mérgesebb lettem. Na jó, álljon meg a menet! Végül csak meglett az angol nyelvű változat, aztán meg a magyar is. De ne kérdezze, hogy honnan és hogyan. Lényeg az, hogy húsz év elteltével így derült ki számomra: 37 embert megtaláltak a gépen utazó hatvan közül.

De hiszen korábban úgy tudtuk, minket hivatalosan úgy tájékoztattak: senkinek nem került elő a holtteste. A jelentésekben meg az áll: a mentés megtörtént, kihozták a hullákat a partra, a libanoni hozzátartozók ott várakoztak, mivel a muzulmán vallás előírja, hogy 24 órán belül el kell temetni a halottakat. A Malév viszont a nemzetközi szokásoktól eltérően nem vitte ki a hozzátartozókat, hogy azonosítani tudják az elhunyt családtagjaikat. Hivatalosan tehát csak tizenkét holttestet azonosítottak, tizenkét libanoni állampolgárt. A többi holttest bekerült egy raktárba, ahol áram híján nem volt hűtés, képzelheti, a testek előtte több órán keresztül vízben voltak. Hét halottat helybeli törvényszéki orvosok felboncoltak, azt keresték, hogy van-e a testekben fémdarab, a tüdőben füst, szén-monoxid, és milyen a vérük összetétele. Ezekből az adatokból lehet ugyanis következtetni arra, hogy volt-e a gépen belül robbanás, tűz. Az akkori lehetőségekhez mérten elfogadható jelentést készítettek: kizárták, hogy kigyulladt az utastér vagy bomba robbant a csomagtérben. A helybeli államügyész utasítására ezután a város pénzén, egyelőre számomra még ismeretlen helyen, eltemették a maradványokat.

Amíg a jelentéseket olvastam, egyre csak visszhangzott bennem, itthon azt jelentették be, a személyzet megtalálására nincs remény. Hirtelen eszembe jutott, hogy a tragédia másnapján megjelent nálam egy úr, aki Szabó századosként mutatkozott be, és azt mondta, az V. kerületi rendőrkapitányságról jött. Meglehetősen agresszívan viselkedett, azt akarta a tudomásomra hozni, hogy jobban járok, ha soha, sehol nem kérdezősködöm az ügyről. Látja, azt a rendőrt nagyon szeretném most megtalálni. Sajnos még a keresztnevére sem emlékszem. Mutatott valami igazolványt, de amilyen állapotban én akkor voltam, meg sem néztem. Azóta sokat töprengtem azon, lehet, hogy nem is rendőrségtől jött? És ha mégis voltak magyarok is a tengerből kimentett 37 áldozat között? Akkor pedig valakik, valamiért hazudtak. Miért nem adták át nekünk a szeretteink földi maradványait? Csak és kizárólag az ottani polgárháborús állapotok miatt?

"Kik azok a dolgozók, akik 1975 júniusa óta napjainkig Malév alkalmazásban állnak? Ki volt a szállítási osztály vezetője? Ki volt a vámőrség parancsnoka? Ki volt a Tu-154 MSZMP-alapszervezet titkára? Ki volt a hadsereg, illetve a Belügyminisztérium intézkedési hatáskörrel megbízottja a magyar repülőtéren? Volt-e olyan árurakodó, akit később illegális csomagfelbontás miatt fegyelmi úton eltávolítottak, és az adott napon dolgozott? Volt-e a reptéren szabad mozgással rendelkező szovjet polgári vagy katonai személy ebben az időben? Mi volt a gép előző hat útja? Van-e utaslista erről? Volt-e körözött, terroristagyanús, libanoni, szíriai, iráni, líbiai vagy palesztin utas közöttük? A személyzet tagjai közül kik voltak korábban Bejrútban és hányszor? Ki takarította ki a gépet és a csomagteret indulás előtt? Hol van a hivatalos utaslista? Ki intézte a kegyeleti ügyeket, milyen utasítást kapott a tényközlésre vonatkozóan, és kitől? A hozzátartozók miért lettek teljesen kizárva a vizsgálatból? Milyen volt a magyar vizsgálóbizottság tagjainak angol nyelvtudása? Hol vannak a biztosítási okmányok? Mennyi pénz érkezett az angol biztosítótól a Malévhez?" (Néhány kérdés a több százból, amelyeket repülésügyi szakértők állítottak össze dr. Németh Lászlónak, és amelyekre ő hét éve keresi a választ.)

- Első körben még azt sem tudtam, pontosan kik utaztak a gépen. A korabeli sajtóból rekonstruáltam, hogy például franciák és finnek is ültek rajta. Levelet írtam a finn külügyminisztériumnak: tudom, hogy finnek is felszálltak a repülőre, legyenek szívesek közölni a nevüket. A válasz ez volt: mondjam meg, hogy milyen szervezetet képviselek, majd adjak be hivatalos kérvényt a magyar hatóságoknak, amelyek majd hivatalosan megkeresik a finn hatóságokat az ügyben. Na erre én felhívtam a német kosárlabda-válogatott szövetségi kapitányát, akit jól ismertem, és aki történetesen finn volt. "Te biztos ismersz finn újságírókat, hátha tudnak segíteni." Egy hét múlva kaptam egy újságcikket, amelyből kiderült, hogy ki volt a két finn áldozat. Újabb telefon a kapitány barátomnak: figyelj, kéne még valaki, aki segítene megtalálni a hozzátartozóikat. Meglettek, találkoztunk, és ők elmesélték, hasonlóképpen bántak annak idején velük is, mint velünk Magyarországon. Nem utazhattak el a szerencsétlenség helyszínére. A géppel együtt lezuhant két finnt a bejrúti misszió finn munkatársa, Mauno Leikas próbálta meg azonosítania, annak ellenére, hogy ő korábban soha nem találkozott velük. És mivel nem látott "skandináv kinézetűeket", hazatáviratozott, hogy nem sikerült megtalálni őket. A lezuhant két finn történetesen sötét hajú volt, nem tipikusan "skandináv kinézetű", ráadásul ott szolgáltak a térségben, így még a bőrük is napsütötte volt. A hozzátartozók elmondták még, hogy a finn külügyminisztériumban 30 évre titkosították az esettel kapcsolatos aktákat. De hasonló visszajelzéseket kaptam az áldozatok családjától a világ különböző pontjairól, senki nem állt velük szóba, se a légitársaság, se a minisztériumok. Pénzt kaptak, és ezzel vége. Mintha nem is történt volna meg a szerencsétlenség.

"Mint ismeretes, az első kivizsgálási fázist félbe kellett szakítani a bejrúti rendkívüli események miatt, majd a bizottság február hónapban ment ki ismét, és lezárta a repülőesemény vizsgálatát. El kell mondani, hogy időközben 3-4 hónap telt el, és a bejrúti belpolitikai helyzet nem engedte meg a vizsgálat folytatását. Mivel az esemény okának tisztázásához további körülmények nem kerültek napvilágra, nem várható az, hogy a 700-800 méter mélységben lévő repülőgéproncsokat kiemeljék. Közös megállapodásra jutottak, hogy nem célszerű a vizsgálatot folytatni... a katasztrófa oka nem állapítható meg. Ebben közös véleményen voltunk a libanoni hatósággal, a szovjet elvtársakkal." (Részlet a Malév 1976. március 9-én megtartott repülésbiztonsági ülésének jegyzőkönyvéből, amelynek féloldalnyi kivonatát 2002. október 29-én postázta el a magyar légitársaság Németh Lászlónak azzal, hogy kérésére mindöszsze ezt az egy dokumentumot találták az üggyel kapcsolatban.)

- Bizonyítékot akartam szerezni arról, hogy átvertek minket, és igenis megtalálták az áldozatok egy részét. Eszembe jutott, hogy bizonyára Libanonban is tudósítottak az esetről. Ismét csak sajtóarchívumokban kezdtem el kutatni. De hiszen egy ottani fotós kint volt a helyszínen, a mentésről készített képei megjelentek például arab lapokban! Nem volt könynyű, de végül megtaláltam ezt a fotóst. A képek egy részét egy évvel ezelőtt már megvásároltam tőle, a többihez is hozzá fogok jutni, pénz kérdése. Néztem a felvételeket. Korábban sokszor elképzeltem már a balesetet. A valósággal szembesülni azonban lényegesen megrázóbb volt. Ekkor találtam meg a feleségem holttestéről készült képet is.

A baleset nyolc perccel a leszállás előtt történt, a reflektorok már világítottak, minden valószínűség szerint kiengedték a futóművet is, a gép siklópályára állt, közeledett a föld felé. Az utasok be voltak csatolva, hiszen a vizsgálati jegyzőkönyvek szerint jó néhány testmaradványon megtalálták a biztonsági övet vagy az ülés alját. A birtokomban lévő több száz oldalas komoly dokumentáció alapján azt feltételezhetjük, hogy találat érte a repülőgépet a farokrészénél, emiatt kormányozhatatlanná vált, majd darabokra hullott, belezuhant a tengerbe. Amikor "megütötte" a vizet, berobbant az üzemanyag. A boncolási jegyzőkönyv szerint a megtalált holttestek borzalmas állapotban voltak - néhány utasnak kijött az agyveleje a fülén, másnak a gyomorfala nyílt szét, sokan szenvedtek súlyos fejsérülést. A többség valószínűleg a becsapódáskor halt meg, a víz ilyenkor keményebb, mint a beton. Az utasok többsége nyolc-tizenöt másodpercet élhetett még a találat és vízbe zuhanás között.

"Felrobbant az utasszállítógép

Belezuhant a tengerbe, ahol emberevő cápák élnek

A libanoni rendőrség közlése szerint délután háromnegyed négykor egy Malév-gép leszállás közben felrobbant, és belezuhant a tengerbe, 23 kilométerre Bejrúttól. Egy hajós, aki az elsők között érkezett a tragédia helyszínére, azt nyilatkozta: "ebben a tengerben rengeteg cápa van, amelyek most odasereglettek és bele-bele csipkedtek a holttestekbe. A testek kiemelése nagyon nehéz." (Egy japán újságíró tudósítása.)

- Minden információt, pletykát többször is ellenőriznem kell. Mindegyiknek utána kell járni, akármilyen marhaságnak tűnik. Ugyanazt a kérdést legalább öt embernek felteszem, majd összevetem a válaszaikat. Csak akkor archiválok egy információt, ha azt többen is megerősítették. Nagyon könnyű ugyanis mellékvágányra tévedni, sokszor az is elég hozzá, hogy nem értek egy szakkifejezést. Ráadásul rengeteg a legenda az üggyel kapcsolatban, ezekkel is nagyon kell vigyázni. Október elsején az egyik angol bulvárlapban megjelent például egy kis hír, hogy hatvan embert túszul ejtettek Bejrútban. Valaki telefonon beolvasta ezt az egyik magyar hozzátartozónak, aki persze arra a következtetésre jutott, hogy vannak túlélők, és ez az egész egy nemzetközi konspiráció. Ez a hozzátartozó még évek múlva is olyan koszorút vitt ki a temetőbe, amelyre az volt ráírva: hazavárunk.

Személyesen beszéltem azzal az emberrel, aki Ferihegyen indulás előtt ott állt zászlóval a gép kerekénél. Sokáig azt pletykálták ugyanis, az utolsó pillanatban szállt fel "valaki" a repülőre. Ő viszont megesküdött rá, senkit nem hoztak oda a géphez külön. Egy fényképen az látszik, hogy a megtalált gépdarabok között vannak a vészkijárati ajtók. Ez például igazolhatja a szemtanúk állítását, hogy két robbanás volt. Hátul kétszer eltalálták, és a farok előtt eltört a gép, majd vizet éréskor a szárnynál és a vészkijárati ajtóknál következett be az újabb törés. Sorakoznak a rejtélyek: ez egy 150 személyes repülő. Finn ENSZ-katonák mesélték nekem, hogy ők is ezzel a géppel akartak utazni, de már nem kaptak rá jegyet. Jó lenne tudni, vajon miért nem? Talán minimalizálták az utasszámot egy nehéz szállítmány miatt? Három nappal ezelőtt beszéltem azzal a szolgálatvezetővel, aki aznap éjjel dolgozott Ferihegyen, és ő határozottan emlékezett rá, 103 utast vártak, de csak ötven szállt be, sokáig keresgélték is a "rejtélyesen elveszett" ötvenhárom embert. Kik voltak ők, és miért nem érkeztek meg? Jó lenne tudni azt is, miért indult el többórás késéssel a gép? A személyzetet például előre értesítették a jelentős csúszásról, a feleségem sem ment ki a repülőtérre a rendes időben, csak az utolsó busszal indult a Dorottya utcából.

Egyelőre nem tudok még hitelesen válaszolni ezekre a kérdésekre. Két teória van. Egy: a Malév fegyvereket szállított a polgárháborús térségbe. Kettő: olyan személyeknek kellett volna felszállniuk erre a repülőre, akik miatt esetleg érdemes lehetett lelőni azt. Nem kizárt, hogy hírszerzők követtek el hibát, azt még jelentették valahova, hogy kik vannak rajta az utaslistán, de azt már nem, hogy azok végül is nem foglalták el a helyüket a gépen. Felütöttem az akkori magyar lapokat, megnéztem a protokollrovatot, aznap itt volt Budapesten egy jelentős palesztin delegáció. Arafat kivételével a vezérkar lefelé. Érdekes módon a tudósítások szűkszavúak, csak a budapesti PFSZ-iroda megnyitásáról szólnak, a delegáció elutazásáról nem adtak hírt. Ha most a Malév segítene nekem, és kiadná az eredeti utaslistát, sok minden kiderülhetne.

A bejrúti irányítóközpontban volt egy 24 csatornás óriás szalagos magnókészülék, azért, hogy rögzítse a beszélgetéseket a fel- és leszálló gépek pilótái, valamint a torony között. A leszállásra készülő Malév-gép pilótájának közlései lemaradtak a szalagról. Mint kiderült: műszaki hiba miatt aznap este kizárólag csak ezt az egy beszélgetést nem sikerült rögzíteni. Az irányító tiszt papírfecnikre irogatott le valamit, nem kizárt, hogy csak utólag. Megtaláltam az egyik tisztet, aki ott dolgozott akkoriban a bejrúti repülőtéren. Ő úgy vélekedik: ilyen véletlenek nincsenek, vagy szándékosan nem vették fel, vagy később letörölték ezt a beszélgetést.

"Az International Civil Aviation Organization (ICAO) természetesen kapott jelzést az 1975-ös bejrúti balesetről. A légi szerencsétlenséget a felderítetlen katasztrófák közé sorolták be. Szeretnénk megjegyezni, a repülőgép belezuhant a tengerbe, és abban az időben nem volt lehetőség 600 méter mélyről kiemelni a roncsot, további vizsgálatok céljára. Sajnálatosan egyéb információval szervezetünk nem szolgálhat a balesettel kapcsolatban." (A nemzetközi civil repülésügyi szervezet válasza dr. Németh Lászlónak 2002. október 15-én.)

- Csak egy megjegyzés: az ICAO-nak 1975-ben libanoni főtitkára volt. A nemzetközi vizsgálóbizottságon belül egyébként óriási vita folyt egyetlen szó miatt. Először úgy fogalmaztak: "There were no major technical problem on the airplane. Tehát nem volt főbb, fontosabb műszaki probléma a gépen. Ám az oroszok hatalmas palávert csaptak azért, hogy a "major" - "jelentősebb" - szó maradjon ki. Vagy két óra hosszat veszekedtek ezen, mindenáron ragaszkodtak ahhoz, hogy a szovjet gép hibátlan volt. Még sok Tu-154-est el akartak adni Nyugaton is.

Három hónappal ezelőtt egy angol ügyvédi irodához fordultam az összegyűjtött anyaggal. Azt tervezem, hogy beperelem a brit hadügyminisztériumot, szeretném elérni ugyanis, hogy a katasztrófa tanúit mentsék fel a titoktartás alól, illetve oldják fel az esetre vonatkozó bizonyítékok titkosságát. Ma már biztosan tudom ugyanis: létezik olyan bizonyíték, amely minden kétséget kizáróan felfedi, hogy mi történt a Malév-géppel 1975-ben. Az angolok is figyelték ugyanis a térséget egy titkos ciprusi állomásról. Sajnos ebben a pillanatban még az is súlyos, többévi szabadságvesztéssel büntetendő fegyelemsértés, ha valaki csupán azt elmondja nekem, hogy látott a balesetre vonatkozó anyagokat. Leveleztem például egy pilótával, aki maga is részt vett a kommunista országok megfigyelésében, és van egy angol tiszt, aki kézírásos vallomását átadta nekem azzal, ha meghal, azonnal felhasználhatom. Megszereztem a legénységi listákat, név szerint kik állomásoztak akkor az angolok ciprusi támaszpontján. Az angol légierő lapjában hirdettem nemrég - mivel meggyőződésem, hogy a nyugati titkosszolgálatok és katonai szolgálatok birtokában vannak a bizonyítékoknak -, kértem, hogy keressen meg, aki tud valamit a balesetről. Tizenhatan már jelentkeztek.

Elmentem a királyi haditengerészettel megnézni egy második világháborús cirkálót a tenger mélyén, akkor értettem meg, hogy a nyomás és a hideg konzerválja a roncsokat, ezért szakértőkkel készíttettem egy tervet és kalkulációt a Malév-gép esetleges kiemeléséről.

Tisztában vagyok azzal, milyen következményei lehetnének, ha mégis kiderülne, hogy ezt a gépet lelőtték. A háttérben van ugyanis egy biztosítási ügy is: a Magyar Állami Biztosító nemzetközi osztályának vezetője kiutazott két napra Bejrútba. Meggyőződött arról, hogy az angol viszontbiztosító nem fog visszakozni arra hivatkozva, hogy háborús cselekmény következtében veszett el a gép. Így, mivel a baleset oka nem derült ki, a felelősség nem a Malévet terhelte amiatt, hogy egy polgárháborús övezetbe elindította a járatot. A légitársaság természetesen megkapta a biztosítási pénzt.

Nemrég találkoztam a magyar vizsgálóbizottság egyik tagjával, aki beismerte, hogy nagyon nehezen tudta követni a társalgást annak idején Bejrútban, mert az angolok pipával a szájukban beszéltek, tolmács meg nem volt, igazság szerint a magyarok csak próbálták kitalálni egymás között, hogy mi hangzott el, aztán időnként hazatáviratoztak.

1975. október 3. "Megkezdődött az érdemi vizsgálat. Nem került rögzítésre az irányító szövege, a lokátor nem működött. A tanúk szerint a gép igen erős fényvillanással a levegőben felrobbant, majd égő darabokat láttak hullani a tengerbe."

Október 6. "Az eddig ismert adatok figyelembevétele alapján nagy valószínűséggel a légi katasztrófa bekövetkezését nem befolyásolta: időjárás, földi irányítás, hajózó személyzet ténykedése. A körülmények és a bizottság által meghallgatott szemtanúk vallomása alapján nem zárható ki a diverzió lehetősége. Ez utóbbival egyetértenek a jelenlévő szovjet szakértők is."

Október 10. "A központ utasításának megfelelően eljártam az ügyvivő külügyminiszternél. Ennek nyomán vált lehetővé még aznap délután a hullák megtekintése, valamint a végrehajtott egy boncolás." (Részletek azokból a dr. Németh László birtokában lévő, iktatószámmal ellátott rejtjeles táviratokból, amelyek eredetijei feltételezése szerint a magyar Külügyminisztériumban ma is megtalálhatók.)

- A csaknem négyszáz oldalas dokumentáció - közötte titkosított anyagok, jelentések - több helyen is letétben van a világon, egyebek között Finnországban, Svájcban és Budapesten is. Lehet, hogy már túl sokat tudok, de bebiztosítottam magam azzal, hogy mások is tudják, amit én. Nem félek, ez csupán ésszerű felelősségérzet. Hogy sokba kerül-e ez a hétéves nyomozás? Irgalmatlan összegekbe. De ez nem számít, lényeg, hogy most már annyi minden együtt van. Ez még mindig egy lezáratlan ügy. És én nem fogom feladni. Nem akarok pénzt, kártérítést, hiszen annak idején sem vettem fel a biztosítási összeget, a feleségem családja részére lemondtam róla. Azt viszont szeretném elérni, hogy egyszer végre mondják már ki, mi történt. Mondják ki, hogy megsértették hatvan embernek az élethez való jogát, és a végtisztességhez való jogát is.

Szeretném elérni, hogy emeljék ki a roncsokat, mert ez fehéren feketén tisztázná, hogy mi is történt valójában. Annak a tizenegy magyarnak és két finnek a földi maradványait pedig haza akarom hozatni, hogy a családjaik megadhassák nekik a végtisztességet.

Sok időmet leköti ez az ügy, és nem mondhatom, hogy az új családom, a tizenhat éves lányom és a feleségem lelkes hívei. Néha érzem, hogy nem egészen értik, miért nem tudom végre abbahagyni. És hogy mi lesz azután? Ha esetleg elérem, amit kitűztem? Arra mindig vigyáztam, hogy a nyomozás ne uralkodjon el felettem. Aki azonban a sportban élte le az életét, mint én, szeret győzni. De mondtam már, ez nemcsak az én ügyem. Hatvan ember hozzátartozója várja 27 éve, hogy kiderüljön az igazság. Talán éppen engem választott ki a sors arra, hogy kiderítsem.