Sejtem én persze, hogy miként a többi hazai gyűjtemény, a tatai Kuny Domokos Múzeum is kénytelen a meglévő anyagból dolgozni. Azt állítja ki, amije van: római és középkori köveket, leletmentő ásatáson előkerült apróságokat, céhes emlékeket, egy kis szobabútort, lebontott épületek kimentett berendezését, ilyesmit. A bemutatás helyenként logikus - tonnás szarkofágokat mégsem vihetnek föl az emeletre -, máshol kronologikus. Minél magasabbra kapaszkodik a látogató, annál előbbre jut az időben. A toronyszobában például már a közelmúlt fazekasiparával ismerkedhet.

Azt azonban aligha tiltotta meg bárki is a múzeum vezetőinek, hogy ha már a birtokukba került egy tökéletes állapotú, évszázados, eredeti angol biliárdasztal az összes tartozékával, akkor érthetővé is tegyék a látogató számára, mi a története. Mert a sarokba bújtatott, szűkszavú szöveget csak az igazán elszántak találják meg, így kizárólag ők értesülnek arról, hogy az asztal a hajdani tatai angol kolónia emlékét őrzi. Az ő históriájuk igazán megért volna egy misét, de legalábbis világosabb kifejtést.

Igaz persze, hogy nem az iparművészeti remeknek számító biliárdasztal az egyetlen csoda, amellyel így elbántak a tatai várban. Van valamijük, amiről bátran állíthatjuk, hogy világszám, mégis, szerencse kérdése, rábukkan-e a látogató. Sehol egy hirdetés, egy jelzés, egy felirat; sőt még a cél érdekében bevetett internetes kereső bicskája is beletörik a feladatba. Pedig itt van. Ha az első emeletről a másodikra indul az ember, és nem megy el a homályos bejárat mellett, rátalálhat: itt lapul egy pompásan kifestett, töredékeiből harminc év munkájával összerakott római szoba.

Tekintve, hogy az általunk ismert római emlékek zöme térdig ér, és pusztán hófehérre szikkadt kövekből áll, fantasztikus élményt ígér a látogatónak, hogy Tatán besétálhat egy csaknem kétezer éve elpusztult ház díszes termébe. Érezheti a tér tágasságát, megfigyelheti, hol voltak az eredeti ablakok, merre nyílt az ajtó, rácsodálkozhat a tüzes, harsány színekre. Vörösek, zöldek, sárgák és kékek fogják körül, ritmusosan változó foltok, dús minták, gazdag formák.

Szinte hihetetlen, hogy mindezt egy több ezer darabos puzzle-ból állították össze, tenyérnyi darabkákból, úgy, hogy a régészeti feltárás során egymástól távol, minden összefüggés nélkül kerültek elő a falfestmény részei. Az ókori Brigetio - a mai Szőny - katonavárosában vélhetően a II. század első felében épült meg az az elegáns polgárház, amelynek díszes terme ma Tatán látható. Az épületről csak annyit tudunk, hogy vályogból készült, és jómódú tulajdonosa minden bizonnyal itáliai mestereket fogadott föl a szoba kifestésére. 167-ben azonban vége szakadt annak a békés időszaknak, amely akkor már évtizedek óta tartott Pannóniában: a betörő germán törzsek Brigetiót is feldúlták, és kirabolták, megrongálták a díszes épületet.

A házat soha többet nem állították helyre. Lerombolták, törmelékét elterítették a környéken. Bíró Endre régész, aki a hatvanas években hozzálátott a maradványok feltárásához, elképesztő feladattal szembesült: ezekből az összekevert, apróra tört részletekből kezdhetett neki a szoba helyreállításának. Kezdetben még az sem volt egyértelmű, hogy a puzzle darabkái egyetlen helyiség freskóihoz tartoztak. Később három teljes évbe telt, míg megszületett az elméleti rekonstrukció, amelynek alapján megkezdődhetett a restaurálás. A munka - megszakításokkal - harminc évig folyt. A ma látható állapot Móré Miklós és ifjú Bóna István vezető restaurátorok, valamint munkatársaik keze munkáját dicséri.

A kétezer éve elpusztult ház falfestményei alapján a szakemberek egy 11,35 méter hosszú, 4,5 méter széles, dongaboltozatos termet építettek fel a tatai várban. Meghatározták a hajdani udvarra és a szomszéd helyiségbe nyíló ajtók, valamint az ablak helyét. Még azt a szellőzőnyílást is azonosították, amelyet a ház gazdája idővel befalaztatott; helyét kevésbé ügyes, helyi festőkkel volt kénytelen díszíttetni. Bár a töredékek jó része nem került meg - talán ma is a föld alatt rejlik -, szinte teljesen pontosan tudjuk, hogyan nézett ki a gazdag úr itáliai ízléssel kifestett terme. A falat uraló sárga és vörös mezőkben egy-egy táblaképet utánzó mitológiai jelenet kapott helyet; gazdagon díszítették a boltozat félkörívét is, a mennyezet pedig figurális díszeket és aprólékos gonddal felfestett hálómintát kapott.

A visszaépített, ily módon bejárható, közvetlenül megfigyelhető teremben a szakemberek tartózkodtak a kiegészítésektől. A kirakós játéknak csak az eredeti darabjait szemlélhetjük meg a falakon: ezek híján halványabb árnyalatú alapfestésekkel, a formák jelzésével segítik a régi látványt felidézni próbáló látogatót. Nem rajzoltak hozzá a mitológiai jelenetekhez sem, beérték annyival, hogy külön tablókon mutatják be a festmények rekonstrukcióit. Ezek láttán még inkább elámulhatunk, milyen emberfölötti feladat volt az aprócska vakolatdarabokból, pusztán a görög-római mondák ismeretére és a feltárt itáliai falfestményekre támaszkodva helyreállítani a rég elpusztult eredetit.

Persze ha az ember már tudja, mit nézzen, maga is fölfedezheti Mars és Ilia találkozásánál a kis Romulust és Remust; rácsodálkozhat, hogy Prométheusz bal kézzel formálta meg az embert - az újonnan alkotott faj egyedei, lám, ott sorakoznak a szarvas titán mellett. Azt is láthatja ugyanakkor, hogy Héraklész kétféle módon is megszabadíthatta Hesionét: úgy, hogy a baljában, avagy a jobbjában tartotta a mindig nála lévő bunkót. Egyik kezéből, sőt a bunkóból sem maradt semmi, így talán sosem tudjuk meg, melyik elméleti rekonstrukció a helyes.

Annak ellenére, hogy a falon a helyreállítók nem éltek a kiegészítés lehetőségével, a szoba teljes élményt kínál. Az egybefüggő, színes felületek szárnyakat adnak a képzeletnek. A sarokban lévő, a freskók állapotát felügyelő számítógép viszont arra is figyelmeztet, hogy a bravúros helyreállítás még nem az utolsó lépés. Az utóbbi években kiderült ugyanis, hogy a bemutatás előkészítésének első évtizedeiben olyan anyagokat is használtak a restaurátorok, amelyek ma már veszélyeztetik az eredeti festményt. Nem kizárt tehát, hogy idővel a kezdeti hibák kiküszöbölése végett kell újrakezdeni a munkát.

A tatai vár római szobája az Itálián kívüli világ egyedülálló látványossága. A múzeum azonban egyelőre jól őrzi a titkát. A látogató, ha egy csöndes őszi napon érkezik, jó néhány diákcsapatot láthat például a tó partján. Akár a beszélgetésüket is kihallgathatja. Az egyik lány tétován megindul a bejárat felé, de a másik ráripakodik. - Csak nem akarsz múzeumba menni? - kérdezi. A bizonytalankodót persze könnyű lebeszélni. Hiszen tényleg nem tudhatja, hogy csoda rejlik odabent.